A bolsevik ideológia meghirdette a természet leigázásának programját. Már a múlt héten olvashattak Liszenko ámokfutásáról, de érdemes arról is pár szót ejteni, hogy ennek az áltudományos maszlagnak milyen konkrét következményei lettek idehaza. 1948-ra a Szovjetunió újra súlyos élelmiszerhiánnyal küzdött: a második világháborús veszteségek után gyors megoldásra volt szükség.
Ott voltak a hatalmas szibériai szűzföldek, amelyeknek feltörése és művelés alá vonása a legkézenfekvőbb és legolcsóbb megoldásnak látszott, hiszen a termőterületek termelékenységének fokozása igényesebb agrotechnikát, költségesebb beruházásokat igényelt volna.
A szovjet Chuck Norris
Elindultak hát a „hős pionírok” a végtelen pusztába, akik nem kizárólag a földek feltörésében jeleskedtek, de igyekeztek új, igénytelen és szárazságtűrő vadbúzafajtákat is felfedezni a sztyeppei ősnövényzet sűrűjében. De ez csak a kezdet volt. A fékezhetetlen akarat a vizek folyásirányát is meg kívánta változtatni – nem volt határ, nem ismertek lehetetlent. A Volga egyenesen a kommunizmusba folyt szerintük. (Hogy mi történt közben a Kaszpi-tengerrel, azt máig nem sikerült megfejtenem. Talán csak a nevét akarták megváltoztatni? A „Kommunizmus tengere” – szép, nem?) Őrült szövegeket találhat a kutató ebből az időszakból. Érdemes egyet idézni, amely természetesen Sztálinhoz szólt:
Ha azt mondod: legyen! Akkor út épül a hegyekben, ha azt mondod: ne legyen! – eltűnnek a hegyek. Folyók születnek, ha azt mondod: legyen! És útjukat álljuk, ha azt mondod: állj!
Hiába: ha a hegy nem megy Mohamedhez…
Szentes, 1951. augusztus 28. Erdei Mihály földművelésügyi miniszterhelyettes beszédet mond az országos gyapotkonferencián Szentesen. Az előtérben a Hála-szobor kicsinyített másolata áll. MTI Fotó/Magyar Fotó: Bereth Ferenc
Egy kicsit sárgább…
Sajnos Sztálin 1948-as felbuzdulása nem hagyta érintetlenül Magyarországot sem. Kötelező érvénnyel erőltették rá a megszállt országokra a természetátalakítás „nagy tervét”, amelynek vesztese az agrárium lett. A „magyar narancs” története nem pusztán egy megmosolyogtató geg, hanem egy olyan eszeveszett elgondolás része, amelyért komoly árat kellett fizetnünk. Az ötvenes évek elején a déli napsütötte vidékeinken – a Balaton környékén és Villány lankáin – tömegesen fordították ki a földből a szőlőtőkéket, hogy citrusféléket telepítsenek a helyükre. A mediterrán éghajlaton honos fák gondozása okozott némi nehézséget, hiszen nem nagyon kedvelték a téli fagyokat. Úgy próbálták védeni a csemetéket, hogy mély árkokat ástak, abba plántálták a gyümölcsfákat, majd télen az árkokat gondosan betakargatták. Ez a módszer azonban az idők előrehaladtával egyre kevésbé volt alkalmazható, hiszen a fák túlnőttek az árkokon… Soha senki nem számolta ki, mekkora kárt okoztak azzal, hogy világhírű bortermő vidékeinken évszázados szőlőültetvényeket számoltak fel. De a gyapot meghonosításának programja még a magyar narancsénál is „sokkal sárgább és sokkal savanyúbb” volt.
Reszkessetek, kapitalisták!
A gyapot hazánkban a szikes és a mély fekvésű, hideg, nedves talajok kivételével mindenütt megterem, mégpedig folyamatosan. Egy évben háromszor arathatunk gyapotot
– olvashatták 1949-ben a Magyar Távirati Iroda közleményét a szocializmust lelkesen építő proletárok. Ez esetben a propaganda nem is hazudott akkorát, hiszen valóban nem évi egy aratásról volt szó a magyar gyapotföldeken: az éghajlati adottságok miatt a gyapot nagyon kiszámíthatatlanul viselkedett, nehezen érett be, így hónapokig elhúzódott a betakarítás. Nem mondhatjuk, hogy mindez váratlanul érte a hazai agronómusokat. A szakemberek tisztában voltak azzal, hogy a gyapot hazai nagyüzemi termesztése kivitelezhetetlen, de hiába kondították meg a vészharangot, senki nem hallgatott az észérvekre. A nemzetközi helyzet egyre fokozódott, és az imperialisták elleni harc egyik csodafegyvere a gyapotültetvény lett.
A KGST irodája által kidolgozott javaslattervezet azt a célt tűzi a KGST tagjai elé, hogy 1954-re gyapotban nagymértékben, kenderben és lenben teljesen függetlenítsék magukat a kapitalista külföldtől. Evégből az említett növények termelésének jelentékeny növelését irányozza elő. A növekedést részben a vetésterület növelésével, részben különböző agrotechnikai rendszabályokkal (öntözés, fokozott műtrágyázás, vetőmag nemesítés), illetve az ezekkel elérhető terméshozam emelésével, végül a termelőknek nyújtott különböző kedvezményekkel kívánja elérni
– hangzott a pártdirektíva.
Murony, 1953. november 28. A Hidasháti Állami Gazdaságban gyapotszedő asszonyok dolgoznak a földeken. MTI Fotó/Magyar Fotó: Bürgert Gertrúd–Samai Antónia
Az ötéves tervet ehhez az elváráshoz igazították, és a kalocsai fűszerpaprika, a makói hagyma, valamint a messze földön híres cukorrépaföldek áldozataivá váltak a kommunista voluntarizmusnak. Mivel a gyapot sem érezte igazán jól magát a Kárpát-medence éghajlati viszonyai között, így természetesen a legjobb adottságokkal rendelkező vidékeken igyekeztek termőterületet biztosítani számára, kiszorítva onnan világhírű kultúrnövényeinket.
Bűbájjal a győzelemért
Az ötvenes évek elején az import magtalanított gyapot ára mázsánként 545,5 forint volt, míg egy hold gyapot termelési költsége 1400 forintra rúgott. 1949-ben a termés közvetlenül az érés előtt még azzal kecsegtetett, hogy holdanként másfél mázsa gyapot beérik, azonban az októberi fagyok és a novemberi esőzések következtében az országos átlag ennek csupán 25%-a lett. Vagyis nagyjából 37,5 kilogramm gyapot termett holdanként, ami azt jelenti, hogy a mázsánkénti ára 3730 forint volt. Hiába, a hülyének is megérte gyapotot termelni Magyarországon. Pontosabban: azoknak érte csak meg, és Rákosiéknak, akik mindenben túl akarták szárnyalni Sztálin elvárásait. Külön nehézség volt, hogy nem lehetett gépesíteni a gyapotültetvények gondozását, annyira egyenetlenül nőttek a cserjék. Rengeteg emberkézre lett volna szükség, az idénymunkások toborzásához viszont nem volt meg az anyagi fedezet. A következő idézet a Gyapottermeltető Nemzeti Vállalat (merthogy ilyen is volt) egyik feljegyzéséből származik:
A gyomosodás óriási méreteket öltött. Az N. V. kirendeltségvezetője [sic!] helyszíni szemléje során megállapította, hogy a gyapoton mintegy nyolcvanfőnyi dolgozó puszta kézzel huzigálta a gyomokat, körmük leszakadozott, a királydinnye tüskéitől megsérült, így a munkát folytatni nem tudták. Emellett a munkavégezmény [sic!] is oly csekély volt, hogy a kimaradt norma értéke többszörösen fölülmúlja egy egyszerű saraboló árát. A gazdaságban egyébként a munkásviszonyok kriminálisak. 430 szerződött dolgozónak száz darab ágy van előirányozva, de még ezekből sem érkezett meg egy sem. A 430 dolgozó eddig hatvan takarót kapott. A dolgozók a földön alusznak és teljesen megtetvesednek. A gazdaságnak nincs elég igaereje arra, hogy a dolgozóknak az ebédet kiszállítsa, így a dolgozók a munkát a szemle alkalmával is délután három órakor ennivaló hiányában abbahagyták.
No, de sebaj! Ha a körülmények mostohák voltak is a bolyhos termésű növény számára, a kommunistáknak volt egy titkos fegyverük: a mágia. Varázsigék kitartó és rituális mormolásával igyekezték jobb belátásra bírni a rakoncátlan és csenevész palántákat. A növekedést serkentő bűbájos versike szövege a következő volt:
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
ha a szovjet agrármódszert
eltanulom én.
Szentes, 1953. február 22. A tanár magyaráz a diáknak az órán a Gyapottermelési Technikumban. MTI Fotó/Magyar Fotó: Fehérváry Ferenc
A legfontosabb: az éberség
Adminisztratív problémák is jelentkeztek a gyapot termelése körül. A meleg- és napigényes növény nevelésére természetesen a déli területek voltak leginkább alkalmasak, ezek a földek viszont az éppen legfőbb ellenségnek számító Jugoszlávia közvetlen szomszédságában feküdtek. A növény kiemelt fontossága miatt különös gonddal kellett „szemmel tartani” fejlődését, a határsávban lévő földekre azonban nem lehetett csak úgy besétálni. Civilek számára tiltott terület volt, a határőrségnél állandó tűzparancs volt érvényben. 1950. július 1-jétől a határtól számított tizenöt kilométeres sávban csak külön igazolvánnyal – egyfajta belső útlevéllel – lehetett tartózkodni, két kilométeres sávba pedig csak az Államvédelmi Hatósághoz tartozó Határőrség által kiadott igazolással lehetett belépni. Ezek az engedélyek egyszeriek voltak, minden látogatásnál újra igényelni kellett, komolyan megnehezítve a gyapot gondozásáért felelős emberek munkáját. A Gyapottermeltető N. V. ezért azzal a kéréssel fordult a földművelésügyi miniszterhez, intézze el az illetékes belügyi szerveknél, hogy a vállalat „szakközegei” korlátlan belépésre szóló passzust kapjanak szántóföldjeikre.
Egy másik minisztérium engedélyére volt szükség az időjárás-előrejelzések ismeretéhez. A gyapottermelésért felelős vállalat a honvédelmi miniszterhez írt levélben kért lehetőséget arra, hogy a Meteorológiai és Időjárás Kutató Intézettől az éghajlatra vonatkozó adatokat megkaphassa. A mezőgazdaságban dolgozók számára érthető módon nagy segítséget jelentett a várható időjárás ismerete, különösen, ha olyan „kiemelkedően fontos” ipari növény termelése függött tőle, mint a gyapot. Az élet azonban nem habostorta: beláthatjuk, hogy az imperialisták megtévesztése mindennél fontosabb volt. Hova jutott volna a kommunizmus építése, ha a kapitalista kizsákmányolók kiszimatolhatták volna, süt-e a nap a magyar Alföldön?!
Budapest, 1958. február 14. Gyapotmintákat vizsgálnak a Minőségellenőrző Rt. munkatársai. MTI Fotó: Jármai Béla
A minisztérium válaszát ugyan nem ismerjük, de hamarosan egy magyarázó levélben fejtette ki a gyapottermeltető vállalat, hogy az adatokra Szkoblykov elvtársnak van szüksége – ebből arra következtethetünk, hogy a derék katonák éberen őrizték a hont, és megtagadták az időjárási adatok felelőtlen kiszolgáltatását. De Szkoblykov nem akárki volt. Egyenesen a Szovjetunióból érkezett, hogy szakmai tanácsokkal lássa el a gyapotültetvények munkásait: tehát ő volt a gyapottermelésért felelős szovjet tanácsadó elvtárs. A szovjet tanácsadó nevének említése és a gyapotért vívott embert próbáló küzdelem sikere jobb belátásra bírta a honvédelmi minisztert is. Hozzájárult, hogy a vállalat kéthetente megkapja a titkos információnak számító prognózist. Ez azonban kevés volt a békeharc sikeréhez. A gyapotcsata csúf vereséghez vezetett, de erről majd jövő héten.
Vezető kép: Békés, 1951. október 19. Kovács Erzsi gyapotszedőnő, a Békési Állami Gazdaság dolgozója a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulója tiszteletére vállalta, hogy teljesítményét 120 kilogramm fölé emeli. Felajánlását – mielőtt elküldi Rákosi Mátyásnak, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárának – felolvassa a leszedett gyapoton ülő munkatársainak az állami gazdaság gyapotföldjén. MTI Fotó/Magyar Fotó: Jónás Pál
Facebook
Twitter
YouTube
RSS