1956-os magyar forradalom és szabadságharc
Szabaduljon ki '56 a politika fogságából!
Az 1956-os forradalom megítélése a rendszerváltoztatás óta menthetetlenül a politika foglya lett, az aktuálpolitika szereplőinek játékszereként került kényszerrabságba. Pártok jöttek-mentek, mozgalmak masíroztak, tüntettek; sokan és sok helyütt hamis politikai párhuzamokat vontak. És volt sajnos olyan is, mikor az ünnep lényegét, a szabadságszeretetet tiporta egy bukott miniszterelnök, egy böszme balfék által „engedett” rendőrszázad minden egyes fekete csizmája. A forradalom „fogoly” volt ugyan az elmúlt évtizedekben, de míg a szabadságvágyat testesítette meg, amely a magyar nemzet kollektív lelkének „alaprezgése” – hisz SZABADSÁGSZERETŐ nemzet vagyunk –, nem volt nagyon mit kifogásolnunk. Ám, ha a hazaárulás eszközévé vált, a saját nemzete ellen fordította a magyart, hazánkfiát hazánkfia – és lánya – ellen, akkor szégyen volt minden fejezet, amit az ünnep leple alatt műveltek. Mint történt ez – mondjuk ki – Gyurcsány Ferenc regnálása alatt. Pedig lenne, ami közös, lenne, ami összeköt minket a politikán túl. Ez a szabadságvágy, amely a forradalom értelmezésében búvópatakként csörgedezik, és ha szükséges, bármikor felszínre tör. Sőt! 1956-nak is köszönhető, hogy IGENIS JÓ MAGYARNAK LENNI MA. Nagy Ervin: Ami a „kommunista mártír-vitáról” eszembe jutott
De mortuis nil, nisi bene! (Halottról jót vagy semmit!) – tartották a rómaiak. Habár félrefordításról van szó, mert a „bene” jelentése „jól”, azaz „helyesen”, így pontosabb, ha azt írjuk, hogy „igazat, vagy semmit!” Mert az elhunyt ember jogilag már nem védekezhet. Így vélték az ókori Rómában, és valahogy így kellene ma vitáznunk Nagy Imréről – politikai és történelmi értelemben is, hiszen „a velünk élő történelem” még mindig érzékeny ponton nyomja szívünket. A kommunisták pedig (ha „helyesen” szólunk), akkor is kommunisták maradnak, ha mártírhalált haltak. 
