Megfogyva bár...
Minden centenáriumi előkészület ellenére – beleértve az egekig srófolt nacionalista hangulatot, a legmagasabb fordulatszámra kapcsolt magyarellenességet – , újfent megbizonyosodhattunk: Romániában nincs új a nap alatt. Erre utalnak a román politikai és közélet ilyen-olyan rendű és rangú szereplőinek megnyilvánulásai, különösen azok, amelyek a médiában hangzanak el, s amelyeknek egyetlen céljuk: a történelemben nem túl tájékozott közemberek manipulálása. Érdemes lenne elgondolkodni azon, mi lehet a magyarázata annak, hogy a román történészek – a magyarul is olvasható Lucian Boia esete olyan kivétel, amihez fogható igen ritkán terem e tájakon – nem igen törekednek az objektivitásra, a múlt demitizálására, a múlttal való őszinte szembenézésre. Az országgyarapítás centenáriuma kapcsán kimondható: Trianon olyan, máig feldolgozatlan pszichózist okozott a román néplélekben, ami a naponta újratermelődő agresszív magyargyűlölet egyik, ez idő szerint legfőbb eredője. (A magyar-román viszony megromlásának történetéről Kocsis István írt kiváló tanulmánykötetet
A meztelen igzságért
címmel, amelynek egyetlen erdélyi könyvespolcról sem szabadna hiányoznia.) Ezek után nem érhetett senkit meglepetésként a minapi hír, hogy egy
közismerten magyarellenes román szervezet – a Románia Korszerűsítéséért Nemzeti Koalíció (CNMR) hangzatos nevet viseli – románokat telepítene Székelyföldre. A nagyromán eszmék megszállotjai közleményben szólították fel Románia központi hatóságait (államelnökséget, kormányt, törvényhozást): nyújtsanak kedvezményeket és támogassák a román tőkéjű befektetéseket Hargita, Kovászna és Maros megyében, amelyek munkahelyeket teremtenek és újranépesítik az érintett megyéket. Továbbá azt is szorgalmazták, hogy az említett megyéket nyilvánítsák Nemzetbiztonsági Zónává. Megtehetnék ezt is, ha már a hírszerző szolgálat nemzetbiztonsági kockázatként kezel minket. Az etnikai homogenizáció a román nemzetpolitika állandója. Trianon óta a politikai rendszerek, a regnáló kormányok változtak, a törekvés maradt. Előbb a nagyobb erdélyi városok – időrendben Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti – veszítették el magyar többségüket, az ezredforduló óta – akkorra tehető Marosvásárhely “eleste” – már Székelyföld, elsősorban Sepsiszentgyörgy került a célpontba. Ennek ellenére, a nagyromán eszmék apostolainak legnagyobb bánatára, az erdélyi magyar nemzeti közösség, közel száz évvel Trianon után is, megfogyva bár, de még megvan...
