Érdemes minden nap megmerítkezni a felelősségvállalásban – Interjú Balogh Péter Piusz premontrei apáttal

Mostanra központi téma lett, hogy kevés gyerek születik, de miközben kevesen vállalnak gyereket, egyre többen aggódnak értük. Aggódnak mások gyerekeiért, miközben a legkülönfélébb célokra próbálják felhasználni őket. Az érvelésekből mindig kirajzolódnak a jelenkor ideológiai harcai, és „mindössze” az sikkad el, hogy mi a gyerekek érdeke, nekik mire van szükségük. A családok éve kapcsán erről is kérdeztük Balogh Péter Piusz atyát, a Gödöllői Premontrei Apátság apátját. A tanárként is dolgozó szerzetes a felelősségvállalást állította középpontba, amelyet szülőként nem szabad kikerülni, és amely a természetfeletti válaszokra vágyó ember számára is az első lépés.

A karácsony nemcsak azért szól a gyerekekről, mert ők várják legjobban az ajándékozást, hanem azért is, mert ilyenkor a gyermek Jézust ünnepeljük. Az Egyház világképében milyen szerepet tölt be a gyermek?

Az életünk célja, hogy lelkiekben és szellemiekben a lehető legtöbb értékkel teljünk el, hogy aztán ezeket sérülésmentesen átadjuk a felnövekvő generációnak. Így kaphatnak biztos alapot, amiről el tudnak indulni. Az evangéliumokból kiszűrődik az is, hogy Jézusnak milyen volt a hozzáállása a gyermekekhez. Gondoljunk például erre a részre:

[…] ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. (Mt 18,3)

Vagy idézhetem ezt is:

[…] aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék. (Mt 18,6)

Ezek a gyermeki állapot fontosságát és annak védelmét mutatják, egyúttal arra is utalnak, hogy mi gyermekekként vagyunk kapcsolatban Istennel.

És hogy kezeli a világ a gyerekeket? Látjuk, hogy kevesebb gyerek születik, viszont jobban aggódnak értük, ugyanakkor felhasználják őket akár ideológiai küzdelmekben, álságosan hivatkoznak rájuk, érzékenyítő kampányok célpontjai lettek, és tulajdonként tekintenek rájuk, amikor azt halljuk: „jogom van gyerekhez”.

Manapság minden olyan dolog vagy személy, ami felhasználható, az rögtön fontos lesz, és ordító oroszlánként kapnak utána. De ez felületes hozzáállás, mert sem a személy életének elindulása, sem hosszú távú sorsa nem fontos ebben az esetben. Gondoljunk csak bele, ha jó akarattal közelítek egy ember felé, akkor érzékenynek kell lennem az ő eredetére és jövendő sorsára, nem tehetek olyat vele, ami veszélyezteti szellemi vagy fizikai síkon a jövőjét. Ehhez képest önző érdekből felhasználni valakit azt jelenti, hogy az embert tárgyként kezelik. Ez a legnagyobb erkölcstelenség ebben, hiszen

ha tárgyiasítjuk a gyermekeket, nem számít, hogy honnan jönnek (lásd: magzatvédelem) és az sem, hogy milyen lesz a jövőjük.

Emellett sajnos ma sokan nem képesek igazi felelősséget vállalni. Ezért van az is, hogy jobban aggódnak az állatokért, mint a magzatokért – őket könnyebb vállalni, kisebb a felelősség. Érdekes az is, ahogyan az embert próbálják lealacsonyítani állati szintre. Ha visszagondolunk a gyermekkorunkból jól ismert állatmesékre, azokban a szereplők egy-egy emberi tulajdonságot személyesítenek meg. Ezzel szemben a mai állatmesékben teljesen mindegy, hogy ember vagy állat szerepel, ugyanolyanok, rosszabb esetben az ember viselkedik állati módon és az állatokat magasabb szintre emelik. Ugyanígy tesznek az élet védelmével kapcsolatban. Sokan inkább az állatot választják, hiszen ő nem szól bele az életembe, az életvitelemnek nem kell annyira alkalmazkodnia hozzá, a társam, de mégis kevesebb felelősséget kell vállalnom érte… Ez óriási probléma, mert Isten úgy teremtett minket, hogy a döntéseinkért felelősséggel tartozunk – vagy bizonyos esetekben akár más helyett is vállalni kell a felelősséget. Ezeket az igazi, nagy emberi gesztusokat és a vele járó harcokat teljesen kiiktatja az életből ez a fajta mai gondolkodás.

„Isten úgy teremtett minket, hogy a döntéseinkért felelősséggel tartozunk.” (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)

A Szent Család története arra tanít, hogy ne várjunk a tökéletes körülményekre, mert azok úgysem jönnek el úgy, ahogyan azt elképzeljük. Ezzel szemben, ha merünk gyermeket vállalni, megjön hozzá az isteni segítség.

Ezek a legnagyobb döntések az ember életében. Nagy küldetés, de hitünk szerint az Isten ad elég erőt és segítséget ahhoz, hogy bátran merjünk beleállni. Nem mindig rendelkezünk a jövőre nézve biztosítékkal, de az ember döntések nélkül elerőtlenedik, és csak sodródik.

Talán azt gondolja, hogy nem köteleződik el senki és semmi felé, és mindazt, amit csinál, azt szabadon teszi, mégis, az emberi lét akkor tud igazán kibontakozni, ha az egy elköteleződött lét.

Ezt Jézus élete is bizonyítja, hiszen a küldetésével ő is olyan szinten vált eggyé, hogy szeretetből megváltotta az embert – holott ő nem követett el bűnt, mégis a bűnös emberi természetet és a bűnt is magára vette. Az ő emberi élete ebben az elkötelezett vállalásban vált teljessé.

Egy jól működő elköteleződéshez tisztában kell lennünk magunkkal. A család esetében a férfinak és a nőnek önmagával. Mit tud tenni az Egyház a tanítása révén ebben?

Fontos erről beszélni, de nem az embernek kell kitalálni a férfiasságot és a nőiességet, hanem hagynunk kell, hogy az a természetes módon megmutassa magát. Az erőfeszítésnek arra kell irányulnia, hogy hagyjuk magunkat egészségesen élni, fejlődni, és ne engedjünk teret azoknak az ártó hatásoknak, melyek az ember természetes gondolkodását elferdítik. Ha látjuk, ahogyan az előző generáció sérületlenül megéli a női vagy férfi mivoltát, akkor nincs gond ezen a téren. Ha torzítjuk azt, ahogyan a Jóisten megteremtett minket, akkor a következő generációban is természetellenesen jelenik meg a nőiség vagy férfiség és a párkapcsolat. Ezáltal az ember lelkiismeretében levő természetesség és a világ között feszültség, zavar támad. Így nem lehet tisztán látni, és ez az oka annak is, hogy az ilyen feszültségek között felnövő generáció nem tud döntéseket felvállalni.

„Van, hogy nagyon elengedik a szülők a felelősségvállalást, és kimondva vagy kimondatlanul az iskolára testálják azt.” (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)

Tanárként és egyházi emberként hogy látja, a gyerekeknek mire van ma leginkább szükségük?

Az iskola felértékelődött, mert a gyerekek a napjaik nagy részét itt töltik el. Különösen nagy bizalommal vannak a szülők az egyházi iskolák iránt, mert azt remélik, hogy itt azt a szellemi és lelki előmenetelt is megkapják a gyerekek, amit máshol esetleg nem. Ugyanakkor van, hogy nagyon elengedik a szülők a felelősségvállalást, és kimondva vagy kimondatlanul az iskolára testálják azt. Az iskola nem lehet apja helyett apja vagy anyja helyett anyja a gyermeknek, mégis sokszor ez a szülők elvárása, mert ők annyira nem tudnak mit kezdeni a gyermekükben elinduló folyamatokkal. A megoldás nem az lenne, hogy áttolják egy intézményre a problémát, hanem az, hogy az iskolával közösen dolgozzanak rajta.

Ha nincs készség a szülői felelősség felvállalására, akkor hatványozódnak a problémák. A lelki nyomorúság sokszorosan újratermeli önmagát.

Ha például egy szülő nem őszinte, a gyerek ezt a mintát követi, és ez feszültséget kelt először az iskola és közte, aztán a szülő és közte, hiszen olyat várnak el tőle, amit otthon sem tapasztal. Ilyen feszültségeket csak az oldhat fel, ha a szülő is megváltozik, ha viszont ez nem sikerül, akkor a közösség és a saját érdekében ki kell emelni a diákot az iskolából. Fájdalmas lépés, de talán ez a változás adhat aztán egy olyan lökést, ami segít megoldani a problémát. Ilyenkor bízunk az isteni gondviselésben, és reméljük, hogy az a gondoskodás, szeretet, emberi odaállás, amit megpróbáltunk átadni neki, amíg nálunk volt, megmarad benne, és elő tudja hívni, amikor szüksége lesz rá.

A gyerekvállalás anyagi hátterét az állam igyekszik megadni, viszont szükség van ehhez lelki háttérre is. Ennek megadásában az Egyház részt tud vállalni?

Tudjuk, hogy az anyagiakon is múlik a gyermekvállalás, és sokak esetében ez lehet visszatartó erő. Az, hogy ezt a bizonytalansági tényezőt javítja az állam, az valóban nagy segítség. De nagyon fontos a hit, a remény és a szeretet ezen a téren. Az életet adó Istenben való hit megerősödése: az, hogy nőként és férfiként az életadásban társai tudunk lenni az Úristennek. A remény, hogy az Isten által teremtett életet ki tudjuk bontakoztatni, át tudjuk adni. És mindezt áthatja a mélységes szeretet, amely olyan áldozatkész, mint amilyen az Úr Jézusé volt. Abban, hogy így gondolkozzunk, nagyon fontos az Egyház tanítása és példamutatása. Először azt az Istenbe vetett bizalmat kell visszaadni, ami az emberi természetben megvan, ehhez pedig bűnbánat kell, mert így tudunk megszabadulni mindattól, ami ebben gátol. Ha az ember eltöltekezik reménnyel és szeretettel, akkor már elindulhat, az Egyház tanítása pedig abban segít, hogy ezen az úton maradhasson.

„A legfontosabb értékeket is csak kihasználó világ mindenben a megújulást, az izgalmat, az élményeket keresi, de ez felületes, és végül mindig kiüresedik az, amit találunk.” (fotó: Horváth Péter Gyula / PestiSrácok.hu)

Nagyon sokan vannak az útkeresés szakaszában, a keleti tanításoktól, new age irányzatoktól várják a választ, holott mindenhol van a közelben katolikus templom. Hogyan lehet felkelteni az emberek érdeklődését, hogy a legkézenfekvőbb helyen keressék a válaszokat a problémáikra?

Ha nincs egy működő Egyház, akkor hiába lát valaki olyan templomot, ahol valaha működött. Ha nem találkozik magával az élettel, akkor bármilyen ésszerű is, hogy ott kellene keresni a választ, nem így lesz. Az Egyháznak működőképessé kell válnia, ekkor fogják észrevenni. Nem szabad hagyni, hogy még jobban kiürüljenek azok a templomok, amelyek még működnek, mert

ahol elkötelezett, imádkozó emberek vannak, bármilyen kevesen is, amellett nem lehet elmenni.

Egy üres templom önmagában viszont csak épület. Az Egyháznak kell gondoskodnia arról, hogy ahol jelen van, ott élő legyen, ami nem pusztán aktivitást jelent, nem annyit jelent, hogy az emberek buzgólkodnak és a szeretetszolgálatban tevékenykednek. Az Egyház alapvető karakterét kell visszahozni, az imádkozó Egyházat, a bűnbánó Egyházat, mert minden más ebből ered és a liturgiában csúcsosodik ki.

Az imádkozást említette, manapság mégis a meditációról hallani sokat, azt ajánlják és népszerűsítik.

Megint a felelősségkerülésről van szó. Ha imádkozunk, az mélyen és gyökeresen megváltoztat minket. Amikor ez elmarad, akkor megvan ugyan a gyakorlati tevékenység, de leválasztottuk a forrásáról. A legfontosabb értékeket is csak kihasználó világ mindenben a megújulást, az izgalmat, az élményeket keresi, de ez csak ideig-óráig tart, mert felületes, és így végül mindig kiüresedik az, amit találunk. Nem adja meg azt, amire az ember valóban vágyik. Az Egyház ősi értékei és ránk hagyományozott imádságos formái, a zsolozsma, a zsoltárimádság és a szentmise, amely az áldozat liturgiája, a teljességet tárják a világ elé. Itt meg lehet találni azt, amit az ember valójában keres. Akik az Egyház tagjaiként leszállnak ebbe a lelki mélységbe, azok meg tudnak maradni a hitben, és a közvetlen környezetükben élőket is meg tudják tartani benne. Akár anélkül, hogy sokat beszélnének róla. Ők a tetteikkel és az életükkel hirdetik azt, hogy érdemes minden nap megmerítkezni a felelősségvállalásban.