Szepesi György 1957-ben azt írta, megújul a magyar sport, mert a Czibor Zoltánhoz hasonló “primadonnák” eltűntek az országból. Négy évvel később már sem az ő, sem Kocsis Sándor nevét nem írta le a Nemzeti Sport az Európa Kupa-döntő kapcsán. Még 1973-ban is elhallgatták felejthetetlen bombagólját. Gyűlölte az ávéhás világot, s bár állítólag beszervezték, használhatatlan ügynök volt. Azért akart nyerni a válogattal, hogy az emberek egy pillanatra elfelejtsék hol élnek. Két legfontosabb meccsén 3-2-re kikapott. Mindkétszer Bernben. Bohém, “bolond”, zseni, igazi magyar csillag volt.
Nézem ezt a gólt, ezt az egészen elképesztő gólt. A szélső befelé megy, kap egy közepes labdát, ráfordul, irgalmatlanul bevágja. „Czibor, number eleven… A great goal, a wonderful goal!” – üvölt már a végén az angol riporter. Tizenegy másodperces, fekete-fehér felvétel. Egy pályafutás esszenciája. Ebben a villanásban a legendás „Bolond” minden zsenialitása benne volt. Az meg huszadik századunkkról mond ítéletet, hogy itthon az egészet elhallgatták.
Czibor Zoltánról és az Aranycsapat többi “megtévedt”, a romlott Nyugatot választó klasszisáról nemhogy írni, még beszélni sem nagyon lehetett.
Vagy csak nagyon halkan.
Magyar világklasszisok, leírhatatlan nevek
„A Benfica nyerte az Európa Kupát” – így a Nemzeti Sport korabeli, nyúlfarknyi tudósításának címe. A szövegből kimaradt néhány apróság.
Nem csak az, hogy a Barcelona góljait a magyar „disszidensek”, Kocsis Sándor és Czibor szerezték, a Benficát vezető Guttmann Béla sem érdemelt meg egy félmondatot.
„Szerdán este Bernben 40 000 néző előtt került sor a labdarúgó klubcsapatok Európa Kupájának hatodik döntőjére. Benfica–Barcelona 3:2 (2:1) – írta a sportnapilap. – Negyed óra után a Barcelona vette át a játék irányítását, vezetéshez is jutott. A 30. percben állt be a fordulat, ekkor a portugálok két perc alatt két gólt rúgtak. A szünet után ismét a spanyol csapat rohamozott, de a gólt mégis a Benfica érte el. Kétgólos vezetés után a portugálok erősen védekeztek. A Barcelona két kapufát, és csak egy gólt rúgott”.
Ennyit ért / Forrás: Nemzetisport.hu/Arcanum.hu
Ennyi. „Csak egyet”: ezt írták a „láthatatlan ember” zseniális bombájáról. És a gól valóban csak szépségtapasz volt, hiába játszott a Barcelona – Kocsissal, Kubala Lászlóval – fölényben a Guttmann irányította portugál együttes ellen, mégis kikapott.
Az eredmény (3–2) és a helyszín (Bern) túlontúl ismerős. Vajon mennyire fájhatott ez Kocsisnak és Czibornak?
Megcáfolták Lao-cét, kétszer beleléptek ugyanabba a folyóba: zseniális csatársorral, kapufákat lőve, a nyolcaddöntőben a nagy rivális Real Madridot (vö: Brazília és Uruguay legyőzésével az ’54-es vébén) kiejtve alulmaradtak a legfontosabb mérkőzésen.
Kocsis, Kubala, Czibor / Forrás: Magyarok a Barcáért /Urania-nf.hu
Ávéhás tiszt az Anna presszóban
Lehet egy elvesztett világbajnoki döntő nemzeti tragédia? Természetesen. Czibor sok-sok évvel később, a nyolcvanas években elmesélt egy történetet az őt meglátogató Bocsák Miklós újságírónak. A jellegzetesen kelet-európai, egyszerre szórakoztató és rémes anekdota Bocsák Kocsis és Czibor című könyvében jelent meg. A mondatokon átsüt Czibor tapasztalata, ebből fakadó cinizmusa, őszintesége és az egész dögletes, félelmetes Rákosi-korszak: „Én egyszer ebben az Annában (a legendás, hírhedt presszóban – MG) találkoztam egy ismerősömmel. Elég sokan voltak akkor este az Annában, ha csak olyanok lettek volna, akik az akkori lehetőségek szerint becsületesen keresték a pénzt, akkor nem sokan ülhettek volna ott… A lényeg az, hogy ülök a zsúfolt presszóban, szemben velem egy olyan kezét dörzsölgető, izzadós, kövérkés alak, orgazda-féle, vagy nem tudom, minek nevezitek, hogy miről tárgyaltunk, azt ne kérdezd, én akkoriban már
jutalomból is csempészhettem, és ezt a jutalmat valahogy értékesíteni kellett.
Valószínűleg erről tárgyaltunk, szólt közben a zene, amiből csak a dobosra emlékszem, az idegesített a legjobban.
Háttal ültem az ajtónak, nem láttam, kik jönnek, kik mennek, azt hiszem, éppen osztoztam, szoroztam és a társamat figyeltem, akinek egyszercsak az ajtóra cövekelt a tekintete, a szeme valósággal kimeredt. Aztán a zenekarra néztem, mert a zenekar közben elhallgatott, és a dobos, az aki olyan idegesítően dobolt – esküszöm, amíg élek nem felejtem el – éppen ütésre emelte a bal kezét
és a keze a dobverővel együtt ott maradt a levegőben… a tánc is abbamaradt… És meg sem mozdultak. Mindannyian az ajtóra meredtek…
Hát erre aztán én is odanéztem az ajtóra, merthogy mindenki odanézett, és az ajtóban ott állt csizmában, szétvetett lábbal, tiszti mundérban egy ávéhás főhadnagy és nézett. Jobbra nézett, balra nézett, mindenfelé nézett, merthogy keresett valakit. Aztán a tekintete megállt a mi asztalunknál. Az orgazda elájult és szép lassan lecsúszott a székéről. Én akkor megismertem az ávéhás főhadnagyot, jó barátom volt, engem keresett, ezért nézett körbe…
kitört belőlem a röhögés… a könnyeim potyogtak… de lehet, hogy attól könnyeztem, hogy közben sírtam is, érted?
A főhadnagy is észrevett, leült mellém, én egy pillanatra abbahagytam a röhögést, a hátára vágtam egyet és azt mondtam neki: „Nézz körül, te marha, mit csináltál? Hát hogy lehet így bejönni ide?
Anna presszó, 1958. Középen Vitray Tamás. A kép csak illusztráció, nem ő az emlegetett ávéhás / Fotó: Fortepan.hu
És akkor a főhadnagy szólt a pincérnek, hogy folytassák tovább a zenét, táncoljanak. És az emberek folytatták tovább a zenét, táncoltak. De nem úgy, ahogy addig zenéltek, táncoltak.
Nahát egyebek között ezért is akartam én olimpiát nyerni, és nagyon megverni az angolokat. Mert én pontosan tudtam, hogy az emberek – orgazdák, meg nem orgazdák, becsületesek, meg nem becsületesek – a mérkőzés napján leülnek majd a rádió elé és amikor elkezdik hallgatni a mérkőzést, mindent elfelejtenek.”
Mindent elfelejtenek… Azt hiszem, ennél az anekdotánál nehezen lehetne jobban elmondani, hogy milyen rettenetes évek voltak ezek, s éppen ezért, mit is jelentett az Aranycsapat. Mi mindent láttak bele a rettegésben élő, a világháborút, nyilas terrort, majd a Rákosi-diktatúrát végigszenvedő átlagemberek.
A döntő előtt / Forrás: Retro.network.hu
A történet és az ávéhás főhadnagy (akit nem nevezett meg, de gondoljunk csak az akkor Bp. Bástya néven az ÁVH alá sorolt MTK-ra, ahol például a mindenki által imádott Hidegkuti Nándor százados lett) felbukkanása azért is érdekes, mert nem is olyan régen nyilvánosságra került, hogy a besúgásra, zsarolásra, megfélemlítésre és persze megalkuvásra épült rezsim – minden valószínűség szerint – Czibort is beszervezte. A kutatások (itt elolvasható az erről szóló tanulmány) szerint a klasszis semmi érdemlegeset nem jelentett, bár nagy riválisa, Puskás Ferenc ellen akarták felhasználni, erre egyáltalán nem volt alkalmas (már csak a kölcsönös ellenszenv miatt sem). Mások szerint sem.
Engedélyezett csempészetből lebuktatás, beszervezés
Miért fontos ez most? Czibort a történészek szerint megzsarolták, s bár egyelőre nem világos hogyan, talán ez a történet – is – magyarázatot adhat rá. A szélső csapattársát, Grosics Gyulát a szövetségi kapitány Sebes Gusztáv szerint „vámkihágás” miatt tiltották el, könnyen lehet, hogy őt is ezzel fenyegették. Kutatóként több olyan esettel találkoztam, ahol a célpontokat a csempészés vádjával törték meg, illetve ilyen ügyekbe akarták belekeverni, hogy aztán másokat is lebuktassanak.
Mivel több kereskedő, orgazda beszervezett ügynök volt, nem volt túl nehéz tetten érni az illegális üzletelésre kényszerített futballistákat sem.
A Rákosi-, majd Kádár-diktatúrától ez már csak azért is aljas húzás volt, mert a játékosok – és művészek – éppen a rezsim jóváhagyásával intézték a külföldi üzleteiket, mivel kiemelkedő fizetéseket nem kaphattak (első az igazságosság!), ezzel egészítették ki a bért.
A rendszer csak „nyert” az ügyön: a nekik nem tetsző embereket kiemelték, letartóztatták vagy beszervezték egy-egy lebuktatás után. Nyilván a papnak készülő Grosicsot is meg akarta fegyelmezni a hatalom.
Ha csak az Anna presszós jelenetre gondolunk, nem véletlen, hogy ahogyan több társa, úgy Czibor sem akart hazatérni 1956 után. Főleg, hogy úgy fest, fegyveresen is részt vett a forradalomban, ráadásul nyilván – ha tényleg az volt – ügynöki munkájától is undorodott. A Kádár-rendszer ígérgetései (megbocsátás a hazatérőknek) sem hatották meg.
Ki is mondta később, hogy nem bízott bennük, attól félt, visszajön a „sztálini világ.”
Primadonna – a ruha alatt semmi sem maradt?
Ha az nem is tért vissza – bár a megtorlások azt idézték – , kegyelem nem járt az “árulóknak”. Csak a módszerek finomodtak. Már Puskásról szóló cikkemben is említettem, hogy az emigrált világklasszisok (és más népszerű emberek) ügyében a kádári propaganda a lejáratás helyett inkább az elhallgatásra helyezte a hangsúlyt. Azért persze voltak kötelező körök, a “primadonna” Czibor is megkapta a magáét. A Népszabadság 1957-ben jelentette meg „Visszatér-e…?” című cikkét, amelyben a társadalom különböző szereplői beszéltek arról, hogy mit gondolnak a megtorlást titokban levezénylő, „ember arcú” Kádár-rezsimről. A válaszok természetesen optimisták voltak, mindenki látta a változást.
Már a cikk bevezetője is frappáns: „Visszatér-e a „múlt”? Le tudjuk-e gyűrni az ittmaradt hibákat? Nem is csak ellenségeink vádjai hangoztatják, hogy Magyarországon „Rákosi-restauráció” van, vagy lesz – hanem sok barátunk is fél ettől (bár a legtöbbet már börtönbe zártuk – MG). 10 embernek tettük fel mi is ezt a kérdést: visszatér-e a múlt? Hogy ki mire értette, s ki mire felelt – itt olvashatják.”
Visszatér-e? / Forrás: Arcanum.hu
Megszólalt traktorgyári munkás (természetesen elsőként), tanácselnök, maga Marosán György és Szepesi György sportriporter. Valószínűleg azért nem önszántából.
Szepesi György és a világklasszisok (belóg: Czibor Zoltán) / Fotó: Fortepan.hu
A legendás rádiós – aki Cziborhoz hasonlóan ügynökként tevékenykedett, de a futballistától eltérően mindvégig kitartott a Kádár-rendszer mellett, ennek megfelelően komoly karriert építhetett – éppen egykori (és későbbi?) barátját, a „Bolond” becenévre hallgató szélsőt hozta fel intő példának.
Nem lehet rá büszke / Forrás: Arcanum.hu
Már az alcím nagyot ütött: „A sportprimadonnákról”
„Az, hogy a játékosok a pályán és a pályán kívül azt csinálnak, korlátlanul és büntetlenül, amit akarnak, nem tért vissza. Az biztos, hogy „sztárok” a sportban is lesznek. A közönségnek lehetnek és lesznek kedvencei. És ez nem is baj. Mindenki tudja, hogy az első- osztályú sportolók mennyi időt áldoznak, és komoly fizikai erőt fejtenek ki, hogy hazánknak is dicsőségére váló, kimagasló eredményeket, szép játékot produkáljanak. Meg kell találni a módot, hogy ezt erkölcsiekben és anyagiakban is honorálni tudjuk. De ez nem vezethet oda, hogy – mint például ilyen Czibor Zoltánnal történt – olyan botrányt csapjon valaki az Enke Grillben, amiért minden más ember megérdemelt büntetést kap, ő pedig a következő vasárnap vígan rúgta tovább a labdát. Ilyenek ma már nincsenek.” Erről tájékoztatta Szepesi az olvasókat, akit nem is olyan régen ünnepelt hatalmas születésnapi írással az Origo. (Félreértés ne essék, valóban remek rádióriporter volt, viszont végig a diktatúra cinkosa, kiszolgálója maradt, így nem igazán állítanánk példaképnek).
Szepesi beszélget Kádárral május elsején – 1960 / Fotó: Fortepan.hu
Nem tudjuk, milyen botrányt csapott Czibor az Enkében, de a futballpályán igazi zseni volt. Ha volt kedve, a világ legjobbja volt, de ez nem mindig volt így, az az időszak még nem a futballrobotokról szólt. Már futballtörténelem: a Fradiból a Honvédhoz irányított (a két csapat között Csepelre “menekülő”) klasszis a Barcelonánál lelt új otthonra, bár csak három évig volt a katalán csapatnál, alapembernek számított. A bombaerős Real Madridot megelőzve kétszer is megnyerték a spanyol bajnokságot, a Vásárvárosok Kupáját és az Európa Kupában – az a gól… – is csak a döntőben maradtak alul. Ehhez képest ízlelgessük a Labdarúgás magazin 1965-ös Mi lett belőlük? című “cikkét”.
„Czibor Zoltán (36 éves) útja előbb a Honvédba, majd külföldre vezetett. Idehaza csak „szeleburdinak” tartották, de külföldön már vándor lett belőle. Sehol sem talált talajra, pedig próbálkozott Svájcban, Spanyolországban, Olaszországban, Ausztriában és legutóbb Kanadában is. Úgy hírlik, pillanatnyilag ott tartózkodik.”
Próbálkozott, úgy hírlik, tartózkodik. Szerencsétlen nyugatra szakadt magyar…
Mi lett belőle? / Forrás: Arcanum.hu
Később, ahogyan a Kádár-féle megtorlást felváltotta a Kádár-féle gulyáskommunizmus, már ellenségeiknek is megbocsátottak. Legalábbis enyhültek irányukban. Egy 1973-as összefoglalóban, amely az Európai Kupa történetét ismertette, már megemlítették az Európa Kupa-döntős magyarok nevét. Igaz, többre valószínűleg nem volt engedély: „1961-ben már nem a Real vívta a döntőt. Első ízben került a BEK döntőjébe a Benfica, és átvette a Real szerepét. Az ellenfél a Barcelona csapata volt, amelyben akkor Kocsis, Kubala és Czibor is játszott. A Benfica 3:2 (2:1) arányban győzött a berni mérkőzésen, amely egyúttal a Benfica sikersorozatának kezdetét is jelentette.”
Játszott. 1973-ban is eddig jutottak el. Nincs más feladatunk, nézzük meg újra azt a gólt. Nem párás tekintettel, nem nosztalgiázva, csupán jó szívvel emlékezve egy bohém, szimpatikus zsenire. Aki társaival – ha csak néhány órára – el tudta feledtetni az évekig tartó rémálmot.
Fotók: Fortepan.hu, forrás: Arcanum.hu, Bocsák Miklós: Kocsis és Czibor
Facebook
Twitter
YouTube
RSS