Mindenki imádta Czibor Zoltánt, az örök mókamestert, a rongylábú legendát. Amikor megkérték, hogy mondjon valamit jóbarátjáról, Kocsis Sándorról, csak mesélt, mesélt és mesélt. Ha látta volna a múlt heti meccset, örült volna neki, hiszen mind a Fradit, mind a Barcelonát imádta. Ahogyan a szurkolók őt. Cziborra emlékezünk.
Közkívánatra Czibor Zoltán! Ebben a mondatban semmi túlzás nincsen, hiszen az olvasói hozzászólásokban egyértelműen az Aranycsapat legendás rongylábúja volt megemlítve a legtöbbször. Érdekes, de így van. Fiatalként annyit vettem észre rajta, hogy nem őszül, még mindig barna haja van, emiatt fiatalnak néz ki a társaihoz képest, így biztos ő tartja magát a legjobban. De ebben annyi logika volt, mint amikor gyermek birkózóként azt hittük, akinek márkás birkózócsukája van, az biztos nagyon jól is nyomja. Nem így volt.
Amikor 1997-ben itt hagyott bennünket, még nagyon friss volt minden élmény, amit velük tölthettem. Emlékszem Apám döbbenettől megmerevedő arcára, ahogy rám nézett és mondta: “Fiam, meghalt a Czibor”.
Rengeteget segített abban, hogy az Aranycsapat sokat találkozzon, nagy híve volt ennek az ügynek a kilencvenes években. Apám őt kérte meg, hogy az akkor már rég a mennyországba távozó Kocsisról meséljen minél többet. Merthogy mind itthon, mind külföldön nagyon jó kapcsolatot ápoltak. Egy forró nyári napon jött el az idő, hogy Apám átmehetett hozzá, és szerencsére vitt engem is. Czibor akkor az egyik unokatestvérénél lakott, és az újpesti focipályától nem messze, egy Megyeri úti lakásba kellett mennünk. Hatalmas izgalom volt Apámban, elég fura látvány volt a Bujtor István-hasonmásversenyen tuti győztes kinézetű embert azzal a gyermekded izgalommal az arcán látni. Nem sok alkalom volt, amikor ilyen hangulatban láttam a fateromat. Örökké emlékezni fogok erre, akárcsak a döbbenetre, amikor kedves hölgyek beinvitáltak a lakásba, de Czibor Zoltán sehol.
Egy ideig nagyon kellemes volt a tea meg a süti, de jócskán túl voltunk fél óra várakozáson, és cseppet sem voltam boldog. Talán tizenöt éves sem lehettem ekkor és egy forró nyári napon össze voltam zárva Apámmal és három kedves, nagymamakorú hölggyel. Bevallom ki tudtam volna találni jobb programot is, de a Mesterre muszáj volt várni, aki egyébként hol máshol járt volna, mint Komáromban.
Mikor már nagyon kezdett kellemetlenné válni a várakozás, egyszer csak hazatoppant Czibor Zoltán is, aki gyanakvóan, kérdően, de leginkább tartózkodóan nézett ránk, de főleg a nagydarab Apámra. „Vajon mit keres ez a szakállas muksó a fotelunkban?”
Körülbelül így nézett ki a dolog. A szerencsénk csak annyi volt, hogy Apu már egyszer-kétszer, hogy is mondjam, bulizgatott Puskás Öcsivel, akivel néhány ital után komoly dalolásra fakadtak. Czibort meg is nyugtatta Öcsi bá’ telefonon: „Hagyd a Szakállt kérdezni, jó gyerek, és nagyon jól énekel!”
Apám hamar élét szerette volna venni a tartózkodás miatt kialakult helyzetnek, és elmondta, hogy régi vágya Kocsisról könyvet írni és emiatt jöttünk. Czibor ekkor szó szerint átváltozott. Felállított minket és ahogy az Öregem mindig fogalmazott, amikor ilyen történt: Körbecsókolgatott. Czibor egyszer csak az idősödő, kissé megtört legendából ismét a Rongylábú lett. Rágyújtott, kért egy italt (konyakot) a hölgyektől, és úgy viselkedett velünk, mint a legjobb barátaival.
A lazább pillanatok után – és mivel elég jó beszélőkéje volt Zoli bácsinak – az Öregem felkérte, hogy írjon néhány sort Kocsisról. Ezt Czibor nem fogadta el, hanem azt mondta: „Inkább mesélek róla, ami csak az eszembe jut, de ne haragudjatok: Nem most!”
Az Aranycsapat. Forrás: Fortepan.hu
Ettől a mondattól független megmaradt a jókedv, hallgattam még vagy másfél órát, ahogy beszélgetnek, nevetnek, sztoriznak, éppen csak nem fakadtak dalra. Majd hazamentünk. Azzal a lehetőséggel a tarsolyban, hogy még lesz találkozás és nagy beszélgetések is. Ez így is történt, Apámnak a népligeti Építők-pályára kellett menni, ahol az egyik futball pályán körbe-körbe sétálgatva Czibor megnyílt, és mesélt és mesélt és mesélt. A nagy öröm mellett a fateromat szétvetette a düh, hogy nem tudta felvenni, hiszen annyi mindent mondott, hogy vétek volt nem rögzíteni ezt. Ettől független jó írás lett belőle.
A Grosicsról szóló cikkemben említettem meg Önöknek, hogy jó párszor találkozhattunk még vele. Később felnőttként nagyon érdekes volt olyan cikkeket és szó szerint igazságtalan írásokat olvasni, hogy Czibor volt a legnagyobb besúgó, és elárulta folyamatosan a társait. Amúgy a legendás kapusról, Grosicsról is szívesen írnak ilyen abszurd dolgokat. Nem szeretnék igazságot osztani, ezért újfent csak azt írhatom, hogy én nem így láttam.
Czibornak cseppet sem volt egyszerű élete, hiszen amikor elindult a nemzetközi úton, őt is utolérte az eltiltás, emiatt az AS Roma csapatában például egy percet sem tudott futballozni. 1958-ig kellett várni, amikor a Barcelonához került, ahol élete nagy barátjával, Kocsissal futballozhatott újra együtt. Ők a Ferencvárosban is csapattársak voltak, és ugye tudjuk, hogy nem önszántukból kellett eligazolniuk Budaival a Honvédba.
A Bolond vagy Rongylábú beceneveket viselő balszélső a hírhedt Honvéd-kaland után maradt külföldön, és Sárosi invitálására szeretett volna Rómába igazolni, aztán a katalán fővárosban kötött ki. 1990-ben telepedett itthon le és a komáromi futballba rengeteg energiát pakolt, annak ellenére, hogy kaposvári születésű volt, de mivel Komáromban lett labdarúgó, ezt később sosem felejtette el.
1995-ben MOB-érdemrendben részesült, ’97-ben pedig Győr városában hagyott itt bennünket. Az én emlékeimben Czibor Zoltán egy jókedvű legenda, aki imádta az életet, amikor már hagyták neki. A gyanakvás sosem távozott az életéből, de ennek ellenére nagyon szerethető ember volt a stílusa miatt, és ami nagyon fontos: a társai rajongtak érte. Puskás is! Mindenki. Ha erre gondolok, akkor mindig elmosolyodom, hogy bár nem volt egyszerű élete, abban mindenképp irigylésre méltó volt, hogy a barátai és az Aranycsapat tagjai mennyire szerették!
Vezető kép: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS