Az osztrákok, vajon kik?
Van valami közös a walesiekben és az osztrákokban. Míg előbbieket a brit nemzetközösség tagjai nézik le, utóbbiakat a németek sajnálják le, mégpedig nem kicsit.
Ez a két ország (az osztrákok esetében nem biztos, hogy helyénvaló nemzetet írni) válogatottja szeptember 2-án, Cardiffban VB- selejtezőt játszott egymással. A hír hallatán abban az egyben biztosak lehettünk, hogy nem készültségbe kellett helyezni a rohammentőket a Csodatevő Szűz Mária Idősek Otthona környékén a nagy izgalmak okán, de mit lehet tudni. Mindenesetre, öröm volt nézni, hogy a sárkányosok válogatottja legyőzi a labanc csapatot, ugyanis a kedves, jó sógoroknál nehezebb olyan embereket találni, akiket mi, magyarok úgy élből, csípőből megvetünk, annak ellenére, hogy messze gazdagabbak nálunk. Persze az érzés kölcsönös, bár nem feltétlen hisz mindenki a nemzetkarakterekben, a nagyképűségért, ott a Lajtán túl nem mennek a szomszédba. Épp ezért van némi káröröm az emberben, amikor a sok honosított arccal felálló osztrák tizenegy belefut egy lángosba Cardiffban, vagy akárhol. Persze mindez nem ma kezdődött. II. József, Haynau, és a szegény szerencsétlen cseh-buzi, Ferenc Ferdinánd is utált minket, utóbbi oly annyira, hogy be is húzatta a pullmankocsi függönyét, csak hogy ne kelljen a szittya, keleti, bőgatyás magyar parasztokat látnia. Aztán folytatódott a második világháborút követő, „mi nyugat vagyunk, ti meg szar, csóró komcsik” kezdetű jódlidal, és a rendszerváltoztatást követő bevásárlóturizmus során mutatott flegma hozzáállás, amely során ahelyett, hogy megköszönték volna a náluk – videóra, mosógépre, hűtőre, walkmanre, szex mozira – eltapsolt schillingmilliókat, inkább kiírták, hogy „Magyar, ne lopj!” Tették mindezt úgy, hogy ők már a Kádár-rendszer hetvenes éveitől kezdve szinte ingyé’ nyaraltak a Balatonnál, csináltatták lyukas fogaikat Sopronban, fodrászkodtak Kőszegen, meg kilószámra vették a Trappistát és a szovjet pezsgőt, mondom még egyszer: gombokért. De még ez se feltétlen lett volna baj, ha egy kicsit magukba néztek volna, és túl láttak volna a Sacher torta-Mozart-Muzsika hangja alkotta mennyei háromszögön, meg a bécsi külváros csukaszürke lakónegyedein. De nem láttak, így nem akarják tudomásul venni azt sem, hogy Hitler bizony nem német volt ám, hogy puskalövés nélkül engedték be a náci csapatokat országukba, hogy önként tették ki minden házra a horogkeresztes zászlót, és azt sem, hogy Kreisky kancellársága idején is hemzsegett politikai életük a volt SA tisztektől és SS-ektől.
Na, erre mondják, hogy ciki.
Meg arra, ha nyugati szomszédunk az elmúlt néhány évben számos alkalommal nácizott le bennünket, magyarokat, a magyar kabinetet, csak azért, mert mi az EU-s szabályokat betartva a magát migránsnak tituláló, az államhatárt védő rendőrökre támadó csürhét szabályosan kívántuk unió területére engedni, vagy sehogy. Aztán erre jött a tavalyi futball EB csoportmeccse, amelyet a derék osztrák gárda mindenképp megnyert volna, lekezelve, lenézve a csóró, keleti szomszédot. De jött Szalai és Stieber, meg a pártállástól független körúti eufória, ahol mindenki (még a futballba pénzt fektető magyar kormányt habzó szájjal gyalázó volt munkásőr DK-szavazó is) énekelt, táncolt, örült a sikernek, és máris lett requiem a tiroli hegyek közt. Ezért örvendetes, hogy a wales-i csapat odacsapott egyet a mindig unalmas, mű-német bandának, akiknek így elszállt minden reményük, hogy a tornából felmentett, könyökvédős huligánjaik szétcsapjanak egy vegyesboltot a moszkvai Proszpekt Mirán jövő nyáron. Pedig nyilván a szbornaja ultrái már az osztrák szó hallatán összerezzentek (akárcsak a Momentumosoktól)… Jó, mi sem leszünk ott, de így már rögtön elfogadhatóbb.
