prónay pál
Így tartottuk meg Sopront Trianon után – Honi felderítés (Videó)
Ha van a hullarablásnak minősített esete, akkor az Ausztria első világháború végi viselkedése Magyarországgal szemben. Már a dualizmus idején, sőt a középkor óta fájt egyes bécsi körök szíve a nyugati határvidékünkre, illetve annak bizonyos részeire, városaira. Ausztria minket is magával rántott az első világháborús vereségbe, majd a fegyverszünet után egyből benyújtotta igényét Vas, Sopron, Moson és Pozsony vármegyék nyugati szélére, amely német többségű vidékké vált az évszázadok alatt, ám ezer éve Magyarország részét képezte. A trianoni békekonferencia természetesen meg is ítélte nekik, ám ez volt az a hely, ahol Magyarország a sarkára tudott állni a szintén megvert, és érdemi hadsereg nélkül maradt Ausztriával szemben. Minden lehetséges trükköt bevetettünk, amelyek csúcsa az ország minden részéből idesereglett több ezernyi háborús veteránból létrejött szabadcsapatok, a Rongyos Gárda által kirobbantott nyugat-magyarországi felkelés volt. A hadviselt, tapasztalt tisztikar és legénység kisháborús módszerekkel ügyesen tartotta meg az ellenőrzést a terület fölött egészen 1921 végéig. Magyarország, szorult nemzetközi helyzetében, végül nem tudta megtartani az egész területet, de enélkül Sopron és környéke is elveszett volna. A Trianon árnyékában elfelejtett vagány magyar siker részleteit Anka László történész mutatta be. Prónay Pál és a Rongyos Gárda mentette meg Sopront?
Trianon után sokan gondolták úgy, hogy a háborúvesztés, a Károlyi-féle „őszirózsás” pacifista önfeladás, a kommün 133 vérgőzös napja, a teljes kifosztással és megaláztatással egyenértékű román, szerb és csehszlovák megszállás, illetve a nemzet torkát átvágó békediktátum után rosszabb már nem következhet. Aztán eljött az 1921-es esztendő, amely újabb próbatételek elé állította a nagybányai Horthy Miklós kormányzó vezette, külpolitikailag teljesen elszigetelt, gazdaságilag, társadalmilag, katonailag megnyomorított, csonka Magyar Királyságot. Vörös és fehér: A terrort elkezdeni nem kellett volna – Honi felderítés
Még ma is inkább ideológiai, semmint történészi vita zajlik az az eseménysor körül, amelyet a bolsevik propaganda és a marxista történetírás fehérterrorként híresztelt el, míg a jobboldal különítményes megtorlásnak nevezi. A társadalmi előzmény és indok nélkül 1919-ben az országra rázúduló kommunista diktatúra óriási döbbenetet okozott. Az önmagát büszkén vörösterrornak nevező államhatalmi erőszakhullám komoly indulatokat és bosszúvágyat gerjesztett, amelyek lábra kaptak a kommunisták bukása után. A restaurált Magyar Királyság köztörvényes bűncselekményekként kezelve és nem elfogulatlanul, de mégiscsak szabályos jogi úton igyekezett elégtételt venni a történtekért, míg fegyveres különítményesek a saját szakállukra kezdtek önbíráskodni. Prónay Pál, Héjjas Iván és a többiek kommunista bűnözők sokaságát kapták el és ölték meg, de közben túlkapások egész sorát is elkövették, ártatlanokat is meggyilkoltak. Mindezt azonban egy olyan korban, amikor nemcsak a bosszú mozgatta az államhatalmat és a különítményeseket egyaránt, hanem a kommunizmus visszatérésétől való aggodalom is. A korszak társadalmi viszonyait és a korabeli nézőpontokat Nánay Mihály történész, a Rubicon Intézet főmunkatársa hozza közelebb.