Választás eredmények Bödőcs Tibor szülőfalujában: Fidesz 62%, egyesült ellenzék 25%, Mi Hazánk 9,5%. Persze, persze, agymosottak, vidékiek, bugrisok… az ellenzék (és szavazóik!) egy része továbbra sem áll le a sértegetéssel. Továbbra sem tudnak/alkarnak kijönni a pszichózisukból. Mert ha benne maradnak, az legalább megnyugtatja őket. Továbbra is elhihetik, hogy ők nem hibáztak, ők az okosak, a többség hülye. (A „mi vagyunk a többség”-ről ekkora zakó mellett már mégsem lehet beszélni.)
Ha tovább nyomják ugyanazokat a mantrákat, a magyar emberek többségének a lesajnálását, sértegetését, akkor ezzel ugyan megteremtik a következő fideszes 4/5-öt, de legalább a saját egójuk nem sérül, a saját tévedéseikkel, rossz beidegződéseikkel nem kell konfrontálódniuk. Benne maradnak a pszichózisban, hogy ne kelljen szembenézni épp azzal, hogy egy pszichózisban vannak. Abban a pszichózisban, amibe belevitték őket; többek között a Bödőcs Tiborok.
Bödőcsre sokan azt mondják a jobboldalon, hogy régen vicces volt, meg hogy eredetileg nagyon tehetséges, de már nem az, amióta masszívan politizál a baloldal mellett. Én nem tudom, lehet… De amikor kb. 10 évvel ezelőtt, egy barátom céges rendezvényén Bödőcs volt a fellépő, végignéztem, és egyszer sem röhögtem. Semmi politika nem volt, akkor még messze nem politizált. Csak ugyanazokat a tipikus standupos kliséket sütötte el. Fater a kocsmában ivott, néha hazajött és verte a mutert; muter néha sírt; ő maga szemüveges volt, néha az apja azt is leverte, amikor pedig elszökött otthonról biciklizni, akkor a helyi vagány csávók verték le. Tényleg kb. ugyanezt tolta pepitában minden standup-os akkortájt, és miután a következő évi rendezvényen Kőhalmi Zoltán is előadta szinte ugyanezt, nálam be is zárult a kör. Konstatáltam, hogy Johnny Carson, Sam Kinison vagy Jerry Seinfeld hazai inkarnációi harmatgyengék. A fasorba’ sincsenek Fábry Sándorhoz képest, de a kormánypártisággal legkevésbé sem vádolható, ám humorosnak lenni nagyon is képes Hajós Andráshoz sem. Vagy Dolák-Saly Róberthez. Persze a közönség hatalmasakat kacagott Bödőcsön, úgyhogy azt is konstatáltam, hogy bizonyára velem van a baj, az én elvárásaim túl magasak és intellektuálisak a humor terén. (Mondjuk, ha belegondolunk, hogy Hofi is milyen népszerű volt, tényleg velem van a baj. De akkor is maradok Sándor Györgynél.) Zárójel bezárva.
Szóval Bödőcs nemcsak orbánfóbiában, de patologikus fixációban is szenved. Nem csodálkoznék, ha Tourette-szindrómás is lenne, és napjában többször vitustáncban rángatózva ordibálja, hogy „Oooooorbáááán!” Bár végül is ebből él, ebből csinál műsort, úgyhogy el kell ismerni, egész ügyesen fordítja saját javára a betegségét. Más kérdés, hogy az Orbán-monológjaiban nem sok szellemi munka van; mindig ugyanarra a sémára vannak felhúzva. Ahogy Csizmadia Sándor barátom kiválóan megfogalmazta:
A Kicsi. Így hívta. Lehet őt lenézni, mindenféle okosnak tűnő frázisokat pufogtatni, akár zseniális poénokat fabrikálni, de egy dologgal úgy tűnik, Bödőcs sincs tisztában, pedig erre már elég sokan rájöttünk kormányoldalon és ellenzékben is: Orbán Viktor egy egyedülálló, kivételes politikai géniusz, talán nem tűnt fel, de ÖTÖDJÉRE alakít kormányt olyan nemzetközi ellenszélben, amely bárkit már rég elfújt volna. Bárkit. Ez szinte példa nélküli. Ebből kellene kiindulni, mert addig, amíg ezt a teljesen nyilvánvaló tényt észre sem veszik és hülyeségeket feltételeznek róla, egy buta idiótának nézik, soha nem fog bejönni, amit mondanak, és minden választás után így meg fognak lepődni.
Nemcsak a választók lenézése garantált recept a bukásra (SZDSZ, belpesti értelmiség, Márki-Zay), de az ellenfél folyamatos, nagymértékű lebecsülése is. Orbán Viktort nem kell szeretni ahhoz, hogy valaki tisztában legyen egyrészt a politikai teljesítményével, másrészt az ütésállóságával. Amikor például egy EP-ülésen Verhofstadt fröcsögő nyállal, mélyprimitív, útszéli stílusban gyalázta, ő rezzenéstelen arccal jegyzetelt, majd udvarias hangnemben, tényszerűen válaszolt. Profizmus, higgadtság, kötélidegek, méltóság. Margaret Thatcher öröksége éledt újjá a szemünk előtt.
Mégis, Bödőcs valószínűleg elhitte. Elhitte egyrészt, hogy Orbánt sikeresen lehet bodyshamingelni a testalkatával. És persze hogy majd emiatt ellene szavaznak százezrek, milliók. Mert hogy Bödőcs videói százezres, milliós megtekintéseket hoznak a YouTube-on. Ez anyagilag biztos jó, hajrá, csak így tovább, senki sem sajnálja a bevételt. De úgy tűnik, politikailag a seggét kitörölheti ezekkel a számokkal. Szabadon idézve a szebb napokat látott, nagytermészetű Kovács Laci bácsit: „Választást kell nyerni, nem YouTube-nézettségi versenyt.” Másrészt – és itt a lényeg – Bödőcs elhitte saját magát. Elhitte, hogy ő nemcsak egy kiváló humorista (ennek megítélése szubjektív, készséggel vállalom, hogy lehet, hogy tényleg én látom rosszul), hanem politikai bölcs, vátesz, megmondóember… politikai tényező is. Hát nem. A választások őt is beárazták. Persze, a Bödőcs-szekta követői, meg úgy általában az ellenzékiek orbanofób pszichózisban szenvedő része most sem fogja érteni. Elkezdik a szokásos mantrákat (majd nézzétek meg a kommentekben), hogy Bödőcs igenis humoros, meg hogy miért ne gúnyolhatná Orbánt. Gúnyolhatja, simán. Ezzel semmi baj, ez (is) a paródia műfaja. Akár még a testalkatával is lehet poénkodni.
De a minőségi paródia – tudom, ez nem Bödőcs műfaja – valahol mindig egyben elismerés, tisztelgés is. Gálvölgyi korai paródiáiban is megvolt, a gúny mellett látszott az is, hogy tisztában van az illető elért eredményeivel. Azzal, hogy valamit mégiscsak tett le az asztalra. Amit aztán lehet parodizálni. Rózsa György, Vágó István vagy Hernádi Gyula megszemélyesítésével pont ezt csinálta Gálvölgyi – kiválóan. (Más kérdés, hogy azóta az ő agyát is elborította a pszichózis, és évtizedek óta ő is csak politikai propagandát tol.) És arra sem érdemes hivatkozni (bár persze erről is jönnek majd a kommentek), hogy Bödőcsöt milyen sokan megnézik, nem lehet jegyet kapni a teltházas előadásaira, stb. Tök jó, éljen, éljen! Miért is ne mennének el rá azok, akik ezt akarják hallani? Nem a humoristaként elért teljesítményével, anyagi sikereivel foglalkozik ez a cikk. Hanem azzal a politikai propagandával, amit ő is tol, és ami csúnyát bukott.
A szülőfalujában született eredményekre persze lehet a szokásos „agymosott vidékiek” mantra mellett azt is mondani, hogy nem Bödőcsre kellett szavazni, nem ő kapott ki masszívan. De ne áltassa senki magát: amikor egy kistelepülésről valaki híres lesz, a falu népe önkéntelenül is büszke rá és követi, figyeli, iránymutatónak tartja. De hogy az ő nyílt és egyértelmű politikai iránymutatása mindössze a falu 25%-át tudta megszólítani, az nagyon beszédes. Az helyre kell(ene), hogy tegye őt. (Még ha tudjuk is, hogy nem fogja, ahhoz túl nagy az egója.) Megint csak Csizmadia Sanyi találó megfogalmazásában:
Búcsúszentlászló véleményt alkotott a tehetséges, de totálisan elvakult lipsivé lett, folyamatos ballib propagandát toló humorista kampányáról. Érdemes a valóságban élni és akkor nem születnek ilyen mellbevágó eredmények. Vagy de. ? Viszont legalább nem fognak ennyire meglepődni.
Még sokszor meg fognak lepődni a Bödőcsök és szektáik. Mert nem hagyják abba, nem akarnak kijönni a pszichózisból. Továbbra sem a valóságban élnek. És még egy gargantuális választási bukta sem hozza ki őket belőle. Merthogy, ezúttal már Isaac Asimovot idézve:
Egy ember soha és sehol sem veszhet el annyira, mint önnön magányos agyának végtelen és bonyolult folyosóin, ahová senki sem nyúlhat utána, ahonnan senki sem szabadíthatja ki.
Ez ugyanúgy igaz Bödőcsre, ahogy Fekete-Győrre vagy Jakabra, és leginkább persze Márki-Zayra is.
Fotó: Youtube
Facebook
Twitter
YouTube
RSS