Egy balos nem lehet keresztény?

Szándékosan nem a „baloldali” szót használtam. Mert a valódi, tisztességes baloldaliságot jellemző szociális érzékenység, a nehezebb helyzetben lévőkkel való őszinte szolidaritás nemhogy nincs ellentétben a keresztény szellemiséggel, hanem az EGYIK fontos tégla a krisztusi tanok falában. Az azonban nagy tévedés, hogy a kereszténységnek AZ alapja volna a szegények segítése, a szolidaritás és az egyéb „napi jócselekedetek” stb. A keresztény hit alapja egészen más. De haladjunk sorban…

A baloldaliság alapvetően azt jelenti, hogy valaki a társadalmi egyenlőtlenségeket nem fogadja el megváltoztathatatlan adottságként. És erre – baloldaliságának jellegétől függően – különböző típusú válaszokat ad.

Mi a baloldaliság?

A radikális, a kommunista, a harcos baloldali egyszerűen el akar venni azoktól, akiknek van, és odaadni azoknak, akiknek nincs.

És még ezen belül is van különbség radikális is „mérsékelten radikális” között; az egyik fel is akarja akasztani a „burzsujt”, a másik „csak” annyival büntetni, hogy megfosztja vagyonától.

Leginkább persze magának akar pénzt és hatalmat. Ez a bolsevik mentalitás lényege. És van köztük bőven, akit csak ez érdekel. De sokukban valóban nemcsak puszta birtoklási-öldöklési vágy, hanem lángoló küldetéstudat is dolgozik. Tényleg elhiszik, hogy ők hősök, akik megszabadítják nyomorúságaiktól a szegényeket (azzal, hogy erőszakkal újraosztják a társadalomban felhalmozott javakat). Úgy vélik, ez morálisan is helyes. Mert a kommunista, a szélsőbalos szerint, akinek van valamije, az csakis mások kizsákmányolásával, lopással, érdemtelenül szerezhette azt.

Jobboldaliság, kapitalizmus

Szemben a tradicionális jobboldalival, aki azt vallja, hogy akinek van valamije, az munkával, tehetséggel, szorgalommal szerezte, és megérdemli. Vagy ha a szerencse is szerepet játszott, akkor ez is egy olyan adottság, ami része Isten teremtett világának, amit elfogadunk, amin változtatni nem tudunk. Mint ahogy azon sem, hogy kinek mennyi tehetség adatott meg. Ettől még persze egy jobboldali is lehet szolidáris a nehezebb helyzetűekkel, a szegényekkel. Sőt, ha keresztény, akkor különösen. Akár magától, akár parancs(olat)oknak engedelmeskedve. De a szolidaritást önkéntes alapon, jótékonyság keretében kívánja megvalósítani. És leginkább úgy, hogy minél több lehetőséget teremt mások számára is a boldoguláshoz. Horgászbotot ad, nem halat. Gondoskodik róla, hogy az ő prosperitásából mások is részesülhessenek. Munkát ad, munkahelyet teremt. Ebből persze ő tovább prosperál, amiből megint csak befektet. És így erősödik a spirál. Ez a kapitalizmus lényege.

Persze a kapitalizmus súlyos anomáliákat is képes okozni. Ha felelőtlenül, önző módon, az erőfölénnyel visszaélve működtetik. Ha nincs semmi kontroll, ha csakis a profitmaximalizálás az egyetlen szempont. Nem számítanak a környezeti, társadalmi hatások. Az sem, ha megszűnnek a munkahelyek egy országban, mert minden termelést kiszerveznek máshova. Ahol sokkal olcsóbb, kihasználhatóbb a munkaerő. Ez jellemzi a mai globálkaptalizmust, amely viszont a retorika, a szavak szintjén folyamatosan jóemberkedik. Mindjárt erre is visszatérünk…

Amikor a kapitalizmus „elszabadul”, olyankor nagyon is van helye a valóban baloldali gondolatoknak, és indokolt valamifajta mérsékelt újraelosztás. Ezt képviselik a tisztességes baloldaliak, az egykori szociáldemokraták. De ők egyáltalán nem a kapitalizmus megdöntésében gondolkodtak. Svédország remek példa. Egy nagyon is kapitalista, piacliberalizáló, a vállalatok szabályozását minimálisra redukáló rendszer, amely viszont a magas adókon keresztül egy erős szociális hálót épített ki a kevésbé tehetősek számára. Hasonló, eredetileg baloldali programokat valósítanak meg sorra a világ más országaiban is – elsősorban a jobboldali pártok. Mert a gazdaságok szinte mindig akkor fejlődnek, amikor jobboldali kormányok hatékony nemzetgazdasági stratégiákat alkalmazva növelik a jólétet, és közben baloldali programelemeket is beemelve kiszélesítik azt.

Mi a kereszténység?

Na, de mi köze mindezeknek a kereszténységhez? A hithez nyilván nincs. De nagyon fontos: a kereszténységnek két aspektusa is van. Az egyik a vallási kereszténység, a másik a keresztény kultúra és az abból eredő „politikai kereszténység”. A kereszténység hangsúlyozza az egyén szabad döntését (ami kifejezetten bibliai eredetű, hiszen Isten szabad akaratot az embernek, hogy önmaga keresse és akarja a jót a bűnnel szemben). A protestantizmus már kifejezetten a személyes boldogulást, gyarapodást is erénynek tartja. És ezen gondolatok a fundamentumai Európa kulturális-politikai berendezkedésének (beleértve a világ Európa által kolonizált részeit is). A politikai kereszténység az egész életformánk alapja, beleértve a szekuláris intézményeinket, mindennapjainkat is.

A vallási kereszténység pedig a szakrális életünket, személyes hitünket jelenti. A parancsolatok teljesítését, de ami még fontosabb: a kegyelem elfogadását. Mert kereszténynek lenni nem „jóságot”, „erkölcsös életet” jelent; pláne nem azt, hogy tökéletesek vagyunk. Hanem hogy bűnösként állunk Isten elé, de elfogadjuk az ő kegyelmét. Azáltal, hogy hiszünk Jézus Krisztusban, aki Isten fia, és emberként leszállt a Földre azért, hogy megszabadítson minket bűneinktől. Nehézségeinkre, problémáinkra, tökéletlenségeinkre, életünk kérdéseire Ő a válasz. Ezt a hitet bárki magáévá teheti. Függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali. Hogy a tehetség és szorgalom által felhalmozott javak önkéntes vagy adminisztratív eszközökkel történő újraelosztásában, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek realista elfogadásában vagy ezek idealisztikus csökkentésében hisz-e.

A vallási, hitbéli kereszténység mellett bármilyen – tisztességes – politikai meggyőződés megfér. Megférne. De ma már nincs vallási, hitbéli kereszténység kulturális kereszténység nélkül. A keresztény hit és a keresztény kultúra nem tud létezni egymástól függetlenül, és mindkettő össztűz alatt van. Összehangolt támadás folyik a teljes judeo-hellén-keresztény civilizációval szemben. Egyrészt kívülről, a radikális iszlám világából, másrészt belülről, az ateista-progresszív-globalista, valójába nihilista, a hagyományainkat teljesen eltörölni akaró baloldal felől. Sőt, ma már nem is a jobb- és baloldal között van a törésvonal. Hanem a nemzeti érdekek, évezredes emberi minták, a normalitás és a fennálló rend kerültek szembe egy kozmopolita elit egyszerre utópisztikus és harcias hatalmi törekvéseivel.

Az egykori baloldal már rég nem a kevésbé tehetősek életkörülményeinek, társadalmi státuszának javításáról szól. Ma nincs is érdemi különbség a kommunisták, a szociáldemokraták és a liberálisok között. (Utóbbi ráadásul eredetileg egy sokkal inkább jobboldali gondolat volt, aminek nyomai ma a libertáriánusoknál fedezhetők fel.) Baloldaliak helyett ezért is nevezzük ma már balosoknak őket. Minden korábbi baloldali irányvonal egyesült egy indoktrinált és másokat is indoktrinálni akaró, militáns politikai dzsihádbrigád monopóliuma alatt. Vallásos fanatizmussal kergetnek és erőltetnek rá másokra mindenféle hitpótlékokat; az áldozatkultúrától és a melldöngető antirasszizmustól kezdve az LMBTQ-valláson és a politikai korrektségen át a multikultiig és a klímapánikig.

Aki ezt a mai baloldalt bármilyen módon is támogatja, annak nincs, nem is lehet semmi köze a kereszténységhez. Sem a kulturálishoz, sem a vallásihoz. Mert a keresztény vallás az igazság kimondására és a szeretetre szólít fel, nem pedig a valóság tagadására, a „gyűlöletbeszéd” betiltásának nevében. A keresztény kultúra tenni akarásra nevel, nem pedig áldozati pózra. A keresztény hit a fajtalankodást, a nemi eltévelyedést kerek-perec bűnnek nevezi, nem pedig ünneplendő „másságnak”. A keresztény kultúra a más kultúrák értékeinek befogadásáról szól, nem pedig a sajátunk feladásáról.

Ezeket nem lehet relativizálni. Illetve de, lehet; ez történik ma nap mint nap, a balosok körében. Ez az ő hitviláguk. De aki a krisztusi tanokkal szembemenő ideológiákkal és a keresztény kultúra elpusztításán munkálkodó politikai erőkkel van egy platformon, az – hiába is hiszi ezt magáról – sohasem lehet keresztény.

Vezető kép: Tata, 2013. december 31. A Kálvária-szoborcsoport sziluettje a Kálvária-dombon. A szoborcsoport Schweiger Antal 1770 körül készült alkotása. Fotó: MTVA/Bizományosi/Lehotka László