Ártatlanságunk utolsó napja

2001. szeptember 11, reggel 8:46, az első gép becsapódását követő 102 perc az időnkből kiszakított, vérben, őrült félelemben, olthatatlan kerozin-lángokban megformált iszonyatos monolittá vált.

Nem felejtünk, nem felejthetünk. Felejteni, a felejtés által megbocsájtani nem erő, ahogyan ezt a sok hamis tolerancia-próféta hírdeti, hanem halálos bűn. Összeomlott New York, a nyugat teljhatalmát megtestesítő két torony, civilizációnk mesterművei, és vele a fennálló roppant erejű világrend. A pusztulás látványára az emberek Bosch képeinek tébolyát idéző tömegben sereglettek az utcákra, sírtak, sirattak, szavak nélkül, irgalmas szamaritánus módjára segítettek társaiknak - ha tudtak - , vagy csak elviselhetetlen, tehetetlen gyűlölettel, értetlenül, elnémulva bámulták a mindent betöltő, a városra alászálló roppant szürke por és füstfelhőt.

Egy falka gyűlölettel teli fundamentalista szunnita (átkozottak legyenek mindannyian!), örök kárhozatot nyert gyűlölet-démon, gyáván istenük nevét önkívületben üvöltő, rikoltozó öngyilkos-tömeggyilkos hozta el az öngyűlölet apoteózisát világunkra. Mind mártírjai voltunk 2001 szeptemberének. A mártír ugyanis tanúságtevőt jelent.

Ez a megkésett, sokak által előre megjósolt pillanat 16 évvel ezelőtt bekövetkezett, és háborúba léptünk a viszonylagos védelemben, önmagát biztonságban tudó nyugati ember számára ismeretlen erővel: az iszlamista-univerzalizmussal. A világkereskedelmi központ romjai alá temetett, pelyvaként elégett, összemorzsolódott, szétzúzott, az ablakokból a százemeletes mélységbe halálugró, kapálozó, fejjel előre zuhanó emberek egy szent háború áldozatai, egy háborúé, amelyben már nem létezik az ártatlanság előjoga. Nem himnuszt mondunk a halottainkért, 16 évvel ezelőtti napnak a józan, önfeláldozó hőseiért, hanem az iszonyatot kíséreljük meg kimondani.

Egy titkos, rejtett kép mélyen belémégett, nem enged el, minden alkalommal, amikor az ikertornyok csonkolt maradványainak sziluettjére gondolok: a repülőgépeket eltérítő szentgyilkosokat látom magam előtt, ahogyan a halállal szemben, a halálfélelmüket elűzve, üvöltve kántálják utolsó, a becsapódás előtti, visszafordíthatatlan pillanatokban, rövid megvallásukat, a vallásuk, barbár hitük elemi kinyilatkoztatását "az Isten a leghatalmasabb!" Rettenetes, iszonyú erejű kép.

Ezek a gyilkosok, akik haragjukat, akaratukat törzsi háborúkban, a szovjetunió ellen vívott véres dzsihádban edzették meg, (és céljaik beteljesítése érdekében elképzelhetetlen, hatalmas áldozatokkal éltek együtt) már elpusztultak, de szellemi örököseik, a gyilkosok szerte a világon továbbra is megcselekszik istenük akaratát, az ítélet kimondatott felettünk.

2001 szeptembere óta nyilvánvalóvá vált: szemben állunk a világot egyetlen akarat alá rendező utópikus vágyakozással, egy erős, élő istennel, amelynek nevében, nevének kimondásában rejlik minden gyengeséget felszámolni tudó, apokaliptikus ereje. A céljuk: szent irataiknak tébolyult, sivatagi rendjének helyreállítása. Ha a gyűlölet legkisebb szikrájával szívükben, de kimondják, kántálják bálványuk nevét, úgy levegővételről-levegővételre tovább erősödik ezt a rettenetes, hatalmas isten jelenléte. A bálvány nevének kimondásával, ennek a gyilkos, pusztító entitásnak megidézésével élő és eleven áldozat jár.

Ne legyenek kétségeink: ezek az átkozott sakálok sátánisták egytől-egyig.

Az ő áldozatuk nem krisztusi, a kegyelem beteljesítéséhez szükségszerű engesztelő áldozat, hanem gyűlölettel kimondott ítélet.

Az iszlám az egyetlen domináns-progresszív vallás (a nyugat felé közelítve), amely sértetlenül, az ember teljes alávetettségében megmaradt tiszta, (látszólag) romlatlan igazodási pontnak. De az iszlám sokkal több, mint belső-külső erkölcsi iránytű, a vallásgyakorlatban az ember önmagával szemben, áttételek nélküli bizonyosságot nyer. Isten nevében rejlő erőt kapja meg, használhatja, meríthet belőle, bármit, még a legnehezebbet is megcselekedheti általa. Nem véletlen a zsidók és keresztények Tizparancsolatának ősi tiltása: "Isten nevét hiába ne vedd!"

Egyetlen kérdés maradt: miben van a mi erőnk?

A nyugati-szekuláris világrend maradványai az ellenállásra, az erő kifejtésére alkalmatlannak bizonyulnak, az ellenállásra nincsenek eszközei, a civilizációnk egyetlen megmaradt önmaga ellen fordított fegyvere az erkölcsi tapasztalatainkat relativizáló, a valósággal való közvetlen viszonyunkat (is) felszámoló dekonstrukció, amely minden emberi viszonyosságot, kötelességet, felelősséget a feledés, az iszonyatos, az elviselhetetlen, a többszólamú "narratívák" dialektikus kuszasága.

A liberálisok, a felvilágosodás, ill. a mindenféle népirtásokhoz vezető forradalmak és a lázadás örökösei hiába erőlködnek, próbálják vért izzadva domesztikálni, a kereszténység mai kórképének színvonalára zülleszteni ezt a könyörtelen, irgalmat, kegyelmet nem ismerő istent. Ez a pogány, barbár hit megtörhetetlen falat képez az ember legbelsőbb, kimondhatatlan vágyai és a Sátán között.

A nyugat erkölcsi önébredése azóta, mint minden lehetséges alkalommal elmaradt. Az iszlám pedig, így jogosan ítéletet mond felette. Milliárd ember, a végtelen sivatagok élő istenének iszonyú és nyomasztó súlyú legitimitásával.

Védekezésünk az ítélet-végrehajtással szemben megkésettnek bizonyult, a háborút évszázadok óta vívják ellenünk, kiismertek minket, és az erejük tudtával, a természetfeletti hatalom bizonyosságával, törvényeik isteni felsőbbrendűségével pusztítják bennünk azt, amit istenük gyűlöl, megvet. A radikális iszlám nem összevethető császárukat a halálig imádó japánok fanatizmusával, amit megtörtek a Hirosimára, Nagaszakira aláhulló atombombák.

Az iszlám önálló, bárhol megnyilvánuló entitás, nincsenek valódi, kimozdíthatatlanul szükségszerű kulturális kellékei, mindannyian érezzük súlyát, sőt jelenlétének jogosságát. A pusztaságok barbársága, az ember egzisztenciális végszükségleteire adott válaszok egyszerre sarjadnak ebből a sivatag homokjába elvetett magból. Ki állhat ennek ellent?

Ma már nem számít váteszi jóslatnak az, ha kijelentjük: az iszlám évszázadában élünk.