orosz-ukrán háború
Én nem akarok JÓEMBER© lenni
Egy héttel az orosz-ukrán háború kitörése után kijelenthetjük, hogy Ukrajna lerohanása nem egészen úgy sült el, ahogyan azt Moszkvában eltervezték, gazdasági és főleg kommunikációs fronton pedig teljes arcvesztés lett Oroszország osztályrésze. Normális ember a történtek után nem szimpatizálhat nyilvánosan az oroszokkal és főleg Putyinnal, erre a háborúra ugyanis egész egyszerűen nincs mentség. Még ha talán sikerülne is megbuktatni a kijevi rezsimet és kiharcolni Ukrajna föderalizációját – esetleg a béketárgyalások eredményeképpen valamilyen kompromisszum révén kárpótolni az ukrajnai kisebbségeket az őket ért jogfosztásért –, Oroszország renoméjának már ettől függetlenül is nagyjából vége van. Szomorú ezt látni, azt pedig végképp, hogy a náci ideológia (tkp. az ukrán állampolitika) ezzel párhuzamosan hogyan dicsőül meg és lesz egészen vállalható világszerte. Kék-sárgába borul a világ, a helyi karigerik mindenhol kitűzik az ukrán zászlókat, elönt mindenkit a forradalmi szimpátia, Kijev újra tündököl a saját áldozatiságának nagyszerűségében, a CIA pedig csendben elélvez. És ha engem mindez undorral tölt el, akkor máris Putyin oldalán találom magam? Hogy is van ez? Putyin rossz, Orbán rosszabb, a kárpátaljai magyarok pedig nem érdekesek, avagy hová tűntek a Soros-szervezetek?
Mit tesznek a Soros-szervezetek a kárpátaljai magyarokért? Egy nagy semmit, kivétel a Helsinki Bizottság, amely a háborúra hivatkozva kéri az egy százalékos támogatást. Majd persze „emberjogi” közleményt gyárt, meleg étel helyett politizál. Szidja Putyint, gyalázza a magyar kormányt. Majd gonosz furfanggal „menekült státuszt” követel a magyar útlevéllel rendelkező kárpátaljai magyaroknak – mert szerintük „bajban lesznek”, ha csak szimplán magyarok... Ja, hogy nem muszlim bevándorlókról van szó? Akkor mindent értünk. De legalább most befoghatnák a szájukat! Ha már segíteni nem akarnak, legalább olyat ne mondjanak, ami árt a magyarságnak.