A múlt rendszer eddig feltárt legnagyobb rablása az iráni olaj Amerikába tranzitálása volt. Képzeletünket messze felülmúló összegek landoltak a korrupt vállalatvezetők számláin. A csalás olyan mértékű volt, hogy még a pártállami viszonyok közötti nehézkes információáramlásban sem lehetett elkendőzni a történteket. Dézsy Zoltán és Ilkei Csaba oknyomozó riportjai már 1989-ben megszellőztették a visszaéléseket. Az általuk megkérdezett kormányzati illetékes azt állította, hogy 20 millió dollárt, vagyis egymilliárd forintot már hazahoztak az elsikkasztott pénzekből. (Ez ma kb. 40 millió dollárnak, több, mint 14,5 milliárd forintnak felel meg.)
Hozzátette a közvélemény megnyugtatására, hogy csupán néhány millió dollárról volt kénytelen lemondani a magyar állam, mert ezt az összeget már „átmosták”, és a „tiszta” dollárok – több közvetítő segítségének köszönhetően – osztrák cégekben „dolgoznak”. Nem nyugodtak meg a hír hallatán? Ne is tegyék, hiszen nem 20–30 millió dollárról, hanem minden bizonnyal dollár-százmilliókról volt szó.
Az SS-tisztből lett üzletember
A múlt héten a Metalimpex vezérigazgatójának, Russay Istvánnak a hátteréről olvashattak; most a másik főszereplő, Heinrich Korzil kerül sorra. Korzil már az ötvenes években a BM látókörébe került, és – mint olvashattuk múlt héten – Russay megbízást kapott tartótisztjétől a tanulmányozására. 1957-ben megállapították róla, hogy a háború alatt SS-tisztként szolgált, majd amerikai hadifogságba esett, és különböző táborokban széles ismeretségre tett szert; ennek köszönhetően nagyon jó kapcsolata volt különböző USA-beli cégekkel, különösen a szénexportőr vállalatokkal. Russay szerint ekkor egy bécsi szénkereskedelmi cég beltagja volt, és több nagy amerikai szénbánya képviseletét látta el Ausztriában, sőt, az osztrák állami vállalatok szénimportját is ő finanszírozta. A tartótiszt értékelése szerint „Korzil kapcsolatai miatt hírszerzésre felhasználható személy. […] Feladatul adom [Russay] Korzillal való kapcsolatának elmélyítését és tanulmányozását.” Ezt a feladatot Russay teljesítette is, bár az elmélyített kapcsolatot nem hírszerzésre használta, hanem korrupciós hálózatának kiépítésére. Korzil az 1960-as évektől kezdve rendszeres látogatója volt a magyar külkereskedelmi vállalatoknak, különösen a Ferunionnak. A hazai titkosszolgálat nyilván abban bízott, hogy Russayn keresztül felhasználhatja saját céljaira. 1969-ben azonban fordulatot vett az ügy.
Szovjet érdeklődés
1969 nyarán a Magyarországon „ideiglenesen” állomásozó Szovjet Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának (DHCS) Elhárító Osztálya azzal a kéréssel fordult a magyar belügyi szervekhez, hogy kísérjék figyelemmel egy osztrák kereskedő, Heinrich Korzil beutazásait, és ellenőrizzék magyar kapcsolatait, illetve üzletkötéseit. Annyi információt adtak a magyar társszervnek, hogy Heinrich Korzil az 1955-ös osztrák államszerződés megkötéséig az amerikai hírszerzés ügynökeként dolgozott a megszállt fővárosban: „Karl” és „Heinc” fedőnéven katonai, politikai és gazdasági jellegű adatokat gyűjtött a szövetségesek számára – vagyis feltehetően imperialista ügynök. Sz. Brazgunov szovjet tanácsadó lett az operatív munka összekötője a két szerv között: „Kérem [Kukk István elvtársat], utasítsa az illetékes osztályt, hogy beszéljék meg velem Korzil feldolgozását a szovjet katonai elhárító osztály bevonásával.”
A szovjet katonai hírszerzés természetesen a piramis csúcsát képviselte ekkor Magyarországon, így nem volt szükség arra, hogy megosszák információikat a tápláléklánc alsóbb szintjein mozgó hazai titkosszolgálattal. A céljaikat végképp homály fedi. Csak találgatni lehet, hogy miért lett hirtelen érdekes Korzil személye számukra éppen 1969-ben, amikor Russay teljesen váratlanul a Mineralimpex vezérigazgatója lett annak ellenére, hogy korrupciós ügyei miatt úgy tűnt, kegyvesztetté válik.
Ügynöki ráépülés
A szovjet kérésnek azonnal eleget kellett tenni, így meg kellett oldani Korzil ellenőrzését. Az állambiztonság megbízható forrásokat keresett a Ferunionnál. Találtak is két aktív hálózati embert: Torontáli Sándort és Povinyecz Istvánt. Torontáli a Ferunion főosztályvezetőjeként dolgozott 1958-tól, de előtte – 1948 és 1952 között – az államvédelem hivatásos állományú tisztje is volt. A BM 1960-ban szervezte be Torontálit, de hiába volt a szervhez megkérdőjelezhetetlen a lojalitása, mindenki tudta róla, hogy egykori ávéhás, ráadásul régi belügyes kollégái rendszeresen látogatták munkahelyén is, így fedését lehetetlen volt fenntartani. A külföldi partnerekhez is hamar eljutott Torontáli kétes múltjának híre, így legfontosabb feladatát, a III/V. Csoportfőnökség, vagyis az operatív-technikai részleg számára végzett beszerzéseket sem tudta tovább folytatni.
„Pénzes” valóban hasznos forrásnak bizonyult: hamarosan jelentette is a legfontosabb tudnivalókat a kémelhárításnak. Heinrich Korzil az 1962-ben bejegyzett Baustoffimportkontor többségi tulajdonosa volt, közvetlen üzlettársaként és partnereként Richard Monghy szerepelt. A vállalat alaptőkéjeként jegyzett százezer schillingből Korzil hatvanezret fizetett be. A cég keleti üzletfeleitől építőanyagokat vásárolt fel, elsősorban Lengyelországból és Magyarországról szerezték be termékeiket. Korzilék kezdetben évi 100–200 ezer dollár értékben vásároltak különböző építőipari termékeket a Ferunionon keresztül, azonban a hetvenes évek elejére az üzletkötések látványosan csökkentek. „Pénzes” megállapítása szerint az osztrák kereskedő beutazásai Magyarországra nem voltak arányban a megkötött szerződések értékével. Évente három–négy alkalommal látogatott hazánkba, de leginkább csak tárgyalásokat, beszélgetéseket folytatott különböző vállalatok vezetőivel, mintha csak információgyűjtést végezne, és egyre kevesebb üzletet bonyolított. Az üzletkötések csökkenésével párhuzamosan jelent meg a szovjet titkosszolgálat is a történetben. Véletlen lenne az egybeesés? Kétlem. Minden bizonnyal valamire készültek, amelyben szerep jutott Korzilnak és Russaynak is.
A szovjetek közbelépnek
1971 elejétől vált Korzil látogatásainak célpontjává a Mineralimpex, de a gyakori tárgyalások ellenére konkrét üzletkötés nem történt. A szovjet elhárítás kérésére a magyar titkosszolgálat kiterjesztette Korzil figyelését, és szállodai szobájába minden alkalommal 3/e és 3/r rendszabályt vezettek be, vagyis lehallgatókészüléket és rejtett kamerát telepítettek a helyiségbe. Az ellenséges hírszerző szervekkel való kapcsolat gyanúja azonban nem igazolódott. Ezek után joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy valóban ez a feltételezés vitte-e rá a szovjeteket Heinrich Korzil megfigyelésére. A kétkedést az is erősíti, hogy a BM további adatgyűjtést tervezett a megszálló csapatok operatív osztálya vezetőjének kérésére, azonban a titkos kutatást az osztrák kereskedő szállodai szobájában már nem tudták végrehajtani, mert a szovjetek az utolsó pillanatban leállították a magyar társszervet; nem bíztak meg a magyarok diszkrét munkájában, féltek az esetleges dekonspirációtól. Ekkor már két éve folyamatos ellenőrzés alatt tartották Korzilt, és a magyar kémelhárítók semmiféle kontárságot nem követtek el, nem buktak le a szobák bedrótozásakor és a külső figyelésekkor sem. Miért féltek akkor a szovjetek, hogy ezúttal nem tanúsítanának kellő elővigyázatosságot? Vagy esetleg arról lehetett szó, hogy olyasmit találhattak volna, ami nem tartozott rájuk? Esetleg a szovjetek éppen ezért saját maguk végezték el a munkát? 1972 márciusában – nagyjából a házkutatás lefújása után két héttel – mindenesetre a szovjetek közvetlenül is bekapcsolódtak az operatív munkába: az egyik elhárítótisztjüket bevezették Korzil ismeretségi köreibe mint a szovjet kereskedelmi kirendeltség megbízottját.
Végső cél: a Mineralkontor
Nagyon megalapozottnak látszik az a feltételezés, hogy a Korzil iránti titokzatos érdeklődés a szovjetek részéről, valamint a Mineralimpexszel megkezdett tárgyalások nem függetlenek egymástól. Russay és Korzil többéves ismeretsége végre valójában elmélyülhetett abban a pillanatban, amikor a magyar kereskedő egy önálló vállalat élére került. Az állambiztonsági lehallgatások szerint szokásos külkereskedelmi ügyletekről tárgyaltak egymással Korzil látogatásai alkalmával, például ciprusi krómérc és görög bauxit reexportja vagy különböző switchügyletek kerültek szóba, azonban arról nem szólt semmilyen jelentés, hogy egy közös vállalat alapítása is felmerült volna kettejük között, pedig időközben – az állambiztonság számára észrevétlenül – létrejött Bécsben a Mineralimpex és a Baustoffimportkontor közös vállalkozása, a Mineralkontor.
Egy vegyesvállalat születése néhány hónappal azután, hogy egy rendeletben engedélyezték a külkereskedelmi vállalatok nyugati cégalapításait – fontos momentum a történet szempontjából. És ekkor a szovjet érdeklődés Korzil személye iránt hirtelen alábbhagyott. 1974. június 17-én a magyar kémelhárítás azzal zárta le a Heinrich Korzil megfigyelési anyagait tartalmazó „Direktor” fedőnevű dossziét, hogy „ügynöki, technikai és egyéb intézkedéseink eredményei a személyére felmerülő gyanús körülményeket nem erősítették meg, továbbá a szovjet áb. [állambiztonsági] szervek ismételt kéréssel felénk »Direktorra« vonatkozóan nem fordultak”, ezért dossziéját irattározták, és a rá fókuszáló operatív munkát befejezték.
Rengeteg a megválaszolatlan kérdés, de egy biztos: a Mineralkontor megalapításának és a szovjetek Korzil iránti érdeklődésének köze van egymáshoz. Szinte érthetetlen, hogy miközben a magyar elhárítás minden lépését követi az osztrák vállalkozónak, nem veszik észre, hogy létrehoznak Bécsben egy céget. A szovjetek viszont elégedettek lehettek, hiszen nem érkezett további igény az információszerzésre. Korzil és Russay végrehajtották a feladatukat? Könnyen lehet, és a történet további alakulása arra utal, hogy minden idegen igényt kielégíthettek a továbbiakban is.
Vezető kép: Fortepan
Facebook
Twitter
YouTube
RSS