Európa már csak egy periféria

Nem tudom, feltűnt-e Önöknek, de mostanában nem divat a béke. Én személy szerint nagyon csíptem az elmúlt sok évtizednyi békét. A jólétet meg különösen. Egyiket sem untam meg, semmit sem támogattam, ami bármelyiket is veszélyeztette volna. Szerintem ezzel minden normális ember így van. De mi itt tudjuk, hogy mennyire tünékeny ez a helyzet, a nyugatiak még nem.

A magyar társadalom a kommunista uralom 45 éve alatt ugyan elfeledkezett a trianoni traumáról, de nem háborús haraggal idézte fel 1990 után ezt a gyalázatot, hanem a megbékélés reményével. A jobboldal okos nemzetpolitikája pedig megmutatta azt is, hogy egyenrangúként, az egymásra utaltság biztos tudatában, a múlt bűneit nem feledve, de a jelen tetteivel távolítva azokat, a Kárpát-medence és Közép-Európa népei talán tudnak egymással összefogva létezni és együtt megőrizni önmagukat. Most pedig nagyon úgy látszik, hogy nekünk ez most a távlat és nem Európa.

Különös, hogy a szerbek értették meg ezt a legjobban, akiket az elmúlt 30 évben ért annyi sorscsapás, mint minket Trianonnal. A szerbek sokat tettek azért, hogy páriák legyenek, de most úgy tűnik, tanultak a mi és a saját sorsukból. A szerb történelmi tapasztalat ugyanis egyedi: oroszpártiságuk nem párosult birodalmi alávetettséggel. Az oroszok ugyanis pont olyan messze vannak tőlük, hogy a garanciáik még érjenek valamit, kereskedni könnyen lehessen velük, de a birodalom már nem ér el idáig. Tanácsos emlékezni erre, Jugoszlávia harmadik utas politikájára, ami minden bajával együtt rávilágít arra a tényre, hogy van harmadik út. Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb hazugsága, hogy megőrizte a hidegháború dichotómiáját. Mi és ők, semmi más. Pedig Közép-Európában ez a képlet nem igazán működik, itt mindig sok más, egymással is változó viszonyban lévő nemzettel kell jóban lenni és hatékonyan együttműködni, még akkor is, ha a térség éppen valamelyik birodalom alávetettségében van.

Trianon sajnos szinte minden nagyhatalmi ostobaságra jó példa, ahogy akkor évezredes gazdasági kapcsolatokat és pótolhatatlan egymásrautaltságokat vágtak végleg szét, az orosz–ukrán háborúra hivatkozva most is ugyanezt teszik. Európa már csak az USA perifériája, és a birodalom elkezdte leválasztani a gyarmatait a világ többi részéről, hogy hatékonyabban foszthassa ki őket. Kontinentális zárlat ez a javából, az lesz majd a vége, hogy csak az USA-val kereskedhet Európa, a világ többi részével nem. Amilyen alapon ma az oroszokat szankcionálják, azon az alapon bármelyik másik országot ki lehet zárni az Európával való kereskedelemből. A fontos nyersanyagok, energiahordozók beszerzésének kötelező EU-s szintre emelése, amit most a háborúra hivatkozva el akar érni Brüsszel, nem más, mint ennek az első lépése. És akkor csak Brüsszelben kell megvenni néhány embert, mint a közös vakcinabeszerzésnél, hogy egy egész Európára kötelező gazdasági egyezség szülessen.

Orbán Viktor Prágában

Ha csak az orosz–ukrán háború frontokon kívüli közvetlen következményeit nézzük, akkor egy teljesen másik háború képe bontakozik ki előttünk, Amerika gazdasági háborúja Európa és kisebb részben Oroszország ellen. A történelemképünk nagy hazugsága, hogy a háborúk valamelyik fél egyértelmű katonai győzelmével érnek véget. Pedig nem így van: a háborúk általában elhalnak, befagynak, elfelejtett konfliktusokká válnak, amelyek az adott területen a mindennapi élet részévé válnak. A koszóvói albán–szerb konfliktus is ilyen, az azeri–örmény, az arab–izraeli, a palesztin–izraeli is ilyen. Az észak-írországi is ilyen, sőt, talán a baszk szeparatizmus is. Afrika tele van ilyenekkel, a világ is. Az orosz–ukrán is ilyen lesz. A most már teljesen bedühödött oroszok úgy tűnik, úgy döntöttek, hogy szétlövik az ukrán infrastruktúrát. Úgy, ahogy ezt egy totális háború idején tényleg kell. Ez azt jelenti, hogy télen Ukrajnában csak kőkorszaki módon lehet majd élni, pontosabban túlélni. Teljesen mindegy, hogy ki mit gondolt, várt a különböző lépéseitől arrafelé, hiába nyernek katonailag az oroszok, az USA nem fog velük tárgyalni. Mert az USA érdeke egy hatalmas, de befagyott állapotú konfliktus Európa és Oroszország határán. Az oroszoknak pedig nincs erejük és a jelen helyzetben nem is érdekük nyugatabbra jönni. Nincs itt már semmi, amivel kezdeni tudnának valamit.

Ez az utóbbi az igazán félelmetes a számunkra. Sem nyersanyag nincs itt, sem pedig olyan piac, amit ki lehetne aknázni. Európában, ha az nem jut nyersanyagokhoz, már csak egy régifajta, középkori, nőrablós, rabszolgaszerzős háborúra lenne lehetőség, ami manapság már értelmetlen. Remélhetőleg. Az infrastruktúrát nem lehet elrabolni, csak lerombolni lehet, a modern gyárak logisztikailag annyira függenek a beszállítóktól, hogy nem lehet sokkal fejletlenebb vidékekre telepíteni őket rövid távon. Európa mint gazdaság és mint piac sokat zsugorodott az utóbbi két évtizedben, de azt gondolnánk, hogy hiányozni fog azért a világgazdaságból. Putyin szavaival élve, már nem prémium piac, de az oroszok láthatólag betervezték, hogy elveszítik. Kína is kibírja ezt a traumát, Európa csak saját magának fog hiányozni. Amit innen fizikailag ki lehet vonni, azt az amerikaiak fogják hazavinni. Aztán itt hagynak bennünket az oroszoknak meg az araboknak, hogy veszekedjenek rajtunk.

Belgrád, 2022. szeptember 16. A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott képen Aleksandar Vucic szerb elnök (j) fogadja Orbán Viktor kormányfőt a belgrádi elnöki hivatalban 2022. szeptember 16-án. Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher

Miért is számít a magyar és a szerb történelmi tapasztalat? Mert a britek, a németek, a franciák még soha nem voltak annyira kiszolgáltatott helyzetben a saját történelmi tudatuk szerint, mint most. Egyszer-egyszer legyőzték őket, a németeket kétszer és nagyon, de mindegyik abban a hitben van még, hogy ott van a történelem közepén, az előző vereség után talpra állt már. A magországok még sosem voltak gyarmatok, nem voltak periférián és még most sem jöttek rá, hogy mi történt velük az elmúlt évtizedekben. Nem veszik észre, hogy nincs meg már az az egyensúly, amiben jó helyzetben voltak. A Szovjetunió, az erős CCCP kellett ahhoz az egyensúlyhoz, amiben nekik jó helyük volt. Nem volt meg az az alávetettség-érzésük, amelyet Közép-Európa népei már sokszor megtapasztalhattak.

Még mindig kétpólusú világban gondolkoznak és még azt hiszik, hogy ők az egyik igazodási pont. Most, amikor nem ők csinálják a történelmet, hiszen a németek a saját katasztrófáikat is maguk csinálták, hanem a dolgok történnek velük, nem képesek a reális helyzetfelismerésre. Az EU még mindig a XIX. századi porosz gőggel fogalmazza meg magát egy olyan játszmában, amelynek végkimenetelébe semmi beleszólása sincs. Nincs és nem is lesz senki, aki legyőzze az oroszokat, együtt kell élnünk velük. Hogy ezt egy realitásokon alapuló békében tesszük vagy perifériaként, egy befagyott háború szomszédságában, ez talán még múlhat Európa régi nagy országain, de ezt a döntést az EU egyelőre átengedte Amerikának.

A történelmi kérdés most az, a periféria perifériájaként elfogadjuk, hogy teljesen lezárunk kelet felé, vagy önálló politikát folytatnak Közép-Európa népei. Nagy történelmi újítás lenne, ha végre az itt élő népek egymással fognának össze és uralnák a saját sorsukat.

Vezető kép: Boris Johnson brit miniszterelnök (már nincs hivatalban), Joe Biden amerikai elnök, Olaf Scholz német kancellár, Emmanuel Macron francia elnök és Mario Draghi olasz miniszterelnök (már nincs hivatalban) (b-j) a világ iparilag legfejlettebb hét államát tömörítő csoport, a G7 csúcstalálkozójának keretében tartott megbeszélése kezdetén a Garmisch-Partenkirchen közelében fekvő Krün elmaui kastélyában 2022. június 28-án, a háromnapos esemény zárónapján. Fotó: MTI/EPA/Clemens Bilan