Borvendég Zsuzsanna sorozata: A magyar impexesek az olasz kommunistákkal közösen is fosztogatták a magyar népgazdaságot

Eközben néhány külkeres vezetővel szoros baráti és üzleti kapcsolatok épültek ki, amelyek a rendszerváltás után is előnnyel jártak számukra, akár generációkon átívelően.

Költségvetésből finanszírozott korrupció

Az olasz elvtársak megsegítése az első pillanattól kezdve feladata volt a magyarországi kommunistáknak. Vannak adataink arról, hogy már a negyvenes évek második felében is küldtek pénzeket a mediterrán országbeli testvérpártnak svájci bankokon keresztül, akkor, amikor itthon még a háborús károk felszámolása zajlott, és később is voltak olyan olasz kommunisták nevén lévő svájci bankszámlák, amelyek folyamatosan gyarapodtak magyarországi forrásokból.

Róma és Milánó amúgy is kiemelt titkosszolgálati bázisa volt a szocialista Magyarországnak, nem pusztán azért, mert az olasz kommunisták ütőképes politikai erőt képviseltek Nyugat-Európában, hanem azért is, mert a szovjet blokk titkosszolgálati munkamegosztásában hazánk éppen ezt a hírszerzési területet kapta. A Varsói Szerződés értelmében Észak-Olaszország a Magyar Néphadsereg hadműveleti irányához tartozott. Mivel elsősorban katonai vonalon volt erős az észak-olasz jelenlétünk, a római és milánói rezidentúra munkájában szembeötlő a belügyi és a katonai titkosszolgálat közötti rivalizálás is. Rengeteg pénz futott át ezeken a kirendeltségeken, nemcsak párttámogatásra fordították az összegeket, de a közel-keleti katonai konfliktusok és egyéb internacionalista célok is emésztették a büdzsét, hiszen rendszeresen transzferáltak Rómán keresztül titkos célokra dollárokat. Az illegális pénzmozgások bonyolítása nem járt együtt szigorú könyveléssel, így lehetőség volt ezen források megcsapolására is.

Bár a Kádár-rendszer idején gyengült a korábban igen erős és sok esetben komoly tehertételt jelentő szovjet nyomás az olasz kommunisták támogatását illetően (az 1968-as szovjet beavatkozás Csehszlovákiában erősen megingatta a nyugati testvérpártok bizalmát a Szovjetunióban), a hidegháború teljes időszakában jelentős pénzügyi hozzájárulást kaptak az itáliai elvtársak a keleti blokk országaiból. Ennek a támogatásnak a legnyilvánvalóbb formája az Olasz Kommunista Párt saját vállalatainak előnyben részesítése volt, de a pártvállalatokkal folyó kereskedelem mellett közvetlen pénzforrásokat is biztosított számukra Magyarország a Római Kereskedelmi Kirendeltség segítségével. A Magyar Nemzeti Bankon keresztül Rómába – és a világ számos városában fenntartott kirendeltségre – küldött „alkotmányos költségek” tulajdonképpen korrupciós pénzek voltak, amelyek részben azt a célt szolgálták, hogy megvesztegessék a kiszemelt üzletfelet, vagy kereskedelmi jutalék címén támogassák politikai partnereiket. Hivatalosan „bizalmas jellegű rendkívüli kiadások” néven illették, és központilag szabályozták a kenőpénzként funkcionáló összegek felhasználását és elszámolását.

Az üzletek megkötésekor a jutalékra vonatkozó megállapodás elfogadására kizárólag a külkereskedelmi vállalat igazgatója, esetleg helyettese volt felhatalmazva, a megállapodás dokumentumait titkosan kellett kezelni, és az ehhez köthető iratokat lehetőleg semleges papírra írták, cégszerű aláírás és bélyegző nélkül. A szigorú könyvelési szabályok elhagyása azt is jelentette, hogy könnyebben lehetett visszaélni ezekkel az összegekkel. Az alkotmányos költségek tehát elsősorban az üzletkötésekhez biztosított titkos pénzek voltak, de fedeztek ebből a keretből titkosszolgálati akciókat, valamint a központi politika által meghatározott, egyéb burkolt feladatokat is.

A polip csápjai

A római kereskedelmi kirendeltség mellett 1961-ben létrehozták a milánóit, mindkettőben a katonai hírszerzés erőfölénye volt jellemző az állambiztonsággal szemben. Rómában 1958-tól 1963-ig Salusinszky István irányította a kereskedelmi képviselet munkáját (róla már számos korábbi cikkben olvashattak), aki rendkívül jó kapcsolatokat ápolt Vittorio Savival, az Olasz Kommunista Párt Soresco nevű vállalatának vezetőjével. A Soresco a hazai Terimpex fontos üzletfele volt, Itáliában kizárólagos partnernek számított. A Terimpex foglalkozott az élőállat és húskészítmények exportjával, vagyis az hazai gazdaság egyik sikeresnek mondható ágazatát képviselte.

Salusinszky járatos volt a külkereskedelemben, hiszen 1947 és 1950 között a moszkvai kereskedelmi kirendeltség tanácsosa volt, majd a Külkereskedelmi Minisztérium vezető beosztású tisztségviselője lett, innen helyezték Rómába. Pontosan nem ismerhetjük titkosszolgálati hátterét, de az állambiztonsági anyagokban rendszeresen úgy hivatkoznak rá, mint egy rivális szervezet emberére, aki folyamatosan akadályozza a BM, vagyis az állambiztonság munkáját. Ebből arra következtethetünk, hogy Salusinszky az MNVK-2., vagyis a katonai felderítés embere volt, minden bizonnyal megnyert státuszban. (Mivel a katonai titkosszolgálat iratai egyelőre csak nagyon korlátozottan kutathatók, így nem áll rendelkezésre semmiféle irat, amelyből kiderülne, milyen formában segítette Salusinszky az MNVK-2. munkáját. Ha valamilyen formában beszervezték, akkor megnyert volt, de lehetett akár hivatásos állományban is.)

A BM igyekezett teret nyerni az olasz rezidentúrákon, nem sok sikerrel. A Milánói Kereskedelmi Kirendeltség első tanácsosa például Bíró Géza volt, az állambiztonság ügynöke, de Salusinszky Rómából ellehetetlenítette a munkáját. A fennmaradt jelentésekből arra következtethetünk, hogy verseny a kommunista pártvállalatokkal fenntartott jó viszonyért folyt, amely jövedelmező forrásnak számított a hazai külkereseknek. Bíró ugyanis állást kapott egy fedőmunkahelyen Milánóban, nevezetesen a már említett Soresco alkalmazta őt. Ez olasz nemzetbiztonsági szempontból is érdekes, hiszen ezzel az olasz kommunisták segítették a szovjet blokk Olaszország elleni hírszerzését azzal, hogy munkahelyet biztosítottak az egyik Keletről jött kémnek. Hiába, a kommunisták számára az ideológia terjesztése mindig fontosabb volt a haza érdekeinél.

Bíró lehetőségei mégis eléggé korlátozottak voltak, de nem a hazájukat védő olasz kommunisták, hanem a hazai riválisok miatt. Salusinszky úgy intézte, hogy Bírónak egy különálló irodában kellett ülnie egész nap, amely gyakorlatilag lehetetlenné tette, hogy bárkivel is kapcsolatba kerüljön.

– összegezte a helyzetet az állambiztonság. Salusinszky a hatvanas évek közepén visszatért Budapestre, és a Magyar Külkereskedelmi Bank elnöke lett. A hazai impexes elit lehetőségeinek kiszélesítése, az ország kirablását eredményező nyugati kapcsolatrendszerek kiépítése, a reexport felfuttatása és az offshore céghálózat kiépítése egyaránt szorosan köthető a nevéhez. Olaszországi kapcsolatait továbbra is kamatoztatta, a pártvállalatokkal és vezetőikkel haláláig jó kapcsolatot ápolt.

Minden út Rómába vezet

A külkereskedelmi bank élére távozott Salusinszkyt Obláth György követte a római kirendeltség élén, kapcsolata a hírszerző szervekkel egy kissé árnyaltabb volt, mint Salusinszkyé. Obláth ugyanis eredetileg a Belügyminisztérium ügynöke volt, de később minden bizonnyal kapcsolatba került a katonai felderítéssel, legalábbis a hetvenes évek elején Rómában már az MNVK-2. munkáját segítette. Obláth komoly külkereskedelmi gyakorlattal rendelkezett: már a negyvenes évek végén együttműködött az ÁVH-s ügynökhálózattal Svájcban, ahol illegális pénztranszferekben és titkos beszerzésekben is közreműködött. Az ötvenes évek közepén „Petneházi” fedőnéven dolgozott az állambiztonságnak. A Lignimpex vezérigazgatói székében ült, amikor 1959-ben felkereste őt Rév Lajos a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Gazdaságpolitikai Osztályáról azzal a hírrel, hogy Indiába helyezik kereskedelmi tanácsosnak. Rév Lajos korábban a Honvédelmi Minisztérium politikai tisztjeként szolgált, és civil pályára helyezése után sem szakadt meg kapcsolata a katonai titkosszolgálattal, így feltehetően ő volt Obláth beszervezője.

Az előző rész az osztrák kommunisták viselt dolgairól szólt, és ennek kapcsán előkerült Fejes Lajos neve, aki a hírszerző szakmába „belefáradva” vádolta meg a „labanc” testvéreket korrupcióval. (Arra kényszerítették, hogy elfogadjon egy új Mercedes gépjárművet.) Fejes korábban rendkívül hatékony hírszerző munkát végzett Brüsszelben, innen került Rómába, ahol viszont nem tudta megfelelően képviselni az őt kiküldő állambiztonság érdekeit, mert a katonai felderítésnek dolgozó Obláth folyton keresztbe tett neki:

– panaszolta a BM. Obláth után szintén a katonák megnyertje került a római kirendeltség vezetői székébe: Darvas Lászlónak hívták. Darvas 1945-ben lépett be a kommunista pártba, és a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztályán, vagyis a Péter Gábor vezette politikai rendőrségen vállalt munkát. Később vegyész szakképzettséget szerzett, és a váci Forte Fotokémiai Ipari Vállalat, majd a Péti Nitrogénművek, utána a Tiszavidéki Vegyi Kombinát vezetője lett. Külkereskedelmi karrierjét 1956 januárjában kezdte, amikor a Chemolimpex igazgatójának nevezték ki. 1963-ban a külkereskedelmi miniszter helyettese lett, erről a posztról került 1969-ben Rómába, majd a hetvenes évek közepén már a Hungarotex igazgatói feladatait látta el.

Az MNVK-2. láthatóan nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az olaszországi rezidenttúrák munkájába minél kevésbé szólhasson bele a BM alá tartozó állambiztonság. A fennmaradt adatok arra engednek következtetni, hogy nem kizárólag a feladataik ellátása miatt volt fontos számukra a kizárólagosság, hanem olyan maffiaszerű pénzügyi hálózat formálódott az olasz testvérpárt segítségével, amelynek hasznán nem szívesen osztoztak volna a riválisokkal.

Vezető kép: Budapest, 1977. szeptember 30. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első titkára (b) fogadja Enrico Berlinguert, az Olasz Kommunista Párt főtitkárát (j) a Ferihegyi repülőtéren. MTI Fotó: Vigovszki Ferenc