Felfaltam a legjobb barátomat – Egy vérfagyasztó, elhallgatott tragédiától az Örök tél Emmy-díjáig
November 25-én emlékezünk a szovjet fogolytáborokba hurcolt magyarokra. Ugyanezen a napon kapott Emmy-díjat az Örök tél főszereplője, Gera Marina. A sors ajándéka ez. Kiderült, hogy lehet és kell jó magyar filmeket készíteni, olyan témákról is, amelyekről negyven évig beszélni sem lehetett, aztán meg a filmes szakma hallgatott róluk. Egy rettenetes történetet idézünk meg, a saját barátját felfaló egykori fogolyét, aki a szökése közben, az éhezés őrületében ölte meg a társát. Örülünk ennek a díjnak, és újabb filmeket, könyveket akarunk, hogy ne feledjük el azt a tragédiát, amely nyolcszázezer magyart érintett, és amelyről végre beszélni, írni, filmezni lehet.
Megöltem a legjobb barátomat. Három évvel ezelőtt még csak nem is ismertem, itt kerültünk közel egymáshoz, ebben a földi Pokolban, amit nem a tűz, hanem a jég ural. Levágtam a fejét, hogy ne bámuljon. Levágtam, és arrébb gurítottam. Először Miska belsőcombját ettem meg. Undorító volt, öklendeztem, aztán hánytam, de újra és újra nekiestem, újra és újra, és aztán lassan visszaszállt belém az élet. Éreztem, ahogyan belém költözik. Miska. Hogy Isten figyel rám. Hogy szeret engem. Szinte lebegtem, amikor elkaptak. Széttörték a csontjaimat, de csak nevettem. Élek, rohadékok. Élek! Most egy jégveremben rohadok. Talán óráim lehetnek hátra.
De emlékezem. Még emlékszem.
Honnan is kezdjem? Kit érdekel a gyerekkorom, anyám hajának az illata, hogy mi akartam lenni? Kezdem a közepén. Mielőtt elhurcoltak volna az oroszok, a Honvéd szanatóriumban dolgoztam mint egészségügyis. Amikor a szanatórium nyugatra menekült, engem a parancsnok otthagyott, hogy a nálunk bujkáló zsidókat, szökött, sebesült katonákat a szovjetek elől is rejtsem el. Hiába gépeltem hamis iratokat, igazolványokat, karácsony szentestéjén bejöttek a szanatóriumba az oroszok, s mindnyájunkat elvittek „malenkij robotra”.
Először gyalog hajtottak bennünket Bajáig, ötös sorokból álló, nagy menetoszlopban. Az első három szakaszában vonszolták magukat a zsidó munkaszolgálatosok; én is oda kerültem. Aki összeesett, vagy kilépett a sorból, azt agyonlőtték. Nagyon féltünk, volt, aki a nadrágjába csinált. Végül Baján bevagoníroztak bennünket, majd Temesvárra vittek 1945 januárjában. Aztán meg a Gulágra.
Mire emlékszem? Repedésekre, szilánkokra, mintha szétesett volna a múlt, akár egy tányér a padlón. Ott volt az éhség. A kín. A fájdalom. Az embertelen munka. Elhulló testvéreink. De ott volt a remény is. Hazakerülünk! Aztán ez a remény is elszállt. Hiába feszegetjük, hiába dörömbölünk, ha nincs ajtó. Nem létezik. Nincs kiút. Miskával ott barátkoztam össze. Vorkután. Erősebb volt nálam. Talán mindenkinél. Mokány parasztgyerek. Megtörhetetlen. Képes volt röhögni. Néztem az erejét, és szerettem volna kiszívni belőle.
Mire emlékszem még? Az éjszakákra.
Télen sötétség borítja be a tájat, csak a hó világít. Az égbolton rengeteg csillag, a legkeményebb munkák közepette arra gondoltam, hogy felugrok, elkapok egyet, és azzal megyek haza.
Már akkor megőrültem? Vagy miféle rohadt, delejes ábránd volt ez?
Miska találta ki, hogy szökjünk meg, és azóta sem értem, hogy sikerült. De csak hó volt mindenütt. Igen, Berzsenyi. Csend és hó és halál. Vagy Vörösmarty? Meneteltünk napokon át. Miska találta ki, hogy csináljunk egy föld alatti kunyhót, ő találta ki a csapdákat is, de mindig, mindig üresek voltak mindenütt. Elkezdünk éhezni. Éheztél már? Úgy rendesen. Éheztél?
Már három napja éheztünk, vagy lehet, hogy több volt, mikor éjjel váratlanul felriadtam. A maró éhség nem hagyott nyugodni. Mind többször és többször villant az agyamba, hogy Miska talán meg akar ölni, hogy tőlem megszabaduljon, vagy hogy meg is egyen. Talán egyikőnk úgy ki tudná húzni tavaszig... Miért ne én? – vetődött az agyamban a gondolat...
Váratlanul, mintha Miska megmozdult volna, felugrottam… Ő is ébren volt, felugrott… Én a fejszét, ő meg az ásót kapta fel és megindult köztünk a harc életre-halálra… Én gyorsabb voltam.
Amikor visszavittek a táborba, a társaim előtt kellett vallanom. Fel kellett emelnem Miska levágott fejét.
Fel kellett emelnem, akár egy véres kardot. Nevettem és sírtam. Aztán elájultam.
Egyre melegebb ez a jégverem. Most meg fogok halni. Nem bánom. Megöltem a legjobb barátomat.
Ki ejtene könnyet egy kannibálért?
---.
Vegyünk mély levegőt, igyunk egy kávét. Vagy egy felest. A fenti történetet nem én találtam ki. A dőlt betűs részeket a Gulágról kiszabadult foglyokkal készült interjúkból idéztem, amelyeket Stefka István vett fel magnóra még sok-sok évvel ezelőtt, és amelyek most is megtekinhetők, meghallgathatóak a Magyarokagulagon.hu című oldalon. De ez nem a reklám helye, meg nem is a pátoszé. Igazából ünnepelni kellene. Mert van mit.
Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró sokadik remek filmje, az Örök tél nagyon rangos díjat nyert. Egészen pontosabban az egyik főszereplő, Gera Marina, aki megkapta a Nemzetközi Emmyt.
Amerikai idő szerint hétfőn este, azaz november 25-én, éppen azon a napon, amikor a Szovjetunióba hurcolt magyarokra emlékezünk. Elképesztő a sors, igaz? A szovjet táborokba elrabolt magyarok (és a szovjetek többi áldozata) évtizedekig nem beszélhettek kegyetlen sorsukról, azzal fenyegették őket, hogy visszakerülnek.
A kommunista diktatúra eleinte vissza sem akarta őket fogadni. A szovjetek nyomása kellett ehhez is. Hazatérve listára kerültek. Többségük életét tönkretették, megnehezítették, megfigyelték az egykori foglyokat. Mert ebből a rabságból nem lehetett szabadulni.
Nagyon kevés olyan család van, amit nem érintett. Szovjet barátaink közel nyolcszázezer magyart hurcoltak el, voltak közöttük katonák, civilek, nők és férfiak, magyar zsidók és magyar németek, apáink, anyáink, nagyszüleink, dédszüleink, rokonok, szomszédok. Gera Marina nekik ajánlotta a díjat. Nagyon helyesen.
2019-ben végre eljutottunk oda, hogy Amerika is felfigyelt a Gulágra, ha csak egy díj erejéig is. Ha egyáltalán felfigyelt. De mindenképp áttörés ez is. Itt az idő leborulni Köbliék nagysága előtt.
Nem először mutatták meg, hogy lehet és érdemes magyar tévéfilmeket készíteni a huszadik század titkolt, rejtett történeteiből. (S ha már: mozifilm mikor lesz? Akár azt is megnézném (Tarantino után), hogy egy volt gulágos szitává lövi Rákosit, Kádárt, meg Sztálint. De hagyjuk most ezeket a véglényeket.
Nem fogom most ebbe az írásba belekeverni sem a kultúrharcot, sem az aktuálpolitikát. Nem fogok hosszan kitérni a cinkosokra, az áruló írástudókra, Sartre-ra és barátaira, utódaikra.
Hiszek benne, hogy ez összeköt minket. Mert ez rólunk szól, mindannyiunkról. Velünk történt meg, akár a holokauszt. És végre erről is beszélhetünk. És végre erről is lehet filmet készíteni. Jó filmet készíteni. És végre ezt is díjazzák.
Gyújtsunk meg egy gyertyát a Gulág foglyainak emlékére. Keressük meg azt, aki még él. Szólaltassuk meg. És beszéljünk róluk. Akkor is, ha kegyetlen, akkor is, ha fáj. Akkor is, ha olyan visszataszítóan durva, akár a fenti történet.
Hogy ne történhessen meg újra. Soha. Sehol. Semmilyen ideológia, hagymázas lázálom „érdekében”.
