Csillag voltál, fáklya – Búcsú az örök igazságkeresőtől, Hankiss Ágnestől 

Mindenkinek szüksége van egy mesterre. Idős férfiként képzeltem el, félig Szókratész, félig Clint Eastwood. Kint cigarettázunk a verandán. Két megkérgesedett lélek. Néha azért felnevetve. De csak néha.

Aztán találkoztam Ágnessel. Ágival. Többé nem voltam sportújságíró. Annyira okos volt, annyira vibráló. Felnyitotta a szemem. Nála nagyobb, igazabb antikommunistát nem ismertem. Pedig Erdős Péter lánya volt. Belülről ismerte meg az egészet. A romlást. Amikor antikommunista lett, akkor választott. Kilökték a körből. Tudta, hogy nem lesz sikeres író. Pedig nagyon jól írt. De tudta, hogy nem fog megjelenni a Magvetőnél. Nem fog megjelenni az Európánál. Mondta nekünk. Fájt neki.

Ő tényleg szívből, nem érdekből politizált. Az Európai Parlamentben sem csak lébecolt. Nem nyaralni ment, mint sokan, hanem dolgozott, nekiment a Hálózatnak, a Vörös polipnak. Figyelmeztették. Már az életével játszott. Nevetve mesélte azt a történetet, amikor hirtelen egy krimi, egy kémfilm főszereplője lett. Látta magát kívülről, és akkor rádöbbent, ez már sok. Itt már az élete a tét.

Bátor volt. Az igazságszeretete vitte előre. A moralitás. Az erkölcs. Az egyenesség. Nem lehetett megvenni, meggyőzni is nehezen. Vitatkoztunk. Megfeddett, amikor túlzásba vittem. Leszidott, amikor túl sokat személyeskedtem a cikkeimben. Igaza volt. Legyél finomabb. Mutassuk meg, hogy mások vagyunk. Legyél támadhatatlan. Minden egyes rés, minden egyes hiba egy lehetőség. Hogy lejárassanak, kikészítsenek, gúnyt űzzenek.

Belőle nem lehetett. Túl okos volt. Túl művelt. Túl jól látott.

Vitatkoztunk. Szabad akartam lenni. Túlhaladni, túllépni, megszabadulni minden kötöttségtől. Eljöttem az Intézettől. Fájt neki. Nekem is fájt. Azóta nem is beszéltünk.

Fel akartam hívni. Gondoltam, hogy írok neki. Nem írtam. Vagyis máshogy. A könyvem előszavában köszönetet mondtam neki, akitől „talán a legtöbbet tanultam”. Nevetséges és bántó ez a talán. Mert tőle tanultam a legtöbbet. Tőled. Sosem köszöntem meg. A bátyámnak sem, hogy odaadta a könyvedet. Állambiztonsági játszmák.

„Izgága” – így hívta a rezsim azokat az igazság-keresőket, azokat a lázadókat, akik nem ültek a helyükön. Akik akár saját magukat is veszélybe sodorták. Akik nem voltak hajlandóak hallgatni. Másik nézőpontból – a mi nézőpontunkból – ők fáklyák. Világítótornyok. Csillagok, akikhez igazodni tudunk. Akiknek az erejéből erőt merítünk. Akiknek az igazságából igazságot szerzünk. Akik örök kritikusok. Akik értünk kritikusok.

És ez a fáklya – ahogyan a csillagok – sohasem fog kihunyni, elégni. Mert örök. Mert továbbadjuk. Ágnes is velünk marad örökké. A hite. Az igazságszeretete. A rendíthetetlensége. A legyőzhetetlensége.

Mindig azt mondta, hogy régészek vagyunk. Megtaláljuk a mozaikdarabkákat és megpróbáljuk összeilleszteni. Remeg a kezem. Remeg a kezem, Ági.

Ég veled, Mesterem. Folytatjuk a munkát.