Az orosz–ukrán háború kirobbanását követő szankciós politika újra rávilágított Európa kiszolgáltatottságára. Az energiaárak az egekbe szöktek és kiderült: alternatív megoldás sem igazán létezik. Az azóta szaporodó fegyveres konfliktusok a Közel-Keleten egyre fokozódó veszélyt jelentenek a fosszilis energiahordozók kereskedelmére. A történelem ismétli önmagát. Ráadásul ezek a válságok csupán kísérő jelenségei egy pénzügyi, gazdasági rendszer összeomlásának, amelyet szintén egy olajválság fedésében hoztak létre néhány évtizeddel korábban.
Az 1973-as olajárrobbanás gazdaságra gyakorolt hatása és az infláció hirtelen megugrása egy új világ kezdetét vetítette előre. Általánosságban úgy szoktunk beszélni az ekkor beköszönő krachról, mint amely váratlanul és hirtelen szakadt rá a nyugati világra, de valójában mély strukturális válság előzte meg az olajárak drasztikus emelkedését, amely egyben az 1945 után kiépült világrend stabilitását is megkérdőjelezte.
A modern gyarmatosítás kezdete
Már a hatvanas évek végére egyértelművé vált, hogy az 1944-ben létrehozott, és az Amerikai Egyesült Államok világuralmi státuszát biztosító Bretton Woods-i rendszer tarthatatlan. A második világháború végéhez közeledve ugyanis a világ pénzügyi rendszerének átalakítása nyújtotta a fedezetet a tengerentúli birodalom nagyhatalmi szerepének érvényesítéséhez. Bretton Woodsban az amerikai dollár értékét az aranyhoz rögzítették; ezzel olyan tekintélyt biztosítottak a dollár számára, amely lehetővé tette, hogy a világkereskedelem és a tartalékok képzésének valutájává váljon.
Amerikai Egyesült Államok, 1957. január 26. Harry S. Truman amerikai demokrata politikus, az USA 33. elnöke. (MTI Fotó/KÜ)
A világbirodalmi szerepvállalás azonban túlmutatott a gazdasági élet uralásán. Újfajta szemléletet kívánt közvetíteni a nyugati fejlett világ és a feltörekvő országok felé. 1949-ben Truman elnök jelölte ki azt a vezérgondolatot, amely a fejlődésre mint gazdasági növekedésre helyezte a hangsúlyt. Általánossá vált az az elképzelés, hogy a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésére csak a szabad népek képesek, és csak demokratikus körülmények között lehet a növekedéshez szükséges mozgatóerőt biztosítani. A fejlődés tehát nemcsak a legfontosabb követendő céllá vált, de megkérdőjelezte a társadalmak belülről fakadó, szerves változásának létjogosultságát is. A változás értelmét csak a gazdasági növekedésben vélték felfedezni, amely tudatos emberi cselekedetet kívánt, és módszereit, sebességét a világot irányító nagyhatalom határozta meg. Feltételezték, hogy a gyarmati sorból felszabaduló országok is szükségszerűen erre a fejlődési útra fognak lépni, annál is inkább, mivel az egyetlen üdvözítő megoldásnak gondolták. (A világ másik felében ugyanebben az időben a Szovjetunió ugyanezt hirdette a bolsevik útról, vagyis saját társadalmi–gazdasági berendezkedéséről.)
A gazdasági növekedés csodájának ígéretével követelték a harmadik világ országaitól, hogy piacaikat nyissák meg a nyugati államok előtt, ehhez kötötték a fejlesztési segélyek, hitelek folyósítását és a működő tőke beáramlását is. A viszonosság azonban elmaradt: az egykori gyarmattartók ugyanúgy visszaéltek az évszázadokon keresztül sanyargatott térség kiszolgáltatottságával, mint korábban. Fenntartották saját védővámjaikat és protekcionista gazdaságpolitikájukat, így a profit továbbra is akadálytalanul áramlott az immár szabadnak nevezett országokból az egykori elnyomók felé. A gazdasági egyenlőtlenség tovább fokozódott, a feltörekvő országok – köztük az olajkitermelő államok – bizalmatlansága egyre nőtt a Nyugattal szemben.
Az olaj világuralmi tényezővé válik
A huszadik század első felében kezdődött meg a közel-keleti arab világ olajlelőhelyeinek feltárása. A kitermelést nyugati (elsősorban amerikai és brit) konzorciumok végezték, amelyek felosztották egymás között a területet, megállapodásokat kötve a térség muszlim országaival. A helyi közösségeknek nem volt elegendő tőkéjük, valamint hiányzott a kitermeléshez szükséges technológia és szakértelem is, így képtelennek bizonyultak egyenlő felekként képviselni saját érdekeiket az iparmágnásokkal szemben. A bérleti szerződések alapján kifizetett összeg elenyésző volt az olajpiacon bezsebelhető profithoz képest, ezért a nézeteltérések és a viták állandósultak. Az ötvenes évek során ugyan sikerült a térség országainak fele-fele részesedést kiharcolniuk a földjük mélyén rejtőző kincs hasznából, de valójában nem láttak rá a piaci folyamatokra, nem tudták nyomon követni az olaj további sorsát, így hátrányos tárgyalási pozíciójuk érdemben mégsem változott.
A Nyugat arrogáns hangvételt ütött meg a feltörekvő országokkal szemben: úgynevezett ágyúnaszád-diplomáciát alkalmazott, vagyis fenyegetéssel, a katonai erőfölény demonstrálásával igyekezett fenntartani saját gazdasági erőfölényét. Előnytelen koncessziós szerződések megkötésével szivattyúzták el a nyersanyagokat, miközben a fokozatosan öntudatra ébredő harmadik világ egyre kevésbé tűrte saját kizsákmányolását. Az olajkitermelő országok egymásra találtak, érdekvédelmi szövetségre léptek: 1960-ban létrehozták a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetét (OPEC), azzal az elhatározással, hogy olajpolitikájukat összehangolva előnyösebb helyzetet tudjanak kiharcolni maguknak.
A dollár és a ’68-as lázadások
Az 1970-es évek beköszönte megváltozott erőviszonyokat mutatott a világgazdaság térképén. Az Amerikai Egyesült Államok eddig megkérdőjelezhetetlen tekintélye észrevehető hanyatlásnak indult; az Európában felszaporodó dollármennyiség szükségszerűen felvetette azt a kérdést, hogy valóban garantált-e a papírpénz átválthatósága aranyra.
Miután a világ tartalékképzésének valutája az amerikai dollár lett, Nyugat-Európában hatalmas összegek halmozódtak fel. Már az ötvenes évektől megfigyelhető volt a tendencia, hogy a szocialista országok is itteni bankokban helyezték el vagyonukat, hiszen az Egyesült Államok pénzintézeteivel kevésbé kívántak üzleti kapcsolatba lépni. A KGST tagállamai hiába hirdették meg a teljes elzárkózást a kapitalista világ országaitól, a nyugati ipartermékek behozatalát nem tudták kiküszöbölni, a világpiacon pedig a dollár volt a csereeszköz – rubelért csak egymás között tudtak kereskedni. Nemcsak a vasfüggönyön túli területek megtakarításait kamatoztatták a nyugat-európai bankok, hanem az OPEC-államok befektetésekre fel nem használt olajpénzei is ide vándoroltak.
John F. Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok elnöke Franciaországba látogatott 1961. június 8-án. A képen: (balról jobbra) Yvonne de Gaulle, John F. Kennedy elnök, Charles de Gaulle és Jacqueline Kennedy. (MTI FOTO/FRK)
A pénzbőséget fokozta, hogy 1945 után olyan gazdasági konjunktúra következett be Európa szabadabb és boldogabb felén, amely számottevő versenyelőnyt biztosított az itteni iparnak az amerikaival szemben: a jól képzett szaktudás ugyanis lényegesen olcsóbb munkaerővel társult. Az iparcikkek tömeges áramlása az új világ felé dollárral árasztotta el az exportáló országok gazdaságát; a kérdés csak az volt, mikor nyújtják be a számlát a vazallusszerepbe kényszerített államok. Charles de Gaulle francia elnök volt az első és az egyetlen politikus, aki 1967-ben felvetette Nixon amerikai elnöknek, hogy beválthatná-e a csereszabatosnak ígért papírhalmokat az áhított nemesfémre. Franciaország soha nem jutott hozzá jogos követeléséhez, ahogy a többi európai állam sem, ellenben a következő évben polgárháborús helyzettel kellett szembenéznie, amely a tábornok hatalmának végét jelentette. Az 1968-as lázadások történelmi távlatból szemlélve vízválasztónak bizonyultak: új létszemléletet terjesztettek el a világban, elszakítva minden megmaradt kötődést a tradicionális és szakrális értékektől. Az ma már nem lehet kérdés, hogy a párizsi tüntetések szimbolikusan is megnyitották az utat a hierarchiák soha korábban nem látott mértékű rombolásához és a mai szélsőliberális eszmék parttalan terjedéséhez, de gyanakodhatunk arra is, hogy De Gaulle felvetésének is volt köze ahhoz, hogy Franciaországra rászabadították az anarchiát.
A petrodollár születése és hanyatlása
A társadalmi forrongás átmenetileg ugyan elterelte a figyelmet a dollár átválthatóságáról, de a kérdés megoldatlansága fenyegető árnyként továbbra is ott lebegett az Egyesült Államok felett: mi lesz, ha a kibocsátott rengeteg – és vélhetően fedezet nélküli – papírpénz birtokosai követelni kezdik jussukat. Végül 1971. augusztus 15-én Nixon elnök – Milton Friedman javaslatára – ideiglenesen felfüggesztette a dollár aranyhoz rögzített árfolyamát. A lebegtetett valuta új értékmérőjévé az olaj vált, miután az olajkitermelő országokkal kötött rendkívül leleményes megállapodás rögzítette, hogy a világpiacon csak dollár ellenében lehet kereskedni a fekete arannyal.
Detroit, 1976. október 28. Milton Friedman, a Chicagói Egyetem Közgazdasági Tanszékének professzora, akit 1976. október 14-én közgazdasági Nobel-díjjal tüntettek ki. (MTI/UPI)
A petrodollár az elkövetkező évtizedekre ugyanúgy biztosította az Egyesült Államok világhatalmi pozícióját, mint korábban a Bretton Woods-i rendszer, de ezúttal nem kapcsolódott kötelező érvényű ígéret a „zöldhasú” kibocsátásához. A mai napig nem lehet tudni, hogy Fort Knox bunkereinek mélyén hány tonna (?) aranyat őriznek, mekkora fedezetet nyújthat a végzetesen eladósodott birodalom számára az itt felhalmozott nemesfém. Mindeközben pedig a petrodollár napjai is meg vannak számlálva, miután a kínai jüan és az orosz rubel is bejelentkezett az olajpiacon, jelezve, hogy az USA világelsőségét a korábban lesajnált, de időközben magára talált „fejlődő világ” egyre kevésbé hajlandó elfogadni. Világhatalmi átrendeződés kezdődött újra, amelynek még nem sejthetjük a végkifejletét.
Vezető kép: Budapest, 1967. május 12. A holland–angol olajvállalat, a Shell (Royal Dutch Shell) üzemanyagtöltő állomása Magyarországon. MTI Fotó: Horling Róbert
Facebook
Twitter
YouTube
RSS