Egy vérből valók vagyunk

Négy éve költöztem Magyarországra, de az idei volt az első Békemenet, amin részt vehettem. Miután elhagytam Kárpátalját, egy ideig folyamatosan utaztam, általában Székelyföldre, ahol nálam jobb emberek vendégszeretetét élveztem, no meg kiváló pálinkákat, amik nagyban hozzájárultak, hogy tiszteletbeli székely lehessek. De bejártam az elszakított országrészek legtöbb pontját. Zentától Dunaszerdahelyig, őrségi vadászfogadótól csíkszeredai kocsmáig (ahol éppen egy ravatal gyászolói szántak meg minket, mert máshol nem jutottunk ebédhez, a Tusványosra készülő tömeg miatt). Ezeken az utakon, ezeken a helyeken fogott el egyfajta nemzeti egységérzés. Egy szavakkal nehezen kifejezhető hangulat, amit talán az Ismerős Arcok Egy vérből valók vagyunkja foglal össze a leginkább. Ha sorba veszem ezeket az élményeket az idei Békemenet kiemelt szerepet kap közöttük.

Otthon sem voltunk egyedül

Az első hasonló élmény még Kárpátalján ért. 2012-ben éppen erőre kapott az ukrán közéletben a magyarellenesség. Tiszaújlakon ebben az évben tartottak megemlékezést a Turul-emlékműnél. Kevesen voltunk. Mindenki tartott a provokációtól, alig százan lehettünk, ketten mentünk el főiskolásként, a KMKSZ és a konzulátus részéről egy maréknyi küldött jelent meg. De jöttek mások, szintén kevesen, de a jelenlétük súlyát nem a számuk adta: a kárpátaljai ruszin közösség képviselői voltak. Máig emlékszem a vezetőjük felszólalására, két mondat volt, azonban mindent elmondott, amit akkor hallanunk kellett, mikor tört magyarsággal elkiabálta:

Erdélyi március

Két évvel ezelőtt tavasszal egy alig pár száz lelkes székelyföldi faluban töltöttem néhány hónapot. A kocsink lerobbant, egy nagyjából velem egyidős Daciával váltottuk fel, amivel hivatalosan talán a megyét sem hagyhattuk volna el, nemhogy az országot. Rengeteget dolgoztunk a ház körül, ahol megszálltam. Március 15-én eszünkbe sem jutott, hogy milyen nap van, fáradtak voltunk és fásultak. Aztán az iskolaudvaron felhangzott a Himnusz. Misi szomszéd, aki igazi székely és az egyik legjobb ember, akit ismerek, berohant hozzánk azzal, hogy a kislánya versel az ünnepségen, nézzük meg. Amennyire tudtuk rendbe szedtük magunkat, előkerestük a kokárdákat és kimentünk a falu apró főterére. Nehéz leírni azt, amit ott átéltem. Már csak azért is, mert mint említettem, egy pár száz fős falucska iskolai előadása volt. Tíz gyerek verset mondott, énekelt. Nem tűnik nagy dolognak. Azonban kárpátaljai magyarként, úgy hogy majd húsz évig minden nemzeti ünnepünket otthon, kisebbségben éltem át, ott és akkor egy másik országrészben ugyanazt az összetartást láttam. Számomra, az a néhány vers, a gyerekek dala azt jelentette, hogy a nemzetnek valóban nincsenek határai. Úgy éreztem, hogy nincs kárpátaljai vagy erdélyi magyar, sőt határon túli és anyaországi sincs. Magyarok vagyunk.

Kitérő

A 2004-es szégyenteljes népszavazásnál még gyerek voltam. Emlékszem, hogy hogyan lett hirtelen két jelentése a magyar szónak: voltunk mi magyarok, és voltak a magyarok. Tudniillik azok ott a határ túloldalán, akik lemondtak rólunk. Pejoratívabb verzióban a "táposok". A családunkban kicsit más volt a hozzáállás. Végig követtük a szavazás alakulását, emlékszem anyámra, aki a számokat látva többször is elmondta, hogy nem mondtak le rólunk. Az anyaországiak többsége akkor is a kettős állampolgárság mellett szavazott, nem a nép tehetett arról, hogy az akkori hazaáruló vezetés ellenünk kampányolt, végül pedig az alacsony részvételre hivatkozva semmisnek nyilvánította az eredményeket. A seb, amit a szocialista kormány ejtett, azonban olyan mély, hogy sok helyütt még mindig nem gyógyult be. Sikerült éket verni a nemzetrészek közé, olyan hézagot, aminek az összeforrasztását csak később, például a fenti székelyföldi élményem során láttam eljönni. A tápos szó még mindig él, de lassan inkább belső vicc lett belőle. Ahogyan a cigányok cigányozzák egymást, úgy mondjuk mi, akik elhagytuk a határon túli létet egymásra, ha véletlenül valami kirívóan belpesties dolgot teszünk, hogy kezdünk tápososodni.

Békemenet

Miközben a baloldali politikusok és megmondóemberek folyamatosan románoznak, ukránoznak, szlovákoznak, szerbeznek minket, mi mosolygunk, erre találtuk ki a tápos kifejezést. A romkocsmákban, a Facebookon könnyű folyamatosan sértegetni a határon túliakat. Olyannyira könnyű, hogy az ember azt hihetné, tényleg ők vannak többen, hiszen hangosabbak, és az, hogy bozgoroknak neveznek minket semmilyen közösségi elvbe nem ütközik. A hozzáállásuk a 2004-es kampányuk szellemét idézi. Nekünk pedig úgy tűnhet ismét kisebbségbe kerültünk. Ismét mi lettünk a gyűlölt ellenség. Aztán kiderül, hogy mégsem. Eljött a Békemenet, amin legalább annyian részt vettünk, mint az előválasztási bohóckodáson, közben az ellenzéki összefogás látszattüntetésén század annyian hallgatták meg annak a beszédét, akinek a nagyapja hatvanöt, a férje pedig tizenöt éve a tömegbe lövetett. Mi voltunk, és mi vagyunk többen. Talán nem kommenteljük tele az ellenzéki portálok Facebook-oldalát, talán nem ordibáljuk tele torokból, hogy O1G, talán csendesebbek vagyunk, de többen vagyunk. És ez megnyugtató gondolat.

Olvasom a Telex és a 444 hozzászólóit, azt írják, hogy a Békemeneten nem találtak volna olyat, aki beszél magyarul, hogy mindenki, aki ott volt az buszoztatott lengyel, olasz vagy román(!!!), mindenki a Fidesz által lefizetett ember. Ordas nagy hazugságok, de nézzük mit jelentenek: annyira erős a gazdaság, hogy a kormány képes több százezer embert lefizetni egy felvonulásért? Ez sem hangzik rosszul. Saját narratívájukat buktatják meg nap mint nap. Írhatnak birkamenetet, beszélhetnek megvezetett ostoba Orbán-hívőkről, gyalázhatnak minket, ahogy akarnak. De még egyszer elmondjuk, hogy ők is megértsék: mi vagyunk a többség!

Fotó: Bacskó Szabolcs