Ezért Jó Emberek a baloldaliak
Mindig fogékonyabbak vagyunk a szegénységre és a szerencsétlenebb embertársaink sorsára, ha karácsony közeleg, ezért ilyenkor könnyebben és többet adunk viszonzás nélkül. Persze nem teljesen viszonzás nélkül adunk, hiszen cserébe kapjuk jobb esetben a megajándékozottak örömét, és azt a felismerést, hogy az elesettek az év többi napján is nélkülöznek, olyankor is lehet nekik vagy az őket támogatóknak segíteni például pár tízezer forinttal. Rosszabb esetben viszont a nélkülözők karácsonyi megajándékozása is csak a jólét miatt háborgó lelkiismeret megnyugtatására szolgál, és a jóemberkedők úgy adnak, hogy arról mindenki tudjon a közösségi médiában. Gyakran ők azok, akik máskor is szeretnek hangosan dobálózni az igazságossággal meg a szolidaritással. Karácsony környékén mi is fogékonyabbak vagyunk ezekre a jelszavakra.
A társadalmi igazságosságot olyan értelemben szoktuk hallani a Jó Emberektől, hogy az mindenkinek mindenből juttat, amire szüksége van. Az élhetetleneknek, lustáknak, munkakerülőknek is? Persze! Egyfajta újkommunista hívószóként alkalmazzák ezt, az ő használatukban az egyenlőség olyan leképeződését jelenti, ahol mindenkit eltart a köz. Már ebből is könnyű rájönni, hogy az igazságosság valójában éppen az ellenkezőjét jelenti. Akkor van igazság, ha mindenki a tehetségéből, szorgalmából, tudásából kihozott érdemek arányában részesül a jóból. Nemcsak a lehetőségeken és a társadalmi mobilitáson múlik, hogy kiből mi lesz, hanem magán az emberen is. Aki nem hiszi, az kérdezzen meg erről a mélyszegénységből, reménytelenségből kitört cigányt, vagy gazdag családból származó, mégis kudarcot kudarcra halmozó figurát! Mindkettőjükkel ott van az igazság, jutalmazza őket a cselekedeteikért.
A szolidaritás ezzel szemben azt jelenti, hogy ha valaki nehéz helyzetbe kerül vagy zátonyra fut az élete, azt is kisegítjük, mert családtag vagy barát, vagy mert a honfitársunk, nemzettársunk. Legtágabb értelmezésben pedig azért, mert ember, akinek joga van az emberi méltósághoz még akkor is, ha bárkinek a hibájából az alá csúszott. A még közvetlenebb értelmezést segíti, hogy mindkét fogalomnak van egy-egy ismert kormánypárti hirdetője.
Lázár János az igazságos, Orbán Viktor a szolidáris
A társadalmi igazságosság arca egyértelműen Lázár János, aki közismert a kijelentéséről, miszerint mindenki annyit ér, amennyije van, azaz amennyiért megdolgozott. Nem nagyon lehet ennél igazságosabb elrendezést elképzelni. Szolidárisabbat viszont igen, és ezt Orbán Viktor képviseli. Ő nem a farkastörvényekig lecsupaszított, babiloni típusú igazságosságot keresi, hanem kitart amellett, hogy senkit sem hagyunk az út szélén. A teljesen élhetetlen emberekkel persze nem lehet mit kezdeni, hiszen segíteni csak azon lehet, aki hagyja, de aki legalább egy pici jelét mutatja, hogy hajlandó tenni önmagáért, az erre az orbáni Magyarországon megkapja az esélyt.
Az igazságosság és a szolidaritás közti különbségtétel nemcsak személyekre, de csoportokra és az adott csoportok által lakott térségekre is értelmezhető. Az emberek ugyanis nemcsak önmagukért, hanem közösségükért és lakóhelyükért is felelősek, sőt ők felelősek érte elsősorban. Bármilyen megdöbbentő lehet ez sokaknak, elrontott egyéni életekről és elszegényedett vidékekről sem Orbán Viktor tehet, hanem jellemzően azok, akik elszenvedik a következményeket.
Kinek mit intéztek az elődei
Tudjuk, hogy egy-egy térség alapvetően két okból szokott reménytelen hellyé változni: ha háborúk alkalmával rommá lövik, vagy ha a lakói nem tudják életben tartani; a leggyilkosabb elegy pedig a kettő ötvözete. Több magyarországi vidéken már a XX. századi modernitást megelőző évszázadokban dívott az egykézés a családi vagyonfelhalmozás végett, aminek a hátterében értékrendi, hitbéli okok álltak. Ezeken a helyeken virágzott az abortuszkultusz, rengeteg csecsemőgyilkosság történt, emiatt idővel megritkult a lakosság, és a megürült helyekre olyanok költöztek be, akik életigenlőbb magyar közösségek mellett nem tudtak teret nyerni. Így vált két-három évszázad alatt román többségűvé például a Mezőség, amely még a török kiűzésekor is magyar többségű volt. A családi vagyonfelhalmozás és az egy gyerek közösségi értékké emelése miatt alakultak ki azok a mára ikonikusan nehéz életű, problémás vidékek, mint az Ormánság, Borsod, Gömör, Szabolcs vagy a Hajdúság egyes részei. Ma is magukon hordozzák az elmúlt évszázadokban elkövetett bűnök nyomát, és ezeket ugyanezen vidékek korábbi lakói követték el, az ostor pedig mai utódaikon csattan.
Ha az igazságosságot keressük, kimondjuk, hogy nem érdemelnek annyit, mint azok a vidékek, ahol az emberek a több gyerek érdekében lemondtak a személyes kényelmük és vagyonuk egy részéről, sokasodtak, s így mindig akadt dolgos kéz a környék felvirágoztatására. Minden vidék lakói mindig megkapják az elődeik örökségét, legyen az kellemes vagy kellemetlen, és ugyanígy felelősek az utódaik sorsáért. Éppen ezért igazán nem elegáns azt sugallni, mintha valami égből pottyant igazságtalanság révén, önhibájukon kívül lennének ezek ilyen szerencsétlen sorsú vidékek. Mivel az országon belüli elmaradott helyekről nálunk nem gyarmatosítás vagy szervezett kifosztás tehet (mint például az északi tartományok által kifosztott Dél-Olaszország esetében), főleg nem elegáns a jobban teljesítő többség nyakába varrni a felelősséget.
Az igazi szolidaritás
Teljesen ellentmond az igazságosság elvének, hogy a leszakadt térségek kisebb társadalmi mobilitással bíró lakóinak nehéz sorsát a többségnek kéne ellensúlyoznia támogatással és főleg az önhibájukból lecsúszott vidékekről való elköltözés elősegítésével. A leszakadt térségeket és az ott lakókat nem sajnálni és agyonsimogatni kell, hanem hal helyett hálót adni a kezükbe, és biztatni, hogy több száz évnyi önzés, majd önsajnálat helyett álljanak a lábukra – ez pedig már a szolidaritás. És nem az álságos szolidaritás, ahol öncélúan adakozunk egy kicsikét, hogy ettől megnyugodjon a jólétben háborgó lelkünk, és Jó Embernek érezhessük magunkat. Ez a valódi szolidaritás érzése, ami arra sarkallja az embert, hogy fenntarthatóan, hosszú távon segítsen a rászorulónak.
Mindezek fényében egyszerre röhejes és vérlázító, hogy az újkommunista politikai agenda civil ügynökeinek, a társadalmi igazságosság harcosainak valójában semmi közük a társadalmi igazságossághoz. Ők az igazságosság jelszava mögé bújva egy álságos, önfelmentő szolidaritást akarnak rákényszeríteni a társadalmi többségre. Miközben persze – és ez számukra a legfontosabb – ők is jól megélnek az adományokból, a mozgalmár munka fizetségeként. A mozgalmár munka legfőbb célja pedig természetesen nem a szegények felemelése, hanem a baloldal hatalomba juttatása.
Már csak moralizáló gazdagokkal van esélye a szegénypárti baloldalnak
A baloldali pártok és civil ügynökeik ráutaztak a szegényekre, hiszen könnyű prédáról van szó. A bármilyen okból nehéz sorsú emberek érthető módon fogékonyabbak az őket felmentő szólamokra és a külső felelős megnevezésére, mint a saját felelősségük kérdésére. Ezért hallhatjuk rendszeresen azt a balos propagandát, hogy a kormány szegényellenes politikát folytat. Ha megnézzük a számokat, akkor van ebben a szegényellenességben valami, csak nem úgy, ahogy a baloldal mondja. Egy évtizeddel ezelőtt félmillióan éltek mélyszegénységben (se bevétel, se munka, se rendes életszínvonal), és további csaknem 3,5 millióan szegénységben. Ebből mára nagyjából százezer mélyszegénységben élő és 1,5 millió körüli szegény maradt. Vagyis az adópolitikának, a gazdaságösztönző intézkedéseknek, a drasztikus bérnövekedésnek köszönhetően 2010 óta milliók mozdultak meg feljebb Magyarországon: a mélyszegénységből előbb a tisztes szegénységbe, a szegénységből a középosztály felé, és nagyon sokan a középosztályból a gondtalan jólét felé.
Magyarországon valójában szegénységellenes politika érvényesül – ezt vonhatjuk le a számokból. A baloldali politika ezzel szemben mindig is szegénypárti volt: a szegénység konzerválása alamizsnaosztogatással, amivel egyúttal a Jó Ember szerepében lehet tetszelegni a szegények előtt most és négy év múlva is. Évről-évre kevesebb helyre mehetnek el a baloldali lapok riporterei szocioriportot készíteni a szörnyű szegénységről, de persze megteszik. Már csak azért is, mert ezekre a nagy házakban vagy lakásokban élő, jómódú emberek harapnak leginkább. Azok, akiket feldobott az elmúlt évtized gazdasági fellendülése, ma már nem okoz nekik napi fejfájást a megélhetés, így ráérnek a Morálon és a saját jóemberségükön elmélkedni. Ezekre a gazdag fanyalgókra hatalmas szüksége van a baloldalnak. Tudja jól ugyanis, hogy nélkülük, kizárólag a szegényekből itt a baloldal nem nyer többé választást, amíg be nem hívja újra a szovjet intervenciós csapatokat.
