Az ellopott forradalom, avagy a Rajk-ügy emlékezete
A rendszerváltás óta megszokhattuk, hogy minden év október 23-án összegyűlnek a balliberális politikusok és a hozzájuk tartozó értelmiségi holdudvar, hogy hosszú tirádákat zengjenek a baloldali forradalomról, amely 1956 őszén lezajlott. Éltetik Nagy Imrét és beszélnek arról, hogy Rajk László újratemetése a forradalom egyik nagyszerű nyitánya volt. A pesti srácok és Tóth Ilona azonban szerintük véreskezű gyilkosok, akik szadista kéjvággyal gyilkolták az ávósokat és szennyezték be a szocialista forradalom tisztaságát. A nemzeti oldal pedig hüledezve áll a tény előtt, hogy 30 évvel a rendszerváltás után még mindig az 1945 és 1989 közötti marxista történetírás alapvetései vannak jelen a közvéleményben és – mondjuk ki – a tankönyvek lapjain is.
Az ellopott forradalom
Persze nehéz rendet tenni a fejekben, hiszen a kései Kádár-rendszer szürke masszává mosta össze az emlékezetet. Hogyan is láthatna világosan a közvélemény egy jelentős része, amikor a nemrég elhunyt Rajk-fiú a ’80-as években a Kádár „kérlelhetetlen” ellenfelének számító demokratikus ellenzék, a későbbi SZDSZ egyik meghatározó alakja volt. Ebben az összefüggésben egy kis rásegítéssel könnyű eljutni oda, hogy apja, a Rákosiék által kivégzett Rajk László ugyan keményvonalas kommunista volt, de mégiscsak egy áldozat. Mégiscsak az ő koporsója köré gyűltek Nagy Imréék és sok rendszerkritikus kommunista, mielőtt kitört október 23-án a forradalom.
Így jutunk el oda – ahogyan az a tankönyvekben és a balliberális történetírásban is szerepel –, hogy a Rajk-újratemetés a forradalom egyik nagyszerű nyitánya és egyben a baloldal öntisztulásának kezdete volt. Csakhogy ez így minimum komoly csúsztatás, mivel arról alig esik szó, hogy Rajk semmi esetre sem a rendszer mártírja, hanem ugyanolyan hóhér, mint Rákosi.
A Rajk-ügy egy tipikus példája annak, hogy a kései emlékezet szempontjából milyen veszélyeket rejt magában, ha a végéről kezdjük értelmezni a történelmet. Jelesül az 1949-ben kivégzett, majd 1956. október 6-án újratemetett apától és a ’80-as években ellenzéki „butikot” és szamizdatot működtető harcos demokrata fia politikai szerepvállalásától. Döbbenetes azt látni, hogy az 1956-ot követő diktatúra történelemértelmezése hogyan hat a mai napig és mennyire meghatározza a rendszerváltás óta az október 23-ai ünnepségeket. Kádár János ugyanis mindent megtett azért, hogy felépítse a Rajk-kultuszt és magát Rajk Lászlóhoz hasonlóan a Rákosi-rendszer áldozatának mutassa be.
Kádárt ugyanúgy börtönbe zárták 1951-ben, mint belügyminiszter elődjét; ebből is látszik, hogy valójában Kádár is a Rákosi-rezsim ellensége volt – hirdette az MSZMP főtitkáráról évtizedeken keresztül a pártpropaganda.
Bár a Kádár-rendszer kimúlt és az agg diktátor 1989-ben meghalt, a hazugságot ’56-ról, hogy ez egy baloldali forradalom volt, mégis sikerült átmenteni a rendszerváltáskor. A nemzeti oldal még fel sem ocsúdott, és ellopták tőle a forradalmat az ifjabb Rajk Lászlók, a Demszky Gáborok és az MSZP-vezérkar. Így van ez mind a mapi napig...
Kádár eltüntette a bizonyítékokat
Most pedig nézzük meg a Rajk-ügyön keresztül, hogy hogyan lett ’56-ból baloldali forradalom!
Amint az Zinner Tibor történész kutatásai alapján rekonstruálható, a „Forradalmi” Munkás-Paraszt Kormány Moszkvából visszatért győztes vezére 1957 után bezúzatta a Rajk-per összes iratát, hogy még véletlenül se derülhessen ki, hogy sem Rajk László, sem ő nem volt Rákosiék áldozata.
Sőt, ha csak a Rajk-ügyet nézzük, Kádár János szerepe a legaljasabb ÁVO-s pribékekéhez hasonlítható. Ő volt az ugyanis, aki 1949 nyarán elcsalta Rajkot egy svábhegyi villába, majd ott megverette az államvédelmi hatóság keretlegényeivel.
Kádár János belügyminiszterként maximálisan végrehajtotta Rákosi utasításait: semmiben sem különbözött tőle, még a ’80-as években sem, csak akkor ügyes taktikusként úgy döntött, hogy most épp nem lövet a nép közé.
Nem különbözött Rákosiéktól a koncepciós vádak alapján kivégzett Rajk László sem. Rajk 1932-ben csatlakozott a kommunista mozgalomhoz. Végigharcolta az illegalitás időszakát, részt vett a spanyol polgárháborúban, harcolt a nyilasok ellen a második világháború idején. 1944-ben Sopronkőhidára szállították, de végül nem végezték ki, mert bátyja, Rajk Endre nyilas államtitkár közbenjárt az érdekében.
A marxista történetírás és a baloldali emlékezet azt hirdette – és hirdeti mind a mai napig – Rajk Lászlóról, hogy azért kellett meghalnia, mert szembeszállt az ávós hóhér Péter Gáborral, ráadásul túl népszerű politikus volt, ami féltékennyé tette Rákosi Mátyást. Ebből egy szó sem igaz.
Rajk László egyetértett mind az Andrássy út 60.-ban alkalmazott módszerekkel, mind pedig a Rákosi által megálmodott gyilkos gépezettel. Olyannyira, hogy annak lelkes létrehozója és működtetője volt.
Rajk kizárólag abban ütközött össze Péter Gáborral, hogy ő akarta irányítani a magyar hírszerzést oly módon, hogy kontroll alatt tartsa a szovjet ügynököket. Vagyis tudni akarta, hogy a szovjet hírszerzés milyen információkkal rendelkezik a magyar kommunista politikusokról. Erről szólt a vita, nem pedig arról, hogy Rajk kifogásolta volna azt, amit Péter vagy Rákosi csinál, mondván, ő egy emberarcúbb kommunizmust szeretett volna építeni.
A rituális áldozat
A későbbi mártír vagy áldozat személetet erősítette az is, hogy Rajk László felesége, Földi Julianna a visszaemlékezéseiben azt írta, hogy férje azért vallott be minden, a terhére rótt bűncselekményt – kémkedés a nyugatnak, stb. – a koncepciós per során, mert nem tagadhatta meg saját elveit.
Ez is abba az irányba terelte az utókort, mintha Rajk egy tiszta ügyért vállalta volna a halált, hóhérai, Farkas Mihály és Rákosi pedig elárulták a szocializmus nemes ügyét. Szó sincs erről.
A kommunista párt kivülállók számára sokszor érthetetlen, „perverz” logikája érhető tetten a Rajk-perben. Rajk Lászlónak azért kellett meghalnia, mert Rákosi be akart vágódni Sztálinnál azzal, hogy az egész szovjet blokkon végigsöprő, Tito-féle imperialista összeesküvés agyszüleményéhez ő is hozzájárul egy magyar vezéráldozattal. Rajkot egyszerűen azért jelölték ki a rituális áldozat szerepére, mert egy alkalommal elkísérte jugoszláviai tárgyalásaira a főnökét, így a koncepciót vele igazolni lehetett.
Rajk László jó kommunistaként pontosan értette, hogy mibe keveredett, de olyannyira hitt a vörös ideológia világmegváltó rendszerében, hogy az utolsó szó jogán önkritikát gyakorolt és éltette Sztálint. A nemzetközi kommunista mozgalom egy olyan közösség volt, ahol a tagok megtiszteltetésnek érezték, ha parancsra véráldozatot hozhatnak az ideológia érdekében, még akkor is, ha egyébként igazságtalanul ítélik el és végzik ki őket. Ez történt Rajk László esetében is.
Rajk tehát a kommunista diktatúra belső hatalmi logikájának rituális áldozata volt, nem pedig mártír.
A baloldali történetírás azt hirdette az ’56-os forradalom leverése után és hirdeti mind a mai napig – megtévesztve ezzel a közvéleményt –, hogy 1956. október 6-án a Rajk-újratemetésen, 16 nappal a forradalom kitörése előtt a magyar kommunisták közül sokan valamiféle megtisztuláson mentek keresztül, és rájöttek, hogy a Rákosi-rendszernek vége kell, hogy legyen. Ebben az értelmezésben az ’56-os forradalom egy baloldali fordulat következménye, amelyet a szocializmus megjobbításáért vívtak. Sajnos mind a magyar, mind a nemzetközi közvélemény jelentős része a mai napig hitelt ad ennek a történelemhamisító narratívának.
A nemzeti oldalnak mindent meg kell tennie azért, hogy végre mindenki számára világos legyen, hogy 1956-ban az elgyötört, szabadságvágyó magyar nép szállt szembe a szovjet típusú kommunista diktatúrával, nem pedig baloldali forradalom zajlott le.
