Budapesten, a VIII. kerületi Dankó utcában már az autóból kiszállva körbelengi az embert a vizelet áporodott szaga, amit durván fel is erősít a 39 fokos rekkenő hőség. A flaszteron kisebb-nagyobb, még nedves és a betonba már szinte beleégett foltok – talán jobb nem találgatni, melyik milyen testnedv maradványa lehet. Az orrfacsaró bűz és az egész utca visszataszító látványa a legtöbbeket gyors továbbhaladásra sarkallja, de vannak, akiket nem zavar ez a sajátos csendélet. Azokat, akik két párolgó vizelettócsa között nyugodtan kortyolják egy lépcsőn, vagy csak a padkán ülve a felmelegedett kannást, vagy a török vendégmunkást, aki a daru alatt állva, védősisakban egy vasbeton elem magasba emelését irányítja épp, az Oltalom Egyesület menhelyével szemközt épülő társasháznál – merthogy a Dankón legalább száz új lakás épül momentán. Közben azok, akik évtizedek óta élnek itt, a VIII. kerület szívében, végső elkeseredésükben már akárhová elköltöznének, csak el innen. Amikor már nemhogy az együttérzés, a szociális érzékenység, de már a klórmész sem segít… Ilyenné lett három év balliberális vezetés után a főváros többre érdemes utcája, pusztán az elfogadás és segítő szeretet jegyében. Lehet, hogy széklettől-vizelettől bűzlik, ordibálástól vagy épp rendőrautó szirénájától visszhangos, de legalább sokszínű.
Rendőrautó villogó szirénája, mellette a közterület-felügyelet autója, rendőri igazoltás, a háttérben némi hangoskodás – mindez már jelezte: megérkeztünk. Egy vasalt nadrágban és tisztára mosott narancsszínű futballmezben az utcán végigsétáló férfi megállt előttünk. Végigmért, majd megkérdezte, mi járatban vagyunk. Tény, nehéz lett volna nem kiszúrni a fehér autó mellett álló két nőt ebben a miliőben. Szó, ami szó, nehezen tér magához, aki még nem járt itt korábban, a szag és látvány együttes hatása alatt…
A mindenre is gyógyír kannás
A vasaltnadrágos szerint most nem történt semmi különös, csak két üveg bort vettek el a zsaruk az egyik sráctól. Hogy miért, az nem derült ki. Az annál hamarabb, hogy a bor – a kannás – kiemelten fontos tényező errefelé. Van, aki az ebédre melegít vele, mielőtt beáll a menhely előtt gyarapodó sorba. Van, aki pusztán szomjas, a meleg ellen issza, mert mégis csak többet ér az, mint a víz. Van, aki még kéregeti a rávalót, más már megitta és odahajítja a palackot a vélhetően reggeli órákban összegyűlt, útra dobott üres palackok mellé.
A vasaltnadrágos nem érti, hogy lehet, hogy egyeseket beitalozva, begyógyszerezve, bódultan is megtűrnek, őt meg állítólag csak azért kitiltották, mert védelmébe vett egy nőt, akit ordenáré, obszcén szidalmakkal illetett egy ellátott.
Harminc év sitten
Elvileg van házirend, meg szabályok. Ittas ember be se jöhetne, de aki régóta itt van, ismeri a szociális munkásokat, annak elnézik
– mondta. Állítólag nem bánja, hogy őt meg kitiltották, mert most jobb helye van. A Dankóra már csak úgy emlékszik, mint aminél még a börtön is jobb volt – vagy csak volt ideje azt megszokni. Mint megtudtuk, több mint harminc évet ült, ha mindent összeadunk.
Egy arra sétáló, talán harmincas éveiben járó pár – vagy csak jóval idősebbnek látszanak életkörülményeik okán a koruknál – azt nem érti, min vagyunk megütközve.
Ez csak a szegénység, meg a kilátástalanság: azért isznak, mert addig se gondolkoznak azon, hogy milyen nyomorultak
– mondta a férfi. Ők is laktak itt, onnan tudja, mi megy a Dankón, de most már egy hotelben van szobájuk, napi tízezerért. Legalábbis éppen erről beszélt, mielőtt gyorsan beálltak ők is a sorba, nehogy lemaradjanak az étel javáról, amit majd ebédre osztanak.
Mentegetve az utca társadalomból kirívó különös lakóit, valaki megjegyezte, hogy nem bántanak ők senkit, nincsen miért tartani tőlük. Amire aztán gyorsan rácáfolt más, elmesélve a történetet, hogyan vették el ketten egy öreg egész havi nyugdíját a motyójából, míg aludt. És hogyan vertek össze valakit a múlt héten, mert szájalt.
Beszélgetni egyébként nem sokakkal lehet az utcát bitorlók közül. Úgy tűnt, többeknek azt sem sikerült tudatosítani magukban, hogy épp beszélnek hozzájuk. Akinek igen, annak a kérdés befogadása esett nehezére. Mindez nem értelmi képességeikből, sokkal inkább tudatmódosult állapotukból fakadt.
Állandósulni látszik a gettóállapot
Azok, akikkel sikerült szóba elegyedni és még válaszoltak is a kérdéseinkre, elismerték és maguk is elítélték, hogy vannak közöttük, akik menthetetlenek. Nem csinálnak mást egész nap, csak dologtalanul hevernek valahol, ha van miből, hát alkoholban ázva. Hangosak, egymással is agresszívak. Egyetértettek abban, hogy a kívülállónak – aki nem részese maga is ennek az életformának – nehéz lehet ezzel a látvánnyal és ilyen közeggel együtt élni. Márpedig jónéhányan kényszerülnek rá: a Dankó utca tömbházaiban élő idős nyugdíjasok, dolgozó emberek, családok és azok is, akik itt, vagy a szomszédos utcákban dolgoznak.
Beszélni közülük is csak kevesekkel lehet. Vagy azért, mert már belefásultak és értelmét sem látják a panaszkodásnak, vagy mert néhány percet sem időznek szívesen az utcán – csak addig vannak kint, míg nagyon muszáj és inkább beinalnak a házba, bezárva maguk mögött az ajtót. Aki viszont rászánja magát, annak bőven van mit mesélnie napi ütközésekről, zaklatásról, szeméremsértésről, agresszív fenyegetőzésekről, egy, az utóbbi időben állandósulni látszó gettóállapotról.
Csak egy általános hétköznap délelőtt a Dankón
Természetes detoxikáló a közparkban
A délelőtti órákban szóródnak, célba veszik a kerület forgalmasabb részeit – mesélték az itt lakók. Elmennek egészen a Teleki térig, hogy kéregessenek, aztán az etetésre megint berajzanak a Dankóba. Evés után elterülnek, vagy egy kapualjban, vagy ha bejutnak – és gyakran bejutnak –, a Mátyás téri parkban, ami padokkal, árnyékot adó lombos fáival, jól felszerelt játszótérrel a környéken élő családok nyugodt közösségi tere is lehetne.
Közpark, benne játszótér a Mátyás téren – itt pillednek, józanodnak a menhelyre járó fedél nélküliek. Olvasói fotó
A kerítéssel körülvett park bejáratánál nagy tábla hirdeti, hogy a terület közpark és játszótér, ahová italt bevinni, ott dohányozni nem szabad. Ottjártunkkor mégis zavartalanul szívta a tekert dohányt egy nyurga középkorú férfi; a padon mellette már ki volt készítve műanyag flakonban a toroköblítő. A tér közepén, műanyag dobozból, műanyag villával lapátolta magába az ételt egy zömökebb. Felfedezve bennünket, erőteljes és mogorva hangon adta elő, hogy minderről itt az Orbán tehet. Körülbelül 30 méterre, a játszótér játékai között női közfoglalkoztatottak ügyködtek – azt nem mondanánk, hogy dolgoztak. Kifelé indultunk a parkból, amikor hirtelen valamin összekapott a négy–öt nő, majd egymás hajába csimpaszkodva, tépve igyekeztek eldönteni, kinek is van igaza.
A nyugalom és normalitás relativitása
Most a néhány héttel ezelőttihez képest kifejezetten nyugodt az utca – mondta egy nő. Mert elvitték a Féllábút. Vele tényleg senki se bírt, legalábbis azóta, hogy kitiltották a szállóról; hangoskodott, fenyegetőzött, minden gond nélkül letolta a nadrágját, telibe vizelte az üzletek kirakatát. Azt mondják, egy nőt is megtámadt. Az Oltalom Karitatív Egyesülettől hiába kértek többen is segítséget, rettegve az agresszív embertől, azok csak annyit mondtak, hogy jelentsék be a krízisközpontban és vitessék el, ők kitették, nincs dolguk vele.
A Féllábú rettegésben tartotta az utcát, míg el nem vitték a mentők. Olvasói fotó
Aztán egyik nap mentő jött érte és elvitték. Előre félnek attól, hogy a viszonylagos nyugalom is csak átmeneti. Érdekes egy helyzet, hogy a legrenitensebb kiemelése máris az egész borzalmat elviselhetőbbnek láttatja. Persze nem az, de most már tudják: ez, ami a mindennapokban körülveszi őket, még nem a legrosszabb.
Hiánycikk a környéken a klórmész
Akik hosszabb ideje együtt élnek a jelenséggel, már kitapasztalták a hatékony távol tartó praktikákat. Van, hogy elegendő a slag, utókezelésre pedig a forró Domestos-os víz, ki-ki azzal fertőtleníti a házuk előtti utcaszakaszt. A bejáratot eltorlaszolókat, ha a szép szó nem használ, az erős vízsugár távozásra bírja, de ha nem, a klórmész mindig hatásos. Nem véletlen, hogy kifejezetten hiánycikk ezen a környéken.
Az Oltalom Karitatív Egyesület, annak elnöke, Iványi Gábor, valamint egyháza, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség egy ideje mintha elengedte volna a problémát; a lakók szerint már meg sem hallgatják a panaszaikat, csak fokozzák az intézmény ittlétét elszenvedők problémáit azzal, hogy legalább 5–6 autóra való parkolóhelyet is elzárattak és foglalnak, hogy az ő vendégeiknek – például gyakorta Demszky Gábor volt főpolgármesternek – mindig jusson parkoló. Közben az utcában élők – elmondásuk szerint – nem tudnak hol megállni.
10 méter hosszan tiltja a tábla, hogy bárki más megálljon, mint az egyesülethez tartozó autók
A Dankó utcai menhelyet fenntartó Oltalom Karitatív Egyesületet mi is hiába kerestük, e-mailben elküldött kérdéseinkre még csak nem is reagáltak. Megtudtuk, hogy néhány lakó több éve perben áll a szervezettel – de ez már a következő történet.
És hogy a rohamosan hanyatló állapotokban közrejátszhat-e, hogy a NAV különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntett elkövetésének gyanúja miatt nyomoz az egyesületnél? Erre a kérdésre is egy következő riportunkban keressük majd a választ.
Füssy Angéla és László Petra riportja. Operatőr, vágó: László Petra
Facebook
Twitter
YouTube
RSS