Fakulóban a szivárvány, avagy a képmutató „jóemberkedés” szerencsére nem hoz futballsikert
Már a csoportkör után kiesett a világbajnokságról egy olyan csapat, Németország, amelyet igencsak veretes futballmúltja, valamint a keretében hemzsegő klasszisok okán akár a végső sikerre is esélyesnek gondoltak sokan, ám amely – összekeverve a futballt a mondvacsinált üzengetéssel – szinte csak másodlagosan koncentrált arra, amiért valójában Katarba utazott. A németek vb-szereplésében és korai kiesésében egyaránt találni sportszakmai és politikai vetületet is.
Igazán nyíltan a szocsi téli olimpián kezdődött az őrület, ott volt először szembetűnő, hogy a szélsőségesen liberális eszmeiség kipécézte magának a sportot is. A 2014-es oroszországi téli játékok nyitóünnepségén a német olimpiai csapat szivárványos formaruhában vonult fel, s talán ez volt az első, látványos „érzékenyítés”, amely a sportéleten keresztül célozta meg a társadalmat. Volt és van itt minden azóta, mint a vásárban. Térdepelés a meccsek előtt, a legnagyobb világcégek által finanszírozott hatalmas kampányok, érzékenyítő üzeneteket propagáló fényújságok vagy épp folyamatosan politizáló kosárlabda-csillagok. Ha így megy tovább, odáig jutunk, hogy lassanként kötelező lesz majd valamilyen szivárványos ruhadarabot magán viselnie annak, aki részt akar venni a világ sportéletében.
A németek azóta is élen járnak minden ilyesmiben. A tavalyi foci-Eb alatt érzékelhető volt, hogy szándékosan keltik a feszültséget. Talán még kapóra is jött nekik, hogy egy csoportban voltak velünk, magyarokkal, akik vállaltan más úton járunk Európában, mint ők. Hergelték a szurkolóikat, hergelték saját magukat, szivárványos karszalaggal lépett pályára a jobb sorsra érdemes kapusfenomén, Manuel Neuer, és lobbiztak azért, hogy a müncheni Allianz Aréna szivárványos megvilágítást kapjon a Németország–Magyarország Eb-csoportmeccs idejére. Ha ez nem is valósult végül meg, azért egy szivárványos zászlós „aktivista” megzavarta a magyar Himnuszt, amit ki is fütyültek a német szurkolók, nyilván a liberalizmus és az elfogadás jegyében.
Erre az esztendőre sem álltak le, sőt, ha lehet, rátettek még egy lapáttal addigi viselkedésükre. Szeptemberben, a Nemzetek Ligája-párharcban hasonló füttykoncert fogadta a magyar nemzeti imádságot, mint tavaly nyáron az Eb-n, majd jött a világbajnokság, ahol már előre próbálták kelteni a zűrzavart. Külön érdekessége a történetnek, hogy még az egyébként történelmi okok miatt ősellenség Angliával is vállvetve próbáltak jóemberkedő arcot mutatni, és „harcolni” azért, hogy szivárványos jelképeket viselhessenek magukon a mérkőzéseken Katarban.
Olykor már az volt az ember érzése, hogy a politikai jellegű elköteleződés kinyilvánítása a fontos, ami mögött másodlagos számukra az eredmény. Nem beszélve arról, hogy a politikai véleménynyilvánítás és az adott téma iránti elkötelezettség karakteressége is erőteljesen megkérdőjelezhető akkor, ha attól – amint arról portálunk is beszámolt – már egy beígért sárga lappal is eltántorítható valaki...
Emellett vessünk egy pillantást a német válogatott összetételében bekövetkező átalakulásra is. Azt a tényt sem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a német labdarúgó-válogatott az elmúlt egy-másfél évtizedben fokozatosan elveszítette németségét, német jellegét. Németország válogatottjában lassanként egyenlő arányt alkotnak a német nemzetiségű és a bevándorló hátterű labdarúgók, amitől éppen az lúgozódott ki náluk, ami korábban folyamatosan a csúcsra röpítette őket.
Álljon itt három kezdőcsapat az elmúlt ötven évből:
1974-es vb-döntő, Hollandia ellen (győzelem): Maier – Vogts, Beckenbauer, Beckenbauer, Breitner – Bonhof, Hoeness, Overath – Grabowski, Müller, Hölzenbein. Kizárólag német nemzetiségű játékosok.
1996-is Eb-döntő Csehország ellen (győzelem): Köpke – Eilts, Helmer, Sammer, Babbel – Ziege, Hässler, Strunz, Scholl – Kuntz, Klinsmann. Tizenegy német, a kispadon is csak német játékosok.
2022-es vb-csoportmeccs Costa Rica ellen: Neuer – Kimmich, Süle, Rüdiger, Raum – Goretzka, Gündogan, Musiala – Sané, Müller, Gnabry. Hat német mellett öt bevándorló hátterű futballista a kezdőben, és a kispadon is további négy, nem német nemzetiségű futballista.
Fotó: Kovács Attila
Vagyis elmondható, hogy Németország katari világbajnoki keretében a játékosoknak majdnem a fele nem német nemzetiségű volt. Utolsó nagy sikerük, a 2014-es vb-győzelem idején persze már voltak nem német játékosai a csapatnak, ám Podolski és Klose lengyel felmenőik ellenére is németnek voltak tekinthetők, Khedira, Özil és Boateng pedig abszolút „elfért” a válogatott huszonhárom fős vb-keretében.
Figyelembe véve, és feltételezve, hogy a német futballt – egyebek mellett – éppen az tette naggyá és kimagaslóan sikeressé, hogy a német precizitás és a megalkuvást egészen a meccset lezáró hármas sípszóig nem ismerő német mentalitás ötvözésével szemben az ellenfelek gyakran nem tudtak mit kezdeni, ki kell jelenteni: a német válogatott leszereplésének okai között az is ott van, hogy a csapat elveszítette korábbi jellegét. Ha pedig hozzávesszük, hogy a német jelleg elvesztése mellett energiájuk egy tekintélyes része az értelmetlen politikai üzenetek célba juttatására lett szánva, máris kapunk egy lehetséges választ arra, hogy miért kényszerült zsinórban második világbajnokságán is a csoportkör után, dicstelenül és viselkedésük okán közröhej tárgyaként búcsúzni a Natonalelf.
Fotó: MTI/EPA/Ronald Wittek
Azt már csak adalékként tehetjük hozzá, hogy éppen a fentiek miatt bizony joggal szurkoltak sokan a németek kieséséért és kockázatvállalás nélkül kijelenthető, hogy a világ „normálisabb” felén – hasonló okok miatt – nem igazán rágja le senki a körmét az angolok győzelméért szorítva sem... Sőt! Ha ők is elbúcsúznak Katartól, akkor azért kiderül, hogy lehet jóemberkedni, lehet a futball helyett az érzékenyítésre koncentrálni, ám az még a mai, már sok tekintetben így is fejre állított világunkban sem fog együtt járni sportsikerrel.
Vezető kép: MTI/EPA/Friedemann Vogel
