Borvendég Zsuzsanna sorozata: 1989-ben egy új, magyarellenes, kommunista “kisantant” létrejötte is reális lehetőség volt

Miközben 1989 nyarán a belpolitikai változások tartották lázban az embereket, egyre komolyabb problémaként jelentkezett a menekültkérdés. Míg az előző évben Ceaușescu őrült falurombolása elől erdélyiek ezrei menekültek hazánk felé, ’89 nyarán a keletnémetek özöne is megindult Magyarországra abban a reményben, hogy megnyílik a nyugati határ.

Ha azt gondolják, hogy Németország akkora örömmel várta saját véreit, mint néhány évtizeddel később az illegális migránsokat, tévednek.

Román agresszió

Nemcsak a társadalmat, de a pártvezetést és a kormánytagok többségét is a belpolitikai események foglalták le 1989 nyarán, a keletnémetek egyre nagyobb számban való megjelenése a külügyi tárcán kívül nem kapott különösebb figyelmet július végéig. A menekültkérdésre és a határbontás következményeire ekkor még sokkal inkább a keleti fenyegetés figyelmeztetett, hiszen a román hatóságok a magyar–osztrák határ védelmi vonalának felszámolására válaszul kerítésépítésbe kezdtek a magyar–román határon, a fegyverhasználat mindennapossá vált, halálos áldozatokat követelt.

Bukarest, 1989. július 8. Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának főtitkára, a Román Szocialista Köztársaság elnöke a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete ülésén. MTI Fotó: Manek Attila

Ráadásul olyan hírek kezdtek szállingózni, hogy román csapatösszevonások történnek a gúnyhatár közelében. A szovjet fegyveres beavatkozás rémét lassan-lassan felváltotta a román támadás lehetőségével való szembenézés. A nyár folyamán a bukaresti magyar nagykövetség több esetben adott jelzést román katonai előkészületekről, szeptember elején már a magyar hírszerzés mélységi felderítői is megerősítették a nyugtalanító csapatmozgásokat az észak-erdélyi magyar városok közelében. Ráadásul arról is hírek érkeztek, hogy az ottani állambiztonság, a Securitate emberei a menekültek közé vegyültek. Az ide érkező román hírszerzők feladata a magyar katonai erők feltérképezése és a menekültügyi eljárások megismerése volt.

Debrecen, 1989. július 30. Erdélyi menekültek az egyik debreceni általános iskola tornatermében berendezett átmeneti szálláson. MTI Fotó: Oláh Tibor

Ceaușescu megpróbálkozott azzal is, hogy a szovjet pártfőtitkárt a magyarok ellen hangolja és a maga oldalára állítsa, de nem járt sikerrel. 1989. július 7. és 8. között Bukarestben ült össze a Varsói Szerződés politikai tanácskozó testülete. A megbeszélésen a román és a bolgár pártvezető is felhozta a számukra nyugtalanító magyar eseményeket, Gorbacsov azonban hallgatott. A tanácskozás után Ceaușescu levélben vádolta meg Magyarországot a szovjet vezető előtt azzal, hogy letért a proletár internacionalizmus útjáról, de Gorbacsov – Németh Miklós visszaemlékezése szerint – továbbküldte a levelet Budapestre, ezzel a határozott gesztussal fejezve ki, kinek a pártján is áll valójában.

Nemzetközi ellenállás

Szovjet részről ez a sokadik megerősítés volt már az év során arra vonatkozóan, hogy nem fognak erőszakkal beavatkozni az ország belügyeibe, mégsem gondolhatta magát teljes biztonságban a magyar kormány. Legalábbis erre utal Németh Miklós későbbi nyilatkozata, amelyben azt állította, hogy a Páneurópai Piknik megrendezése egyfajta teszt volt a hivatalos határnyitás előtt annak egyértelműsítésére, hogy valóban nem kell retorzióra számítani a Varsói Szerződés tagállamai részéről. Ez az állítás azt sugallja, hogy a piknik ötlete „felülről” érkezett, holott egyértelműen civil kezdeményezésről volt szó. Az azonban nagyon valószínű, hogy a kormány valóban fel kívánta használni a tervezett pikniket arra, hogy megfigyelhesse az ortodox kommunista „testvérországok” reakcióit. Románián és az NDK-n kívül Csehszlovákia sem nézte jó szemmel a vasfüggöny lebontását, az ország gyűrűbe volt zárva, és hiába bízhatott a magyar vezetés Gorbacsov passzív támogatásában, abban nem lehetett biztos, hogy egy váratlan puccsal esetleg nem távolítják el a moszkvai vezetőt a pozíciójából, és nem következik be visszarendeződés.

Moszkva, 1989. március 24. Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) főtitkára (k) és Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja fõtitkára (j) találkozója a Kremlben, balra Thürmer Gyula (b), a magyar főtitkár külpolitikai tanácsadója. Grósz Károly munkalátogatáson tartózkodik Moszkvában március 23-24-én. MTI Fotó: Soós Lajos

Történelmi tapasztalatunk, hogy a kisantant országait a nagyhatalmak mindig Magyarország ellenében segítették, és 1989 tavaszán–nyarán különösen látszott, hogy kevesen érdekeltek abban, hogy elősegítsék az esetleges német újraegyesítést. Mind a francia, mind az angol kormány tartott az egységes Németország újbóli megszületésétől, úgy ítélték meg, hogy a status quo fenntartása az érdekük. Félő volt, hogy egy fegyveres konfliktus esetén, amelyben a szocialista országok ellenünk fordulnak, a két meghatározó európai állam, ha burkoltan is, de az ellenfeleinket fogja (újra) támogatni. Rengeteg nyitott kérdés és fenyegető lehetőség árnyalta tehát a határnyitás folyamatát.

Emberség kontra politikai korrektség

A nyári szünet beköszöntével egyre nagyobb számban jelentek meg a keletnémet turisták az országban, akik eleinte abban a hiszemben érkeztek, hogy a zöld határon akadály nélkül át tudnak kelni. A hazai vezetés titkosszolgálati segítséggel is megpróbálta terjeszteni a határőrizet megerősítéséről szóló híreket, de a várt hatás elmaradt: a menekültáradat nem szűnt meg. Az ide érkezők úgy döntöttek, ha Ausztriába jutni nem is tudnak egykönnyen, inkább kivárnak, de semmiképpen nem térnek vissza a kommunista NDK-ba. Reményeiket megerősítette, hogy június 12-én életbe léptek a Genfi konvenció normái, amelynek értelmében nem tehette meg Magyarország, hogy akaratuk ellenére visszatoloncolja a keletnémeteket hazájukba. László Jenő, az igazságügyminiszter helyettese így foglalta össze az előálló új jogi helyzetet:

Ezen egyezmény elfogadásával ugyanis olyan kötelezettséget vállaltunk, amelyek nem teszik lehetővé az NDK állampolgárok kényszerű visszajuttatását hazájukba, vagy más olyan országba, ahová nem kívánnak menni. […] A menekülteket akkor sem lehet akaratuk ellenére visszajuttatni hazájukba, ha nem kaptak menedékjogot. Nehéz lenne az Ausztriába tiltott határátlépést megkísérlő NDK-állampolgárokról azt állítani, hogy nem menekültek, még akkor is, ha történetesen formálisan nem kértek, illetőleg nálunk nem kapnak menedékjogot.

Az érvénybe lépő nemzetközi egyezmény, amely elsősorban a Romániából érkező menekültek problémáját volt hivatva kezelni, rendkívül kényes diplomáciai helyzetet teremtett Kelet-Németországgal szemben. A két ország között két bilaterális egyezmény volt hivatva rendezni a másik fél állampolgáraival szembeni eljárást. Az 1963-ban kötött, állambiztonsági szervek között létrejött megállapodás értelmében a magyar hatóságok kötelesek voltak felderíteni és megakadályozni a keletnémetek illegális határátlépési kísérleteit, 1969-ben pedig a két ország kormányai kötöttek egy kölcsönös szerződést arra vonatkozóan, hogy megakadályozzák a másik állam polgárait abban, hogy hivatalos engedély nélkül egy harmadik országba távozzanak.

Berlin, 1988. szeptember 8. A Német Demokratikus Köztársaságba (NDK) érkezett Grósz Károly, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára, a Minisztertanács elnöke és vendéglátója, Erich Honecker, a Német Szocialista Egységpárt központi Bizottsága főtitkára, az NDK Államtanácsának elnöke a magyar küldöttséget üdvözlõ berlinieknek integetnek a Schönefeldi repülőtéren Berlinben. MTI Fotó: Varga László

A nemzetközi norma a jogszabályi hierarchiában magasabb szinten állt, így Magyarországra nézve a genfi konvenció betartása volt kötelező érvényű, azonban a diplomáciai konfliktus a két ország között elkerülhetetlenné vált. A Németh-kormánynak körültekintően kellett eljárnia: menekült státuszt a keletnémeteknek nem adhatott, hiszen rájuk nem lehetett érvényesíteni azt a kitételt, amit az erdélyi magyarok estében alkalmazhattak, nevezetesen, hogy etnikai üldöztetés éri őket. A politikai menedékjog elismerésével pedig megbélyegeztek volna egy másik szocialista országot, amelynek következményeit szintén nem merte még felvállalni a hazai kormányzat. Az egyetlen járható út a családegyesítésre való hivatkozás maradt, vagyis, ha igazolni tudták a kérelmezők, hogy az NSZK területén közeli hozzátartozójuk él, erre hivatkozva érvényesíthették velük szemben a menekültügyi egyezményt.

Szemben a Stasival

A magyar kormány augusztus elejéig meglehetősen ellentmondásosan kezelte a keletnémetek ügyét, ami részben azzal is magyarázható, hogy valójában az egész probléma a két Németország ügye volt, Magyarország úgy került bele, mint Pilátus a Credóba. Az ország egyensúlyozó politikája a két világrend között meghasonlott helyzetet teremtett. Az NSZK már jó ideje igazodási pont volt a magyar párt- és kormányvezetés számára, a gazdasági kapcsolatok megrendülését nem kockáztathatták volna az ország pénzügyi veszélyeztetése nélkül, azonban hazánk még mindig a szovjet érdekszféra szövetségi rendszerébe tartozott, teljes nyíltsággal tehát nem szállhattak szembe az NDK-val sem.

Ez a fajta bizonytalanság jól megfigyelhető a határsértőkkel szembeni eljárás lefolytatásában is. A keletnémetekkel kötött megállapodás értelmében az illegális határátlépőket kiadatási fogságba kellett venni, útlevelükbe be kellett pecsételni a határsértés tényét, majd, ha egy nagyobb csoport összegyűlt, a biztonsági szervek a repülőtérre szállították őket, és kitoloncolták az országból. 1989. június 9-én Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter Magyarországra érkezett, azzal a kéréssel, hogy a magyar hatóságok a továbbiakban hagyjanak fel azzal a gyakorlattal, hogy az elfogott keletnémet polgárokat kitoloncolják, vagy akár terhelő adatokat pecsételnek az útleveleikbe.

Budapest, 1989. június 9. Horn Gyula külügyminiszter és Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet alkancellár, külügyminiszter megállapodást ír alá a stuttgarti Magyar Kulturális és Információs Intézet alapításáról a Külügyminisztériumban. MTI Fotó: Soós Lajos

Horn Gyula ígéretet tett arra, hogy intézkedik az ügyben, és a három nappal később életbe lépő menekültügyi konvenció értelmében ezt meg is kellett tennie, ugyanakkor a gyakorlati megvalósítás nem volt zökkenőmentes. Még augusztus elejéről is rendelkezünk adatokkal arról, hogy a magyar hatóságok kiadtak az NDK-nak menekülteket, de nyilván ekkor már csak elszórt esetekről lehetett szó. Magyarország közölte a keletnémet biztonsági szervekkel, hogy megváltoztatja a menekülőkkel szembeni eljárási gyakorlatot, és csak a harmadik próbálkozás után veszik őrizetbe őket. Mivel egyre ritkábban pecsételték a határsértés tényét az útlevélbe, ehelyett egy betétlapot adtak, amit minden további nélkül meg lehetett semmisíteni, így gyakorlatilag az új rendszer azt jelentette, hogy megszüntetik a kiadatást.

A keletnémet „turisták” tömege egyre nagyobb lett, és a helyzetet a kormányzat láthatóan nem tudta kezelni. A népnemzeti ellenzék kezdeményezésére azonban megszületett a Páneurópai Piknik ötlete. Innen folytatjuk!

Vezető kép: Budapest, 1989. június 11. A Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének ülésén résztvevő politikusok csoportképe: (b-j) Todor Zsivkov, a Bolgár Kommunista Párt Központi Bizottságának fõtitkára, az Államtanács elnöke; Nicolae Ceausescu, a Román Kommunista Párt főtitkára, köztársasági elnök; Gustav Husák, Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, köztársasági elnök; Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága főtitkára; Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára; Wojciech Jaruzelski, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára, az Államtanács elnöke és Erich Honecker, a Német Szocialista Egységpárt KB főtitkára, az Államtanács elnöke. MTI Fotó: Soós Lajos