székely gábor
Ezért fontos megvédeni Székely Gábort, a kommunista rendezőlegendát
Alaposan felkavarta az indulatokat a Székely Gábor kommunista előéletéről és ahhoz képest igencsak merész mostani nyílt leveléről írt cikkünk. A témában megnyilvánult Bayer Zsolt, majd Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója is, ez pedig így együtt már túl sok volt azoknak, akik feladatuknak érzik Székely megvédését. A PestiSrácok eredeti cikkében megfogalmazott állítás cáfolata helyett azonban a „megtámadták Székely Gábort” jellegű üres felháborodás, a relativizálás és a rendező szakmai nívójának emlegetése jellemzi a reagálásokat.
A jellemtelenség, mint művészi erény
A kommunizmus bukása után „nagy művészek” tömegéről derült ki, hogy nem véletlenül lettek ők a nagy művészek. Ki nyíltan, ki titokban, ki nyíltan és titokban is mindent megtett a kommunizmus világméretű győzelme érdekében. A közös az volt bennük, hogy nem érezték szükségét annak, hogy bármilyen módon is megmagyarázzák, miként is volt ez. Ők mindig is – a helyi kommunista párt tagjaként, a diktatúra kegyeltjeként, sztárjaként – a demokráciáért, a liberális jogállamért harcoltak, és aki ezt kétségbe meri vonni, az rohadt fasiszta.Óriási lebukás: világnézetileg elkötelezett színházat akart a kommunizmusban Székely Gábor, aki most politikafüggetlen és árnyalt színházat követel
Iszonyúan nehezen viseli a kommunizmusból megörökölt színházi és filmes elit, hogy megszűnt a képzés felett gyakorolt, hét évtizedes korlátlan uralma. Kézről-kézre adják a hisztirohamot, viszont most olyanhoz került a stafétabot, akinél senki sem horgadhat fel a kommunista jelzőn. Székely Gábor Kossuth-díjas rendező nyílt levéllel – a ballib megmondóemberek fő fenyegetési és ideológiai helyreutasítási módszerével – vette tűz alá Vidnyányszky Attilát, bevetve minden rendezőlegendai presztízsét. Mindössze az a hiba ebben, hogy a politikai érdekeken sopánkodó, demokráciáért aggódó Székelynek nagyon kellemetlen előélete van antidemokratikus politikai érdekek kiszolgálása terén.
Ajánljuk még