Borvendég Zsuzsa sorozata: 1956 után egy-két évvel egy amerikai “filantróp” kezdte el rehabilitálni Nyugaton a gyilkos Kádár-rendszert

A hidegháború két nagyhatalom egymással szembeni versengéséről szólt, amit igencsak jól lehetett kommunikálni ideológiai szempontból is. Látszólag két ellentétes világfelfogás küzdött egymással, de ha a díszletek mögé pillantunk, felfedezhetjük, hogy mindkét birodalom igencsak sokat köszönhetett ennek a látványháborúnak. Az egymás elleni versengés adta számukra a politikai legitimációt és nagyban táplálta a gazdasági növekedés motorját is. Miért lepődnénk hát meg azon, hogy évtizedekig érdekükben állt ezt az egyensúlyt fenntartani?

Truman a második világháború után megfogalmazta a feltartóztatás politikáját, vagyis azt a szigorú erkölcsi és politikai parancsot, hogy az Egyesült Államoknak az emberi jogok és a demokrácia védelmében kötelessége megakadályozni a kommunizmus további terjedését. Ugyanakkor a fennálló status quón nem kívánt változtatni. Ez annyit jelentett, hogy a szovjetek által már megszállt térséget sorsára hagyták: ez volt a hatalmi egyensúly és a békés gazdagodás ára.

A pénz beszél

Sztálin halála után a békés egymás mellett élés, vagyis a másik hatalmi berendezkedésének és érdekszférájának tiszteletben tartása utat nyitott a kölcsönös gazdasági előnyök kiaknázása előtt. Az USA nagyvállalatai egyre türelmetlenebbül követelték a kereskedelmi korlátok feloldását, hivatkozva arra, hogy hátrányos helyzetbe kerülnek a nyugat-európai versenytársaikkal szemben. Olvashattak már arról ebben a sorozatban, hogy a kommunista országok vezetői nagyon tudatosan élesztették újjá a nyugatnémet iparral való kapcsolatokat már a negyvenes évektől kezdve. Az amerikai segítséggel megerősödő német gazdaság egyre inkább magára talált, az NSZK Európa vezető nagyhatalmává kezdett nőni, és ebben szerepe volt a vasfüggöny túloldalán rekedt piacokkal való együttműködésnek is. A tengerentúli üzleti élet szereplői természetesen nem kívántak kimaradni ebből a lehetőségből sem. Az 50-es évek végén megkezdődött a szocialista országok felé való nyitás az Egyesült Államok részéről. A gazdasági célokért megtett lépéseket politikai oldalról is igazolni kellett, így azzal támasztották alá a szankciók enyhítését, hogy ezzel is segítik a rab nemzetek önállósodását és csökkentik a Szovjetunióval szembeni kiszolgáltatottságukat.

A kereskedelmi kapcsolatok kiszélesítését egyedi elbírálás alapján képzelték el, és Magyarország vállalhatatlan volt az amerikai adminisztráció számára. 1956 után hazánk a szabadságharc szimbólumává vált a nyugati világ szemében, a szovjet szuronyokkal hatalmat szerző és véres megtorlást indító Kádár János kormányzatát gazdasági együttműködéssel legitimálni ekkor még politikai öngyilkossággal ért volna fel. Enélkül is komoly ellenállást váltott ki a liberálisabb hangok térnyerése az Egyesült Államok politikájában. A társadalomnak volt egy tekintélyes rétege – elsősorban a republikánus párti szavazók körében –, akik tartottak a kommunista eszmék terjedésétől, féltették – joggal – az amerikai életminőséget, a magántulajdon szentségét. Így a 60-as évek folyamán a politikai térben rendre kisiklottak azok az elképzelések, amelyek fejleszteni akarták a kapcsolatokat a csatlós államokkal. A gazdasági szereplők számára azonban a profitéhség erősebb motivációnak bizonyult.

Terror és megfélemlítés Amerikában?

Cyrus Eaton és Hruscsov baráti közeledését – amiről múlt héten olvashattak – sem nézte jó szemmel az amerikai társadalom egy jelentős része. Eaton és a mögötte álló bankhálózat mégsem akarta elengedni a lehetőséget, így a magát filantróp színben feltüntetni vágyó iparmágnás kampányba kezdett. A CIA adatbázisában ma megtalálhatók olyan televízió- és rádióadások leiratai, amelyek Eaton szovjetbarát megnyilvánulásait kritizálták. Kommentek és interjúk tucatjait olvashatjuk, amelyből ki lehet szemezgetni Eaton legfontosabb érveit. Visszatérő motívum megnyilatkozásaiban, hogy az Egyesült Államokban nagyobb elnyomás van, mint Németországban volt a hitleri Gestapo működésének idején. (Vajon a mai fősodratú és politikailag korrekt közéleti térről mi lenne a véleménye? Meglehet, hogy comme il faut-nak gondolná?)

Igazának bizonyítására kérte, hogy az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság idézze be őt, ahol politikai nyomatékot adhatna nézetének, amelynek központi állítása, hogy a szovjet rendszer humánus, és csak az amerikai adminisztráció ellenséges hangneme téveszti meg a nyugati társadalmakat.

Ezzel a barátságtalan hangnemmel magyarázta azt, hogy a világ tudósainak békefelhívására megszervezett konferenciának – amelyről az előző részben már olvashattak – kanadai birtokán biztosított helyszínt. Megítélése szerint az amerikai hatóságok folyamatos ellenőrzés alatt tartották a kutatókat, ellenőrizték kapcsolataikat, titoktartási szerződéseket írattak alá velük, amelyek olyan fenyegető szankciókat tartalmaztak, hogy saját családjuk körében sem mertek munkájukról beszélni. Arról hallgatott Eaton, hogy a vasfüggöny másik oldalán mennyivel voltak rosszabb helyzetben a tudósok. A szovjet blokkban minimum ellehetetlenítették azokat a kutatókat, akik kritikát fogalmaztak meg az elnyomó rendszer ellen, de még inkább börtön, koncepciós per vagy kényszermunkatáborok vártak rájuk, nem is beszélve arról, hogy az amerikai elhárítás kemény fellépése bizonyára nyomába sem ért a kommunista állambiztonsági szervek terrorjának.

„Szeressük egymást, gyerekek!”

Cyrus Eaton kiállása a bolsevik birodalommal való gazdasági kapcsolatok élénkítése mellett politikai vitákat kavart az Egyesült Államokban. A baloldali erők és a társutas értelmiség határozottan támogatták a békés egymás mellett élés elméletét, amely a szovjetek azon reálpolitikai felismerésének következményeként született meg, hogy a szocialista országok egyre inkább elmaradnak gazdasági teljesítőképesség tekintetében a kapitalista világtól, vagyis a hidegháborús fegyverkezési versenyben hamarabb fogják kimeríteni tartalékaikat, mint a Nyugat. Ennek a törekvésnek a szovjetek számos formában teret engedtek a világpolitika színpadán: nemzetközi szervezeteket (például Béke Világtanács), emberi jogi mozgalmakat segítettek és hoztak létre azért, hogy a nyugati társadalmak támogatását is elnyerjék, és ezáltal alulról, saját szavazópolgáraik felhasználásával manipulálják a kapitalista országok kormányait nyitottságra a kommunista államok és eszmék felé. A világbéke fennhangú hirdetése a későbbiekben is – a vietnámi háború poklának árnyékában – képes volt embertömegeket megszólítani a fejlett Nyugaton. Szovjet részről tehát a kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok szükségszerűségét a béke fenntartásával indokolták:

Fejleszteni akarjuk kereskedelmünket, el akarjuk adni azt, amit mi könnyebben termelhetünk, és nekik szükséges, s meg akarjuk vásárolni azt, amit ők könnyebben állítanak elő, s amire nekünk van szükségünk. Ez a népek egymás mellett élésének elemi feltétele, ha nem akarnak háborút.

– fogalmazta meg Anasztasz Mikoján, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének első helyettese 1959-ben.

Kutyából szalonna

Igen ám, de a világ emlékezetében ekkor még élénken éltek az 1956-os budapesti képek a szovjet katonai agresszióról. Ha lett volna akkor közösségi média, a profilképeket minden bizonnyal a magyar nemzeti trikolorral árasztották volna el. Ez a pozitív hozzáállás a nemzeti függetlenség kérdéséhez már akkor sem volt kifizetődő az üzleti világnak, így rögvest hozzá kellett kezdeni az emberi tudat átállításához. Ennek első állomása az volt, hogy a magyar ügyet, vagyis a szovjet katonai intervenció jogtalanságát és következményeit vizsgáló ENSZ bizottság munkáját el kellett lehetetleníteni, és a Kádárról kialakult nyugati képet át kellett maszkírozni. Eaton ebben meghatározó szerepet vállalt. 1959 nyarán Cyrus Eaton elküldte a pugwashi konferencia anyagát Münnich Ferencnek, a Minisztertanács elnökének, és felvetette, örömmel látogatna el hazánkba, hogy megismerje az itteni körülményeket, és tapasztalatait hitelesen meg is írná egy amerikai újságban. Sík Endre külügyminiszter jelezte az MSZMP Központi Bizottságának, hogy a meghívás lebonyolítását, a programok szervezését a külügy vállalja, a meghívó intézménynek pedig a Kereskedelmi Kamarát javasolja. Az üzletember érkezését 1960 májusára időzítették.

Budapest, 1960. május 26.
Cyrus Eaton Nemzetközi Lenin-békedíjjal kitüntetett amerikai üzletember feleségével felkereste Dr. Münnich Ferencet (b1), a Minisztertanács elnökét a Parlamentben.
MTI Fotó: Bojár Sándor

Az új magyarországi kormány számára az első években a legnagyobb gondot a külső és a belső legitimáció hiánya jelentette. Kádár János a legelutasítottabb politikus volt a keleti blokkban 1956 után, így minden külföldi közeledésre igyekeztek nyitottan reagálni, a kádári kormányzat szövetségeseket keresett a határain belül és kívül egyaránt. A magyar külügy érzékelte, hogy változik az Egyesült Államok viselkedése a szocialista államokkal szemben, így 1958 első felében egyre komolyabban merült fel, hogy normalizálják a két ország kapcsolatát, amelyet számos politikai és diplomáciai probléma terhelt. A legkényesebb ügy talán Mindszenty József hercegprímás helyzetének rendezetlensége volt. 1958 júniusában Nagy Imre kivégzésével azonban rövid távon minden remény elszállt, az USA már-már azt fontolgatta, hogy a politikai gyilkosságra válaszul megszakítja a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal. Ez végül nem történt meg, de a közeledés hivatalos útjai hosszú időre ellehetetlenültek. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a párt legfelsőbb köreiben is hírértékű volt, hogy egy amerikai milliárdos – aki ráadásul ekkor már Hruscsovot is barátjának mondhatta – kopogtatott az ajtón.

Az Eatonnal kiépített kapcsolatok alakulását a párt legfelsőbb testülete, a Politikai Bizottság is nyomon követte, a főbb irányvonalak megadása ezen a szinten dőlt el:

A kapcsolatok rendezésében hivatalos vonalon gyors eredményekre számítani nem lehet; megállapítható viszont, elsősorban Cyrus Eaton tájékoztatásai és javaslatai, valamint más amerikai állampolgárok magánjellegű ajánlatai alapján, hogy nem hivatalos jellegű akcióknak kedvező hatása lehet a hivatalos kapcsolatok alakulására is.

– fogalmazta meg Péter János külügyminiszter-helyettes és Hollai Imre, az MSZMP KB Külügyi Osztályának vezetője, miért tartanák fontosnak fogadni a milliárdos „filantrópot”. Innen folytatjuk!

Vezető kép: Kádár János 1957 május elsején (videókivágás)