A magyar vízilabda talán legjobb kapusa volt Molnár Endre, aki nemcsak zseniális védéseiről, de humoráról is híres volt. Mindent megnyert, amit meg lehetett, hetvenöt évesen is remek formában van, csak Benedek Tiborék halálával nem tud mit kezdeni. Még beszélni is nehezére esik erről. Szerencsére volt más témánk is, az unokák például követik a nagypapa útját, és szintén vízilabdáznak. „A legnagyobb unokám egyszercsak közölte, hogy beállt a kapuba, mert innentől kezdve védeni akar. Én rögtön mondtam neki, hogy nincs magánál, de fütyült a véleményemre. Hiába, ilyenek a kamaszok…” Mélyinterjú egy lebilincselő sportemberrel.
KOVÁCS ATTILA
Első uszodai edzője nem látott benne fantáziát, így jobb híján azt javasolta, hogy az úszás helyett próbálkozzon meg a pólóval. Ezzel vette kezdetét az olimpiai bajnok vízilabda-kapus pályafutása. Játékosként mindent megnyert, amit csak lehetett, és annak ellenére sikeres lett edzőként is, hogy nem is akart az lenni. Manapság már főállású nagypapa, amit legalább olyan komolyan vesz, mint egykor sportolói és edzői pályafutását. Van még egy dolog, amiben a régi: fanyar és kiváló humora szinte minden pillanatban felszínre tör. A közelmúltban 75. születésnapját ünneplő Molnár Endre megkeresésünkre felidézte pályafutását, beszélt csapattársaihoz fűződő évtizedes barátságáról, és arról is, hogy olimpiai bajnok nagypapaként vajon szakmázik-e az unokáival.
Gyergyószentmiklóson született, vérzivataros időkben, kevéssel a második világháború vége után. Mit lehet tudni a gyermekkoráról, mikor jöttek át az anyaországba?
Édesanyám ágán székelyek vagyunk, nagyapámék fakitermeléssel foglalkoztak a Gyergyói-havasokban. A második világháború befejezése előtt édesanyámék egészen Sümegig menekültek a közelgő front elől, majd visszatértek Erdélybe, ez az oka, hogy én ott születtem. Sajnos édesapám hadifogságba került, ahonnan csak 1949-ben térhetett haza. Mivel időközben visszaálltak a Trianonban meghúzott határok, és édesapámat az anyaországba engedték haza, kérvényeztük a családegyesítést. Így jöttünk ki édesanyámmal, és települtünk át Magyarországra. Négyéves koromban láthattam először édesapámat.
Édesapja mesélt a hadifogságáról?
Őszintén szólva nem túl sokat, mert bennünket igyekezett megkímélni azoktól a szörnyű élményeitől, amiket elszenvedett. Azonban egykori katonacimboráival tartotta a kapcsolatot, és amikor ők eljöttek hozzánk látogatóba, akkor velük beszélgetve sok minden terítékre került. Ilyenkor én mindig füleltem, igyekeztem figyelni, és számomra így derült ki, hogy Kijev mellett töltötte a hadifogság éveit. Ezekből a beszélgetésekből is egyértelmű volt, hogy rossz emlékekkel gondol vissza erre a négy évre, ezért én sosem faggattam, nem akartam felszaggatni a régi sebeket.
Gyorsan induló karrier
Hogyan került a medencék világába?
A csínytevésekre is erőteljesen hajlamos, örökmozgó gyermekként számos sportágat kipróbáltam, mint mindenki abban a korszakban. Magánál a vízilabdánál csak viszonylag későn, 14-15 éves koromban kötöttem ki. A medencében valamivel hamarabb, ugyanis az Építőknél jelentkeztem úszóedzésre. Túl sokáig nem marasztaltak, mert a kitűnő úszó és úszóedző, Mészárovits Jani bácsi csakhamar kijelentette rólam, hogy belőlem nagy úszó egészen biztosan nem lesz. Ugyanakkor azt is mondta, hogy mivel hosszú karjaim vannak, érdemes megpróbálni a pólót. Máig nem tudom, hogy ezt nem csak azért mondta-e, hogy ne bántson meg annyira, de ez már mindegy is. Mivel ugyanis a medence légköre, hangulata nagyon magával ragadott, így kapva kaptam a lehetőségen és vízilabdázni kezdtem. Eleinte ott sem annyira a sportág szépsége fogott meg, hanem a közeg, a társaság, amelyet nagyon megszerettem. Meg persze az is, hogy eléggé hamar átéltem az első sikerélményeket, amik további munkára sarkalltak.
Molnár Endre a mexikói olimpián. Fotó: MTI
Mai szemmel nézve elmondható, hogy igencsak későn, 15 éves korában kezdett el versenyszerűen sportolni, mégis világklasszis lett. Mi volt a titka ennek?
A lényeg szerintem az elvégzett munka volt. Az első edzőm, Kántor Sándor láthatott bennem fantáziát, mert az első két évben kegyetlenül meghajtott, nagyon kemény munkát végeztetett el velem. Persze nem mindig tetszett az, hogy ennyit kell dolgozni, de nem volt mese: el kellett végeznem a penzumot. Azonban elég hamar meglett ennek az eredménye is, hiszen nem voltam még 17 éves, amikor már az Építők OB II-es felnőtt csapatában védhettem. Ez komoly iskola volt, nagyot lendített a pályafutásomon, ráadásul jól is mehetett, mert tagja lettem az ifi válogatottnak is.
Az EB-5. hely feldühítette
Igaz, hogy a tokiói olimpiára készülő felnőtt válogatottnak is besegített?
Ez pont fordítva volt, mint ahogyan mondja, ugyanis nem én segítettem nekik, hanem ők nekem. Arról volt szó, hogy akkoriban mi lényegében az egész életünket a medencében, vagy annak a partján töltöttük. 1964 nyarán Laky Karcsi bácsi irányításával ott zajlott az olimpiai felkészülés, és én is ott lebzseltem, tátott szájjal figyeltem Gyarmatit, Kárpátit, Dömötört, Rusoránt és a többi világklasszist. Laky Karcsi bácsi valakitől kaphatott egy fülest, hogy olykor-olykor én is elérem a labdát, ha kapura dobnak, mert egyszer csak megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem beállni a kapuba az edzésen? Persze csak akkor, amikor Ambrus Miki és Boros Ottó már unták a tréninget és fújni akartak egyet… A régi Csasziban nem olyan kapu volt, mint amit ma lehet látni a pólómeccseken, hanem vaspántokkal volt a falhoz erősítve egy fakeret és az volt a kapu. És csak úgy zúdultak a kapu felé a lövések, én meg roppantmód igyekeztem védeni és ennek köszönhetően időnként elakadt bennem a labda… Nagyon sokat tanultam 1964 nyarán, ezért mondtam, hogy ők segítettek nekem és nem én nekik.
Ha abból indulunk ki, hogy egy év múlva már teljes jogú tagként dolgozott a felnőtt válogatottal, akkor elég gyakran elakadhatott Önben a labda.
Nem számoltam, hogy hányszor akadt el, az viszont tény, hogy az olimpia után Markovits Kálmán már rendszeresen meghívott a keretedzésekre, és 1966-ban részt vehettem életem első felnőtt világversenyén is. Az EB-5. helyezés katasztrófával ért fel, és engem is annyira feldühített, hogy onnantól kezdve még keményebben, még tudatosabban dolgoztam. Ennek meg is lett az eredménye: állandósítottam a helyem a válogatottban. Ott voltam Mexikóvárosban az 1967-es előolimpián és az 1968-as olimpián is. A bronzérem a magyar póló hagyományait ismerve nem volt igazán nagy siker. Utána is zajlott az élet. Nevelőegyesületemből átigazoltam a Budapesti Spartacusba, és Rajki Béla bácsi egy időre kihagyott a válogatottból. Az 1970-es Eb után aztán visszakerültem a csapatba, és onnantól kezdve 10 éven át folyamatosan részt vettem minden világversenyen.
Teljes olimpiai éremkollekció
Négy olimpián szerepelt a válogatottban. Miként emlékezik vissza az ötkarikás játékokra?
Az olimpiák sajátos hangulatú rendezvények, mindegyik emlékezetes maradt valamiről. Számomra például arról, hogy a magyar póló számos nagy legendájával szerepelhettem egy csapatban, és arról is, hogy mindegyiken érmet nyertünk a válogatottal, így teljes éremkollekcióval rendelkeztem, amíg egy betörő el nem vitte a legfényesebb érmeket… A vízilabda egy tekintetben szinte semmit sem változott a korábbi önmagához képest. Már az én játékoskoromban is nagyon szoros meccseket vívtak egymással a legjobbak, az élmezőny csapatai között kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok. Egy-egy meccs végkimenetelét illetően sokat számított a szerencse, sőt, a bírói működés is. Mexikóvárosban eltaktikáztuk a dolgot, Münchenben jórészt a bírók részrehajlása fosztott meg bennünket a végső sikertől, Moszkvában pedig egyetlen kihagyott négyméteresen múlott az újabb diadal. Vagyis látható, hogy ugyanúgy apróságokon, nüanszokon múlott a győzelem mindegyik olimpián, mint ahogyan azt manapság is láthatjuk a világversenyeken.
Úgy sejtem, hogy mindent egybevetve Montréal a csúcs, az aranyérem miatt.
Az eredmény tekintetében mindenképpen. Olimpiát nyerni egyértelműen a legnagyobb siker egy sportoló életében, és ez még akkor is igaz, ha nekünk annyira jó csapatunk volt az 1970-es években, hogy világbajnokok voltunk, kétszer EB-t is nyertünk, így tulajdonképpen nem is számított olyan nagy meglepetésnek, hogy megnyertük az olimpiát is. Különben is, nálunk úgy van, ahogyan azt Rajki Béla bácsi mondta a müncheni olimpia után: a magyar póló esetében már az ezüstérem is kudarcnak számít.
Egy interjúban egyszer azt nyilatkozta, hogy sokszor nem is értette, mihez gratulálnak egy-egy meccs után, mert annyira „más állapotban” védett. Milyen ez a „más állapot”? Mi az, amivel elő tudta idézni magában? A tét, a meccsek fontossága, vagy valami más tudta ezt kihozni?
A tét és a meccsek fontossága valóban számít, de alkat kérdése is ez. Nekem sikerült szinte teljes egészében függetlenné válni a külső körülményektől és egyedül csak arra koncentrálni, amit el kell végeznem. Ez pedig a védés volt. Ameddig el nem kezdődött a meccs, persze én is izgultam, stresszeltem is, de amikor beugrottam a vízbe, akkor ez elmúlt. És emiatt a figyelemkizárás miatt olykor valóban nem is nagyon tűnt fel, hogy mi történt velem a meccs közben. Ennek persze vannak előnyei is, mert így nem emlékszem arra, hogy valaha is gólt kaptam volna… Egykori kapusként ez kifejezetten jó érzés.
Köztudomású, hogy a humor ugyanúgy összeforrt önnel, mint a védések és az aranyérmek. Ez mindig átsegítette a nehézségeken?
Igen, és mivel a medencék világában eleve jelen van a zrika, a nevetés, a humor, így ilyen értelemben is otthonra leltem az uszodában. Itt még az én humoromat is tudták értékelni…
A legjobbak: Sárosi László, Kásás Tamás, Molnár Endre, Dömötör Zoltán, Kósz Zoltán, Sudár Attila, Horkai György, Szívós István, Felkai László és Faragó Tamás a minden idők legjobb vízilabda válogatottjának választott sportolók, a Szőnyi úti uszodában, az évszázad legjobbjai-szavazás eredményhirdetésén. Fotó: MTI
Jó kapcsolatban a társakkal
Világklasszisok egész sorával pólózott együtt. Ki volt a kedvence, akár játéktudás, akár emberi okok miatt?
Nagyon kevés olyan uszodai ember volt, akivel ne lett volna baráti a viszony. Már legalábbis az én részemről, mert aztán a fene se tudja… Lehet, hogy ha őket kérdezné, akkor szörnyülködve hallgatná a véleményüket rólam… Komolyra fordítva a szót: nem tudnék kiemelni egy vagy két embert, mert ha a pályafutásom szempontjából fontos embereket kezdeném Önnek felsorolni, akkor egy rendkívül hosszú cikket kellene írnia.
Egyvalakire mégis kérem, hogy külön is térjünk ki, ő pedig Cservenyák Tibor, akivel nagyon jó barátságot ápolnak, pedig posztriválisok voltak. Soha nem fújtak egymásra, mindig ilyen remek emberi kapcsolatot tudtak fenntartani?
A pólósok társadalmára nemcsak a humor volt mindig jellemző, de az is, hogy az átlagnál intelligensebb, tanultabb emberek gyűjtőhelye volt. Ezzel talán már meg is válaszoltam, hogy miért nem fúrtuk egymást sosem Tibivel. Sőt, nem is szűkíteném le ezt a dolgot Cservenyákra, mert rajta kívül sok más kapussal is jó viszonyban voltunk. Schuster Rudival, Ambrus Mikivel, Steinmetz Jancsival, Hausler Karcsival és az összes kapustársammal jóban voltam, nem voltam féltékeny rájuk, és azt hiszem, hogy ők sem rám. Cservenyákkal – aki jó ideje Svájcban él – ráadásul lényegében kertszomszédok vagyunk Balatonkenesén, mert nekik is és nekünk is ott van a nyaralónk. Amúgy is heti, kétheti rendszerességgel beszélünk évközben, de nyaranta mindig összehozunk egy közös nyaralást is.
Edzőként is csúcsra ért
Edzői pályafutása sikereiből mit emelne ki?
Elsőként azt, hogy nem akartam edző lenni… Rögtön kudarccal indultam tehát, mert Györe Lajos és Konrád Feri rábeszéltek, hogy szálljak be melléjük, én meg mégiscsak ráálltam. Játékoskori csapatomat, a Budapesti Spartacust irányítottam először, Lajossal és Ferivel. Végül nem bántam meg, mert velük is nagyon jó volt együtt dolgozni, miként Gyarmati Dezsővel is a BVSC-nél. Később, vezetőedzőként több bajnoki címet is nyertem, a Tungsrammal is aranyérmesek lettünk. Ugyancsak szép emlék, ami a pekingi olimpia előtt történt. Gergely Pista, a kapus kért fel, hogy segítsek neki felkészülni, tartsak egyéni foglalkozásokat a számára. Főleg mentálisan volt mélyponton, veszélyben érezte az olimpiai szereplését. Azt feleltem neki, hogy rendben van, szívesen segítek, de azt nem ígérhetem meg, hogy benne lesz az utazó keretben. Pista így is akarta a közös munkát, így közel fél évig segítettem neki. Az igazat megvallva, ekkor sem adtam be könnyen a derekamat, de végül nekem is jó volt újra egy kis medenceparti levegőt szívni. Emellett persze nemcsak nagyon boldog, de büszke is voltam, amikor a magyar válogatott – Gergely Pistával a soraiban – megnyerte az olimpiát.
Molnár a kapuban. Fotó: MTI
Minden régi telefonszám megmarad…
A közelmúltban sajnos több tragédia is megrázta a pólótársadalmat. Konrád Ferenc, Szívós István, Kárpáti György és Benedek Tibor is távozott az élők sorából. Milyen emlékeket őriz róluk?
Emlékeket? Olyanokat, amelyek átszőtték az egész életemet. Szívós Pistával, Konrád Ferivel ifjú korunktól fogva barátok voltunk, pályafutásunk együtt haladt, és visszavonulásunk után is megmaradt a barátság. Kárpáti György háromszoros olimpiai bajnokként a magyar póló legendája, nekem edzőm is volt a válogatottnál. Benedek Tibi halála pedig egyszerűen felfoghatatlan, annyira fiatal volt, annyi, de annyi terve volt, és a nagyobb korkülönbség ellenére nagyon jó viszonyban voltunk egymással. Őszinte leszek: olyannyira nehezen élem meg ezeket a történéseket, hogy beszélni is nehezemre esik róluk. Megpróbálom egyfajta burokból nézni a dolgokat, úgy, mintha meg sem történtek volna. A telefonszámuk például a mai napig benne van a telefonomban és benne is fognak maradni. Temetésre pedig jó ideig nem szeretnék menni…
Pozitívabb témára térve, nemrégiben beválasztották minden idők legjobb pólósai közé, egyedüli kapusként. 75 évesen elmondható, hogy ez egy igen jelentős visszacsatolás azzal kapcsolatban, amit a medencében tett?
Most biztosan csalódást okozok Önnek a válaszommal, de igazából ez csak a hiúság legyezgetésére jó, másra szerintem nemigen… Amikor felmerült ennek a választásnak az ötlete, és felkértek arra, hogy én is voksoljak, akkor is elmondtam, hogy nem igazán hiszek az ilyen sorrendek valóságtartalmában, mert ez olyan, mintha össze akarnánk hasonlítani Puskást Messivel. Szerintem rendkívül nehéz összevetni a régmúlt klasszisait a maiakkal. Mondom ezt annak ellenére, hogy én is bekerültem a legjobbak közé, és hogy ez természetesen boldogsággal töltött el. Ha már a visszacsatolásról kérdez, hadd meséljem el, hogy egy nagy megtiszteltetés is ért a közelmúltban. Szülővárosomban, Gyergyószentmiklóson végre valahára építenek egy fedett uszodát, és nemrégiben megkerestek azzal, hogy ezt az uszodát rólam neveznék el. Annak ellenére, hogy tudom, a mai fiatalok már nem tudják, hogy ki vagyok, nem ismerik a nevemet, ez rendkívül jólesett. Még akkor is, ha tisztában vagyok azzal, Magyarországnak annyi úszó- és vízilabdázó csillaga volt és van, hogy már azzal is elégedettség tölthetne el, ha valahol egy 50 méteres medencében rólam neveznék el a 8-as pályát. Szülővárosomtól egyébként ez már nem az első megtiszteltetés, mert 2006-ban díszpolgári címmel is kitüntettek.
Hiába beszélt az unokájának…
Rendszerint hangoztatja, hogy immáron főállású nagypapa. Ám miután az unokák követni kezdték a nagypapa nyomdokait és mindhárman pólóznak, adja magát a kérdés: képes arra, hogy „csak” a nagypapájuk legyen, vagy szakmailag is véleményt mond a teljesítményükről?
Amikor 1976-ban, Montréalban az olimpiai aranyéremért játszottunk, apám nem ült le a tévé elé, hanem az esőben sétált fel s alá az utcán, és ahol éppen kihallatszott a közvetítés az ablakon, ott igyekezett fülelni, hogy vezetünk-e már. Hasonlóan vagyok az unokáimmal én is. Megpróbáltam én, hogy adjak olykor egy-egy tanácsot, de ezt hamar feladtam… És talán jobb is így, mert a saját játékos és edzőkoromból tudom, hogy nem megy. Úgy vagyok az unokáimmal is, hogy nem akarom az én okosságaimat benyomni, mert van az unokáimnak egy edzője is. Ha én is beleszólok a dolgokba, akkor a gyerek a végén még összezavarodik… Ha kérdeznek és érdeklődnek, akkor szívesen válaszolok nekik, de magamtól nem akarok semmibe se beleokoskodni, majd kialakulnak a dolgok.
Örökölték a nagypapa különleges tehetségét?
Talán, bár ezt nehéz megmondani, mert ők sokkal korábban elkezdtek pólózni, mint annak idején én, ráadásul a tehetség nálam talán később jött ki, mint a szorgalom meg az akarat. De egyébként is gyerekek még, a legfiatalabb 8 éves, a legnagyobb 15 éves lesz. Mindhárman ügyesek, majd meglátjuk, hogy mi lesz a dologból.
De azért gondolom, hogy nagyon hallgatnak Önre…
Nagyon rosszul gondolja. A legnagyobb unokám egyszer csak közölte, hogy beállt a kapuba, mert innentől kezdve védeni akar. Én rögtön mondtam neki, hogy nincs magánál, de fütyült a véleményemre. Hiába, ilyenek a kamaszok…
*****
NÉVJEGY
MOLNÁR ENDRE
Gyergyószentmiklóson született 1945. július 23-án.
Pályafutása: Négyéves volt, amikor a Molnár család Székelyföldről Magyarországra költözött. Gyermekként vívással, kézilabdával, labdarúgással és birkózással is próbálkozott, végül a medencében kötött ki. 15 évesen lett a Bp. Építők igazolt úszója. Hamar kiderült, hogy úszóként nem lesz igazán eredményes, így átment a klub NB II-es vízilabdacsapatához, ahol azonnal a felnőttek kapusa lett. 1962-ben meghívták az ifjúsági válogatottba, majd 1964-ben Laky Károly hívására rendszeresen részt vett a tokiói olimpiára készülő felnőtt válogatott keretedzésein is. 1966-ban a Bp. Spartacusba igazolt, amely klubhoz egészen visszavonulásáig hűséges maradt. Ugyanebben az évben Markovits Kálmán beválogatta az Európa-bajnokságra készülő válogatottba, amelyben 1966 és 1980 között száznyolcvankilenc alkalommal szerepelt. Kapuvédőként része volt a magyar csapat valamennyi, ebben az időszakban elért eredményében, a nyári olimpiákon négy, a világbajnokságokon három, az Európa-bajnokságokon két érmet szerzett. Az aktív sportolást 1982-ben fejezte be. Visszavonulása után a Budapesti Spartacus csapatát irányította edzőként olimpiai bajnok társával, dr. Konrád Ferenccel, illetve Györe Lajossal. 1983-tól Gyarmati Dezső segítője lett a BVSC csapatánál. Később, már önállóan dolgozva lett a klubbal bajnok, kupagyőztes, BEK-második. 1987 és 1990 között Kuvaitban vállalt edzői állást. 1990-ben hazatért és 1992-ig a Tungsram SC vezetőedzője volt. Bajnoki aranyérmet szerzett a gárdával, ám ennek ellenére otthagyta a kispadot. Innentől kezdve a civil élet felé fordult, vállalkozásokba kezdett. A pólótól azért teljesen nem szakadt el, 2008-ban részt vett Gergely István olimpiai felkészítésében, 2008 és 2012 között pedig a Magyar Vízilabda Szövetség elnökségi tagja is volt.
Sikerei: olimpiai bajnok (Montréal – 1976), világbajnok (Belgrád – 1973), kétszeres Európa-bajnok (Bécs – 1974, Jönköpping – 1977). Olimpiai ezüstérmes (München – 1972), kétszeres világbajnoki ezüstérmes (Cali – 1975, Nyugat-Berlin – 1978). Kétszeres olimpiai bronzérmes (Mexikóváros – 1968, Moszkva – 1980). Edzőként háromszoros magyar bajnok (BVSC 1985, 1987; Tungsram 1992), KEK-döntős (BVSC 1983).
Egyéb elismerései: Gyergyószentmiklós díszpolgára (2006), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2020), a szurkolók szavazatai alapján egyedüli kapusként bekerült minden idők 10 legjobb magyar vízilabdázója közé (2020).
Kiemelt fotó: Magyar Nemzet/Bach Máté
Facebook
Twitter
YouTube
RSS