Ellopták versus szétszerelték – Kié a történelem Ukrajnában?

Zelenszkij és stábja minden másnap twitterezik valami olyasmiről, hogy az oroszok azért indítottak háborút ellenük, hogy elpusztítsák az ukrán történelmet. (Hogy az a bizonyos történelem mekkora, illetve mennyire téveszmés a kortárs ukrán nacionalizmus, arról mi is számtalanszor megemlékeztünk, legutoljára például tegnap.) Az oroszok pedig azzal vádolják 2014, a Majdan téri forradalom győzelme óta az ukránokat, hogy az orosz és/vagy szovjet történelmi emlékeket és emlékezetet pusztítják az ukránok Ukrajnában, és hogy a közös történelmük helyett a banderizmust ápolják. Nos, ez az a vita, amelyikben – noha nem szívesen – az oroszoknak kell igazat adnunk.

Az orosz történelempusztításra eddig, a pár szavas twitteres gyalázkodásokon túl, csak annyi bizonyítékokat mutattak nekünk az ukrán illetékesek, miszerint az elfoglalt területekről, megszállt városokból az oroszok elszállítják a műkincseket. Eddig emiatt haragudtunk az oroszokra, a megtámadott kedvéért igyekeztünk arról is megfeledkezni, hogy egy háborúban mind a két félnek kötelessége biztonságba helyezni a múzeumok tartalmát – van, ami pótolhatatlan alapon. Hadban álló fél műkincseivel tisztességesen, a nemzetközi joggal és az egyetemes emberi kultúrával összhangban amúgy is csak az amerikaiak bánnak, erről film is készült, biztos így van. Szóval az egészet – jobb a békesség! – betudtuk a számtalan orosz galádság egyikének.

Aztán jött II. Katalin és Patyomkin

Ez a két hír így, egymáshoz ennyire közel nem engedi, hogy elkerülje a figyelmünket. Sajnálom! Még azzal a nagyvonalúsággal sem kezelhetjük, amivel az ukránok velünk szemben tanúsított tapló hozzáállása felett is legtöbbször elsiklunk, lévén – leírom akár ezerszer is, hadd dühöngjenek a Putyin-rajongók – ők a megtámadott fél, ők az áldozatai az orosz agressziónak, így minden lenézésünk/sértettségünk/megvetésünk/dühünk ellenére ebben a háborúban ők vívták ki a semleges néző szimpátiáját.

Mert az van, hogy ezek szerint mégis inkább az ukránok azok, akik a történelem bizonyos részét szeretnék kiradírozni a kollektív emlékezet ukrán fennhatóság alatt álló részéből. Ők azok, aki elbontják a várost alapító II. Katalin szobrát, pusztán azért, mert II. Katalin történetesen orosz volt, és ezt az oroszságot minden lelkesedés ellenére nem lehet átfesteni kék-sárgára. Pedig Odesszát akkor is az oroszok alapították, miután a Fekete-tenger partját elvették a törököktől. Akik korábban a Litván Nagyfejedelemségtől foglalták el, akik meg a kipcsák tatárokat tették birtokon kívülre. (Itt se látom nagyon az ukrán vonalat, de mindegy…) A város nevét is maga II. Katalin adta, ezért is lett Odessza, nem pedig Odesszosz, ami a férfialakja és eredeti neve az eredeti, már rég elpusztult görög kolóniának. Az ukránok pedig úgy döntöttek, II. Katalinnak mennie kell – nemcsak a történelemből, hanem az utcáról is. Az Odessza alapítói néven ismert szoborkompozíció tagjaként ne inzultálja ezentúl a járókelőket. A haladó világ pedig felhőtlenül ünnepel: megkapták a ruszkik a magukét, legközelebb majd illedelmesebben viselkednek!

Nagy Katalin cárnő kegyencének, Grigorij Patyomkinnak a csontjait is kivájták a Szent Katalin-székesegyház kriptájából és magukkal vitték zsákmányként az oroszok Herszonból, és a civilekkel együtt – meg a mozdítható, nem lebetonozott értéktárgyak társaságában – a Dnyeper bal partjára, biztonságba szállították. A haladó világ közvéleménye pedig képtelen volt palástolni a dühét, látván, az oroszok megint a történelem egy értékes darabkáját szállítják el Ukrajnából. De akkor tegyük fel a kérdést: mi lenne Patyomkin csontjainak sorsa, ha az ukrán fegyveres erők kiverik az oroszokat Herszonból? Nos, a válasz ott található, szintén a Fekete-tenger partján, Odesszában. Az ukránok szépen kivájták volna Patyomkin csontjait és a kukába dobják, amiért Patyomkin orosz volt. És oroszként csont meg történelmi emlékezet formájában sincs helye a legfrissebb ukrán történelemben.