Rontom a légkört
Nehezményezték, hogy az utóbbi időben olyan úgymond defetista írásokat közöltem, amelyek által rontom a társadalmi légkört. Tagadhatatlan, hogy az anyanyelvi oktatási mizéria kapcsán volt egy-két keresetlen szavam a vállalt feladatokra alkalmatlannak bizonyult hivatásos érdekvédőink felé, amelyek esetleg kiválthatták egyesek nemtetszését, sőt neheztelését is. Dehát köztudott: a tények makacs dolgok. A tényekből kiindulva pedig kimondható: az illetékesek sem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, sem a római katolikus középiskola ügyének megnyugtató megoldása terén nem voltak képesek eredményt felmutatni. Az a szomorú valóság, hogy az erdélyi magyar nemzeti közösség - ha még egyáltalán annak nevezhető - politikai képviseletét felválló szervezetnek ma már egy középiskola újraindítása is meghaladja a képességeit. Az előzmények alapján – például hét esztendő sem bizonyult elegendőnek arra, hogy a folyton a hatalom körül sündörgő alakulat jogkövető magatartásra szorítsa a MOGYE román többségű vezetőségét – egyértelműnek látszik, az RMDSZ érdekérvényesítő ereje kevés a magyar nyelvű orvosképzés megőrzéséhez. Mielőtt kizárólag a politikumra hárítanám a felelősséget, hadd jegyezzem meg, maguk az összevonás - az egyelőre még vegyes tannyelvű orvosi és gyógyszerészeti egyetem, illetve a teljesen román tannyelvű másik - által érintettek - oktatók, egyetemi hallgatók, illetve a jövő páciensei - se nagyon érezték szükségét annak, hogy az erdélyi magyar orvosképzés jelenéért/jövőjéért érzett aggodalmuknak bár egy épkézláb tömegtüntetésen hangot adjanak. Ez van. Itt tartunk most. Hogy aztán kell-e, szabad-e minderről beszélni, írni, a nyilvánosság elé tárni - még azzal a kockázattal is, hogy esetleg defetizmussal vádolják az emberfiát -, azt ki-ki maga eldöntheti. Most hivatkozhatnék Illyés Gyulára, aki azt írta: „növeli, ki elfödi a bajt”. A magam rendjén én nem tehetem - és ennek semmi köze a bátorsághoz -, hogy elhallgassam, amit látok, hallok, amit tapasztalok. Különösen, ha a probléma megnevezésével, tudatosításával esetleg annak felszámolása előtt nyitok teret. Túlbecsülném a magam, a sajtó szerepét? Azt mondják, a média többnyire csak azt látja - tisztelet a ritka kivételnek -, amit neki látni engednek. Ez sajnos igaz. Ennek ellenére szerintem érdemes vállalni a kockázatot, még akkor is, ha a vágyott lényeglátás olykor elmarad. Dehát az őszinteség az esetek többségében felmentést ad a tévedés bűne alól. Csak a sanda hallgatás, a cinkos elhallgatás bűne alól nem ment fel semmi.
