Nyolcvannyolc éves korában meghalt Jean-Paul Belmondo – közölte a világhírű francia színész ügyvédje az AFP francia hírügynökséggel. Belmondo az 1950-es évek óta filmezett. Jean-Luc Godard Kifulladásig (1960) című filmjével lett ismert színész. Az 1960-as évektől kezdve egyre több szórakoztató produkcióban vállalt főszerepet. Ragaszkodott ahhoz, hogy kaszkadőr nélkül, személyesen hajtsa végre a legveszélyesebb akciókat is.
Belmondo édesapja, Paul Belmondo szobrászművész volt, édesanyja, Madeleine Reinaud-Richard festő. Apai ágról a család olasz származású. Apja Algírban született még, az ő családja szicíliai-piemonti keveredésű família volt. Főleg az apának köszönhetően Jean-Paul és bátyja, Alain nagy érdeklődést mutattak a művészetek iránt, miközben úgy tanultak illemet és fegyelmet, hogy megőrizték vidámságukat és gyermeki önállóságukat is. A család évekig vidéken élt.
Eleinte bohóc szeretett volna lenni
A mindössze hatéves Jean-Paul eleinte bohóc szeretett volna lenni. Noha éles eszű gyerek volt, nem szeretett tanulni, sokkal inkább verekedni. A sportok közül különösen a labdarúgás és az ökölvívás érdekelte. Egy sportklub tagjaként aktívan foglalkozni kezdett az ökölvívással. A legenda ellenére orrát nem egy mérkőzésen, hanem egy iskolai bunyó során törték be. 17 évesen a Comédie-Française egyik előadásán látta A púpost. Ez olyan nagy hatással volt rá, hogy elhatározta, színész lesz.
Otthagyta az iskolát
Mivel reménytelennek látszott, hogy Jean-Paul eljusson az érettségiig, abbahagyta az iskolát, és rövid munkaviszony után sikerült bekerülnie Raymond Girard színitanfolyamára. Első találkozása a közönséggel egy kórházban volt: beteg gyereknézők előtt a királyfit játszotta a Csipkerózsikában. 1950. december 26-án volt az utolsó mérkőzése bokszolóként: a vereség után végleg felhagyott az ökölvívással, bár rajongása e sportág iránt tartós maradt. Girard tanfolyamán Belmondo felismerte, hogy a komikus, vígjátéki szerepek sokkal közelebb állnak hozzá, mint a drámai karakterek. A Színművészeti Főiskolán a francia színjátszás későbbi nagyjaival járt együtt: Jean-Pierre Marielle, Annie Girardot, Françoise Fabian, Bruno Cremer és Jean Rochefort is akkoriban tanulták a szakmát.
1954-ben játszotta első szerepét
Tanára, Georges Leroy kitartóan hitt Belmondo tehetségében, noha a tanítvány első nyilvános fellépései nem arattak egyöntetű sikert. Sajnos Jean-Paul rövidesen átkerült Pierre Dux-hoz, akivel nem értették meg egymást. A fiatal színészpalánta ezért a főiskolán kívül próbált újabb tapasztalatokra szert tenni. 1954-ben egy rövidfilmben játszotta élete első filmszerepét: a 25 perces Molière című munka a klasszikus szerző híres darabjainak főiskolások által előadott részleteiből állt. Ugyanebben az évben színpadi lehetőségeket kapott, s barátságot kötött Michel Galabruvel. 1956-ban befejezte a főiskolát, s színpadi színészként kezdett ténykedni.
A Kifulladásig című filmben is játszott. Fotó: port.hu-képernyőfelvétel
Szárnypróbálgatások
Henri Aisner Vasárnapi haverok (1956) című alkotásában kapta újabb filmszerepét, de a mű megkésve került a közönség elé, különösebb visszhang nélkül. A Gyalog, lovon, kocsin (1957) siker volt ugyan, a színész parányi szereplésére viszont senki nem figyelt fel. Marc Allégret Légy szép és tartsd a szád! (1958) című alkotása ma már leginkább arról nevezetes, hogy ez volt Belmondo és Alain Delon első közös filmje: természetesen itt még csak mellékszereplők voltak. Marcel Carné Csalók (1958) című munkája szintén nem hozta meg a várt népszerűséget Belmondo számára. Ennek egyik oka az lehetett, hogy Carné az utolsó pillanatban meggondolta magát, és Laurent Terzieff-nek adta a Jean-Paulnak szánt főszerepet, Belmondónak pedig be kellett érnie egy jóval kisebb szereppel. A fiatal színész ekkoriban találkozott Jean-Luc Godard-ral, ám kezdetben nem találta őt különösebben rokonszenvesnek. Végül hajlandó volt egy kis szerepet eljátszani a rendező Charlotte és az ő pasija című rövidfilmjében, melyet Belmondo katonai szolgálata miatt aztán maga Godard utószinkronizált. Jean-Paul két, ma már filmtörténeti értékű alkotás kapcsán is a legesélyesebb főszereplők között volt, de aztán sem Louis Malle Felvonó a vérpadra (1958), sem Henri-Georges Clouzot Az igazság (1960) című filmjei nem vele készültek el. A magyar Radványi Géza se hozott neki szerencsét: az Egy angyal a Földön (1959) című filmben az akkor már népszerű Romy Schneider volt Jean-Paul partnernője, a szerep is jelentős volt, ám a mű sem a kritikusoknak, sem a közönségnek nem tetszett.
Bálványozott példaképpé vált
A francia új hullám, a nouvelle vague alapfilmjének tartott Kifulladásig (1960) François Truffaut ötlete alapján készült, Jean-Luc Godard rendezésében. Ma már nehezen elképzelhető körülmények között forgattak: 400 000 frank volt a költségvetés, stúdiók helyett az utcán filmeztek, sokszor azt sem tudták, mit csinálnak másnap. Valójában Godard módszere nagy példaképéhez, Alfred Hitchcockéhoz hasonlított: szó sem volt káoszról, maga a film már előre készen volt a rendező fejében, a forgatás csupán a kikerülhetetlen technikai megvalósítást jelentette. A külső helyszínek miatt Godard sem tudta előre, hogyan tudja majd felhasználni a beállításokban a környezeti elemeket, a természetes fényviszonyokat stb. A rendező igyekezett a legspontánabb körülményeket teremteni, ezért például nem zárták le a forgatási helyszíneket, s olykor maguk a színészek se tudták, hol van a kamera. A két főszereplő (Belmondo partnernője Jean Seberg volt) nagy önállóságot kapott a figurák megformálásában, a párbeszédeket is beleértve. Godard nem azt kívánta, hogy játsszák, hanem azt, hogy éljék a szerepüket. Belmondo nagyon szerette a filmet, és saját szerepét rokonnak érezte azzal a figurával, amelyet egyik példaképe, James Dean formált meg az Ok nélkül lázadó (1955) című drámában. Godard alkotása a kritikusok körében óriási sikert aratott: dicsérték frissességét, formanyelvi eszközeit, színészeit. A közönség nem tódult ugyan a mozikba (legalábbis eleinte), de akik megnézték a művet, el voltak ragadtatva, s a korábban alig ismert Belmondo rövid idő alatt egy nemzedék bálványozott példaképe és sztárja lett.
Sophia Loren oldalán is játszott. Fotó: Filmkatalógus.képernyőfelvétel
Sophia Loren után Gina Lollobrigida oldalán játszott
Következő néhány munkája nem lendített számottevően a pályáján, noha ekkor forgatta Jeanne Moreau partnereként a Moderato cantabile (1960) című filmet is. A Marguerite Duras művéből készült dráma férfi főszerepe azonban nem igazán illett Jean-Paul egyéniségéhez, a rendezővel, Peter Brookkal sem volt harmonikus az együttműködés. Fokozta a problémákat, hogy a forgatás idején a színész karambolozott, s utasa, Moreau tízéves fia komolyan megsérült. Művészi szempontból figyelemre méltó volt Belmondo olaszországi kitérője. Elsőként mindjárt Sophia Loren partnere lehetett az Egy asszony meg a lánya (1960) című drámában. A rendező, Vittorio De Sica nagy hatást tett Belmondóra, igaz, inkább az egyéniségét díjazta, s csak utána a művészi kvalitásait. Loren után Gina Lollobrigida oldalán játszott az Őrült tenger című kevésbé sikerült filmben, aztán Alberto Lattuada (Egy novícia levelei), majd Mauro Bolognini irányításával forgatott: Az utcalányban Claudia Cardinale volt a női főszereplő. A film nem lett különösebb siker, viszont egyike Belmondo kedvenc munkáinak. Franciaországba visszatérve egy újabb Godard-műben kapott szerepet, de Az asszony az asszony (1961) inkább a női főszereplő, Anna Karina karrierje szempontjából jelentős darab. Drámai alakítást nyújtott Jean-Pierre Melville Léon Morin, a pap (1961) című alkotásában. A filmnek nem volt különösebb visszhangja, mivel a kritika és a közönség nem tudta elfogadni Jean-Pault reverendában, a korábbiaktól eltérő szerepkörben. Nagy sikernek bizonyult viszont a Cartouche (1962) című kosztümös kalandfilm, melyben Belmondo partnere ismét Claudia Cardinale volt. A sikeren felbuzdulva a következő években még két kalandfilmet forgatott ugyancsak Philippe De Broca rendezésében: Riói kaland (1964), Egy kínai viszontagságai Kínában (1965). Ezek mellett persze az igényesebb feladatokat sem kerülte: Henri Verneuil Majom a télben (1962) című alkotásában Jean Gabinnel játszott, Melville-lel pedig újabb két filmet készített: A besúgó (1962); A legidősebb Ferchaux (1963). Utóbbi opusz érdekessége, hogy Belmondo bokszol benne.
A Bolond Pierrot közönségsiker lett
1963-ban Belmondo életében két fontos esemény történt. Áprilisban egy közúti baleset szemtanújaként a színészt hatóság elleni erőszakkal vádolták, és pénzbüntetésre ítélték, noha kiderült, hogy az ominózus ütést kapta, és nem adta. Az eset nagy port kavart Franciaországban. Novemberben Belmondót megválasztották a Francia Színészek Szakszervezete (SFA) elnökének: három évig viselte a tisztséget. 1964-ben Jean-Paul újra együtt játszott Jean Seberggel, és az Aranycsempész című film nagy kasszasikernek bizonyult. Henri Verneuil drámája, a Két nap az élet Robert Merle regényéből készült, s Belmondo mellett a francia színjátszás számos nagyágyúját vonultatta fel.
Közönségsiker lett a Bolond Pierot. Fotó: port.hu-képernyőfelvétel
A deheroizáló alkotást hárommillió francia nézte meg. 1965-ben Godard Bolond Pierrot című filmje újfent jelentős szakmai és közönségsikernek bizonyult. A rendező „az utolsó romantikus szerelmespár históriája”-ként aposztrofálta a művet – női főszereplő: Anna Karina –, s nem titkolta, hogy Belmondo népszerűsége tette lehetővé az opusz megszületését. A Glasgow és London között közlekedő postavonat kirablása ihlette A nagy zsákmány (1969) című filmet, melyben Belmondo mellett Bourvil, David Niven és Eli Wallach játszották a főszerepeket. Érdekes művészi feladat volt Francois Truffaut A Mississippi szirénje (1969) című művének férfi főszerepe, egy ültetvényes, aki egy szépséges nő áldozatául esik. A nőt Catherine Deneuve alakította. (A sztorit néhány éve Hollywoodban újra megfilmesítették, Angelina Jolie és Antonio Banderas főszereplésével, Eredendő bűn címmel.) A közönség megint kedvezőtlenül fogadta, hogy kedvencét nem a tőle leginkább elvárt szerepkörben láthatta. Valamivel jobb volt a visszhangja az Egy férfi, aki tetszik nekem (1969) című Claude Lelouch-vígjátéknak. A filmet az Egyesült Államokban forgatták, Jean-Paul partnere régi barátja, Annie Girardot volt.
Bombasikerek a ’70-es években
A ’70-es évek Belmondo számára három bombasikerrel kezdődött. Elsőként Alain Delon partnereként szerepelt Jacques Deray ma már klasszikus gengsztertörténetében, a Borsalinóban (1970). A film minden idők egyik legnagyobb francia kasszasikerének bizonyult, ám a két sztárt hosszú időre eltávolította egymástól. Belmondo kifogásolta, hogy előzetes megállapodásukkal ellentétben Delon neve kétszer is szerepel a plakátokon (mint producer és színész). A pereskedés végül Belmondo győzelmével ért véget, de nem tett jót a két színész barátságának. Hogy Jean-Paulnak mekkora szerepe volt a sikerben, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a nélküle készült folytatás már nem keltett különösebb figyelmet. A Romániában forgatott Egy válás meglepetései (1971) leginkább azért jelentős állomás Belmondo életében, mert ekkor ismerkedett meg egyik élettársával, az olasz Laura Antonelli színésznővel. Óriási sikernek bizonyult Henri Verneuil-jel forgatott két filmje: A betörésben (1971) a Hollywoodban világhírűvé vált egyiptomi Omar Sharif volt a partnere, s a két színész szép emlékeket őriz a közös munkáról. A Félelem a város felett (1975) a sorozatgyilkosos filmek egyik előfutárának tekinthető. Belmondo először itt játszott zsarut, és hajmeresztő mutatványokat produkált a párizsi háztetőkön, továbbá egy mozgó metrószerelvény tetején. A két film hatását nagyban fokozta Ennio Morricone emlékezetes kísérőzenéje.
Producerként is kipróbálta magát
A Verneuil-filmek közötti időszakban Jean-Paul produceri minőségben is közreműködött Alain Resnais Stavisky (1974) című alkotásának elkészítésében. A történet egy hírhedt szélhámosról szól, a forgatókönyvet a világhírű Jorge Semprún írta. A nagy nevek ellenére a film nem lett igazán sikeres. Jean-Paul azonban büszke arra, hogy támogathatta Resnais-t, és sem produceri, sem filmsztári minőségben nem diktált neki, hanem teljes alkotói szabadságot biztosított számára. Ha Resnais nem is, de Philippe De Broca ismét szerencsét hozott a színésznek: A javíthatatlan (1975) elnyerte a közönség tetszését. Néhány kevésbé jelentős film után Belmondo megint megtalálta az ideális alkotótársat maga mellé Georges Lautner személyében. Négy filmjük mindegyike kasszasikernek bizonyult. (Ötödik közös filmjük, az 1992-es Idegen a házban már kevesebb figyelmet keltett.) A legelső, a bohózati fordulatokat és bűnügyi izgalmakat egyesítő Zsaru vagy csirkefogó? a ’70-es évek lezárását jelentette Belmondo pályáján. Szabadlábon Velencében (1980) ugyanazon sikerrecept alapján készült, mint a Zsaru vagy csirkefogó?: a látványos jeleneteket és a szinte már burleszknek mondható epizódokat variáló film egyben Velence szépségét is be kívánta mutatni a nézőknek. A Zsaru vagy csirkefogó? filmben Belmondo számos barátot szerzett kollégái közül. Köztük volt Charles Gérard, akivel később csúnyán összeveszett. Claude Brosset-tel, filmbéli ellenfelével viszont mindvégig barátok maradtak egészen Brosset 2007-ben bekövetkezett haláláig.
A profi kultuszfilmmé vált
Magyarországon is kultuszfilmnek bizonyult A profi (1981), amelyet csak Franciaországban több mint ötmillióan láttak. Ennek a filmnek a Garas Dezsővel készült magyar nyelvű szinkronja örvend nagy népszerűségnek idehaza, s noha azóta már készült egy másik szinkron Gáti Oszkárral, a rajongói vélemények inkább az első verziót tartják a filmhez méltó, színvonalas magyarításnak. Noha A profiban, a Belmondo által alakított főhős meghal a történet végén, még ez a szokatlan befejezés sem ártott az opusz népszerűségének. A Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984) ismét a vígjátékhoz való visszatérést jelentette. Jean-Paul partnere a francia film új csillaga, a fiatal Sophie Marceau volt. Két Lautner-film között elkészült az Ászok ásza (1982), melynek sikere rosszindulatú sajtótámadásokat eredményezett: számos kritikus petíciót tett közzé a film ellen, kifogásolván, hogy ez a „felszínes alkotás” elhalászta a nézőket Jacques Demy ugyanakkor bemutatott, s az ítészek szerint értékesebb munkája elől! Belmondo méltatlankodva tiltakozott a kisstílű támadások ellen. Azért persze ekkor sem csak támadások érték a sztárt: a francia állam Becsületrenddel tüntette ki, melyhez a régi barát, Alain Delon is nyilvánosan gratulált. Ez a gesztus az első lépés volt régi barátságuk felelevenítéséhez.
Nem vette át a César-díjat
Jacques Deray, a Borsalino alkotója Jean-Paul egyik kedvenc rendezője volt: 1983-ban A kívülálló, 1987-ben pedig A magányos zsaru című krimiket készítették együtt. Az előbbiben Belmondo még egy melegbárban is látogatást tesz: szokatlan fordulat volt ez, hiszen bűnügyi filmek nyomozói többnyire sztriptízbárokban szoktak megfordulni. A magányos zsaru nem lett igazán sikeres, ráadásul a címet az utolsó pillanatban meg kellett változtatni. Eredetileg ugyanis Kobra lett volna a cím, de épp akkoriban jelent meg a mozikban Sylvester Stallone azonos című akciófilmje. A Deray-krimik között Jean-Paul elkészítette a Montréali bankrablás (1985) című filmet, ám Alexandre Arcady rendezése balszerencsét hozott neki. Jean-Paul ugyanis a forgatáson ezúttal olyan jellegű balesetet szenvedett, amely miatt kénytelen volt felhagyni azzal a bevett szokásával, hogy személyesen hajtsa végre filmjei kaszkadőrmutatványait. Mindezen felül a mű ráadásul megbukott a mozikban. Az Arcady- és a második Deray-film kudarca is szerepet játszott abban, hogy Belmondo hosszú szünet után visszatért a színpadra. Dumas Kean, a színész című darabjában lépett fel – óriási sikerrel. A közönség tódult az előadásokra, melyet hosszadalmas próbák előztek meg. A rendező egy kolléga volt: Robert Hossein, aki A profiban a kegyetlen és álnok Rosen felügyelőt, Belmondo ellenfelét játszotta. Hossein és Belmondo a valóéletben a mai napig jóbarátok. A színdarab tévéverzióját az 1990-es évek elején a Magyar Televízió is bemutatta. Ezzel párhuzamosan filmszínészi képességeit is végre elismerték: Claude Lelouch Egy elkényeztetett gyermek utazása (1988) című melodrámájában nyújtott alakításáért végre elnyerte a francia filmszakma legrangosabb elismerését, a César-díjat, amit azonban nem vett át.
Forrás: Index; Kiemelt kép: parameter.sk (képernyőfelvétel)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS