Faludy György az ítéletére váró Mindszenty bíborosról: „Sötét denevérként ülte meg a történelem óramutatóját”
Tudta, hogy a legendás Faludy György 1949-ben felváltva uszított Mindszenty bíboros és Rajk ellen? Előbbit letartóztatása után, de még az ítélet előtt „sötét denevérnek”, „hazaárulónak” és „nyilas gyilkosok mentegetőjének” nevezte, utóbbit „pudvás múmiának”. Rajkot ugye kivégezték, de Faludy György is hiába igyekezett: 1950-ben a húsdaráló őt is bedarálta. Igaz, ő „megúszta” három év internálással. A költőt először 1988-ban szembesítették a múltjával a pártállami ÉS-ben, számonkérve rajta, hogy a gáncs nélküli lovagot játssza. Faludy – aki akkor már az SZDSZ köréhez közeledett, tehát ahhoz a csoporthoz, illetve párthoz, amelynél ifjabb Rajknak elég komoly befolyása volt – ezért a verséért bocsánatot kért. Másért nem – pedig lett volna miért. 1990-ben mindenesetre már együtt pózoltak a Parlamentben az egykori belügyminiszter fiával. A történet Faludy költészetéből nem vesz el, emberi karakterét viszont kiegészíti, ahogyan azt is bemutatja, mi mindent megpróbáltak egyesek azért, hogy a kommunista húsdaráló legalább őket megkímélje.
Éppen a Mindszenty-ellenes propaganda-hadjáratról fogok előadást tartani, ehhez gyűjtöttem és gyűjtöm az anyagot. Így bukkantam Faludy régi cikkére. És bár teljesen mellékvágány volt, ahogyan szoktam, azért elindultam rajta.
A következő történet több szempontból is érdekes: egyrészt bemutatja, ki mindenkit magába falt a diktatúra. És azt, mennyire keveset tudunk azokról, akiket egyenes gerincű idolokként festettek elénk.
Faludy Györgyöt a közvélemény költőként, Villon-fordítóként és Villont átköltőként, illetve volt recski fogolyként, egykori neves emigránsként ismeri. Pedig élete olyan, mintha a zűrzavaros huszadik századról álmodnánk egy átborozott este után.
Róla is az maradt meg a széles közvéleményben, hogy szociáldemokrata volt – s így szinte bűntelen a ’45 után folytatódó ámokfutásban. Közel sem így volt: ő is az áruló, megalkuvó írástudók közé tartozott. De legalább szembenézett ezzel – valamelyest.
Ha nem is volt a diktatúra vezető propagandistája és uszítója, ahogyan a boldogtalan emlékezetű Vásárhelyi Miklós, de a rendszer fogaskerekeként – mert ha nem is mindenki, de nagyon sok mindenki szem volt a láncban – kivette a részt az őrületből. Bizonyság erre az a néhány cikk, amelyben a letartóztatott Mindszenty hercegprímást gyalázta.
Először rabbá, aztán koldussá
Faludy Amerikából hazatérve csatlakozott a Népszavához, amelyet a legsötétebb időkben sem hagyott ott. 1949 januárjában – a Mindszenty elleni koncepciós ügy tetőpontján, néhány héttel a februári ítélethirdetés előtt – a következő cikkel jelentkezett. Fontos megemlíteni, hogy ekkor már közel negyven volt. Semmiképpen nem lehetne éretlenséggel, ifjonti hévvel vádolni.
„»Először rabbá, azután koldussá« – Néhány vonás Mindszenty portréjához <...>
A földreform ellen acsarkodott, nyilas gyilkosokat mentegetett, egy felszabadult és törekvő nép hősies küzdelméhez csak ajakbiggyesztéssel és gánccsal tudott szolgálni. Át akarta venni a hatalmat, uralkodni szeretett volna azok felett, akikhez semmi köze nem volt.
Hazaáruló irattárát a pincében sorban rejtegette, mint a lovagregényekben szokás. Régi porosz címekkel pöffeszkedett, melyekhez nem volt joga. Poros lim-lomok közt turkált, kétfejű sasokat akart sírjukból feltámasztani, míg ő maga sötét denevérként ülte meg a történelem óramutatóját, hogy visszaforgassa.”
Májusban ugyanúgy a Népszavának írt nagy cikket a magyar–román barátságról, és a régi uszítók és soviniszták végnapjairól. Itt Mindszenty már csak zárójelben szerepelt:
„Száz év múlva, a forradalom feltámadásával, a nacionalista-soviniszta testvérgyűlölség csupán a múlt politikusainak és reakciós vezetőinek uszításaiban (Maniu, Mindszenty, stb.) próbál új életre kelni. A Dunavölgyi népek igazi hazafiassága és igazi nemzetközisége elsöpri az eltűnt uralkodó osztály és a burzsoázia önző sovinizmusának nyomait.”
Nem mellékes, hogy a román Maniu meg is halt később a börtönben.
Túlteljesítette Orwell két perc gyűlöletét
Aztán pár hónappal később még erre is lapot húzott. 1949 szeptemberében hosszú verset publikált – szintén a Népszavában – Rajkék letartóztatását ünnepelte. Egyszerűen ijesztő a sorokból áradó gyűlölet:
„S amíg vetkezték leplüket
nyugodtabb lettem s hűvösebb,
de száz fényéven átrepült,
mit éreztem, a gyűlölet,
s hörögtem: áradó jövőnk
útján nem állhat senki meg,
bérgyilkosok, kísértetek,
festett orcák, üvegszemek,
a tőke mérges üstjein,
pácolt nyolc pudvás múmia:
ha száz élet volt éltetek
holnapra el kell múlnia!”
Rajk Lászlót – a diktatúra egyik felépítőjét – egy hónappal később kivégezték.
Egy éven belül őt is elkapták
Aztán Faludy következett. A források bizonytalanok abban, hogy mikor tartóztatták le. „A róla szóló monográfia úgy tudja, hogy 1950-ben, »a szobi határállomáson június 14-én két detektív leszállította a vonatról«. Ehhez képest 1950. június 15-én a Népszava egy Pausztovszkij-regény általa dramatizált változatát közli, sőt, június 27-én is teljes névvel aláírt cikke jelenik meg Patyomkin Az újkori diplomácia története című könyvéről. Bármily slendrián volt is a rendszer, az ÁVH foglyának cikkeit nem publikálhatták a lapok” – írják erről egy korábbi cikkben.
Az tény, hogy végül Recskre került, ahonnan 1953-ban a főleg a kommunistákra, szocdemekre vonatkozó ún. „általános amnesztiával” szabadult
Ötvenhatban aztán ő is emigrált és – nem érdemtelenül – az emigráció ünnepelt költője, bonvivánja lett.
Az ÉS-ben „leplezték le”
Híres, talán leghíresebb munkája – Pokolbeli víg napjaim – az itteni ellenzékiek, szamizdatosok egyik alapműve lett. Emiatt támadták meg a nyolcvanas években a pártpropaganda irodalmi szócsővében, az Élet és Irodalomban, ahol Mihályi Gábornak jutott ez a feladat. És ekkor kényszerült szembenézésre. Magától megtette-e volna? Jó kérdés.
„A Rákosi-diktatúra alatti szerepével kapcsolatos nyilvánosság előtt felvállalt vitára a nyolcvanas évek második felében került sor – írta Balogh Ákos: Faludy György újságírói szerepe Magyarországon című tanulmányában. – A szamizdat kiadásban ekkor megjelent Pokolbéli víg napjaim apropóján Mihályi Gábor vonta kérdőre az ÉS hasábjain. Mihályi referenciális olvasóként tételesen próbálta cáfolni Faludy könyvbéli állításait, vonta kétségbe állításainak valóságtartalmát.
»...akkor háborodtam fel, amikor életírásának ez a tiszta lelkű bölcse feláll az erkölcsi piedesztálra és onnan ítélkezik elevenek, de még inkább holtak felett, akik már nem tudnak védekezni«
– idézi Mihályit. – ...meglepő, hogy életregényében úgy emlékszik vissza korabeli nézeteire, hogy nemcsak a marxizmust, hanem még a materialista filozófiát is »lomtári kacat«-nak tekintette. Rákosiról úgy vélekedik könyvében, hogy »nem nagy szellemi igényekkel megáldott délvidéki fűszerkereskedő... tojásfejű... bődületes laposságokat mond... soha egyetlen önálló gondolatot ki nem fejtett«. De vajon hogyan hallgattathatta el a viszolygását, amikor a Népszavában a nap igényeinek megfelelően méltatta egy hosszabb elemző kritikában Rákosi Építjük a nép országát című könyvét...«
Mihályi Gábor egyéb etikai hiányosságokat is felró Faludynak: »A Mindszenty-per idején – emlékszik – »súlyos isiásszal feküdtem a Lukácsban«; ez azonban – úgy látszik – nem gátolta meg abban, hogy Először rabbá, aztán koldussá címmel a Népszava hasábjain éles, gúnyos támadást intézzen az akkor már letartóztatott főpap ellen. Talán azért, mert még nem sikerült kialakítania azt az egyébként helyes véleményét, hogy »az ember nem ír azok ellen, akiket üldöznek és akiknek nincs módjukban védekezni«.« Okfejtésében felveti, hogy »...melyik Faludynak higgyünk, a Népszava munkatársának, vagy az emigráció írójának?«”
Egyedül a Rajk-verset bánta meg
Bár nem vágyunk egy gyékényre ülni a Párt gúnyos üzenetét közvetítő Mihályival, a felvetései jogosak. Megérkezett a válasz is (ami azért is jó, mert a néhai költő utólag így megvédheti magát):
„Három héttel később Faludy így reagált Mihályi írására: »Sok cikket írtam – M. G. szinte mindet felsorolja <és egy másik M. G. most> – ahol marxista frázisokat pufogtattam vagy a hatalom propagandáját hangoztattam. Mindenki, aki napi vagy hetilapnál dolgozott, ugyanezt tette kivétel nélkül. Mihályi, egyebek közt, a Rákosi-könyvről írt kritikámat hozza fel.
Jól emlékszem, amikor Horváth Zoltán – kitüntetése jeléül és azért, hogy segítsen rajtam – Rákosi: Építjük a nép országát című remekét adta nekem recenzió, pontosabban magasztalás céljából. Talán csak azért, hogy közel fél évszázad múltán, nevelt fiának módja legyen szememre hányni azokat a rothadt szólamokat, melyeket ebből az alkalomból kénytelen voltam leírni.«
Majd így folytatja: »Egy ponton elismerem Mihályi kritikáját a maga egészében.
A Rajk-tárgyalásra írt gyalázatos vers dolgában. Nem mentség, hogy akkor egyik támadást kaptam a másik után, hogy Nyugatról jött barátaimat – Ignotus Palit, Pálóczi-Horváthot – egymás után csukták le, és a süllyesztőből soha senki elő nem jött elevenen és amikor ismerőseim rémülten fordultak el tőlem utcán, moziban, ha megpillantottak. Az sem szolgál mentségemül, hogy legközelebbi hozzátartozóm a maga naiv módján így biztatott: »írj verset Rajkék ellen, Gyurka, hogy az akasztófától megszabadítsd magadat.« A vers miatt mélységes szégyent érzek azóta is, és a legkevésbé ment, hogy szégyent már akkor éreztem, amikor megírtam.«”
Igazából ez egy fontos rész. Egyrészt azért, mert Faludy leírta, hogy szégyent érzett 1949-ben, de még akkor, 1988-ban is, tehát volt legalábbi némi szembenézés.
Az is érdekes, hogy kimondja: tulajdonképpen ezzel akarta megúszni, hogy végül ő is sorra kerüljön. Ez maga a diktatúra őrülete.
Csak a saját maguk ellen elkövetett bűnök számítottak
De van még egy fontos momentum. Első látásra valahol furcsa lehetne, hogy csak a Rajk-vers kapcsán ír szégyenérzetről. Azt tehát nem bánja, hogy denevérnek, országpusztítónak nevezte az akkor már az ítéletére váró Mindszentyt. Mindezt a legkeményebb vallásüldözés idején. Mégsem lephet meg minket.
Mert ez rendszerszerű: valahogy ez a marxista – „baloldali” vagy hívjuk akárhogy – gondolkodásnak a veleje: csak az a sérelem számít, ami ellenük történt. Csak az volt rémes, amikor már saját magát is felzabálta a szörny. Csak az az uszítás megbánandó, amit Rajk és a baloldali mozgalom ellen követtek el. A többi bűn, szenvedés, halál – nem számít.
Szomorú. De ennél is összetettebb a képlet:
Faludy hazatérése után az SZDSZ-hez közeledett – nemcsak közeledett, 1990-ben pártlistás jelöltként indult a választáson. Hogy is hívták az SZDSZ egyik prominens alakját? Ifjabb Rajk Lászlónak.
Itt állnak egymás mellett a Parlamentben:
Így válik teljesen érthetővé a megbánás. Amely simán lehetett őszinte – de az összeboruláshoz mindenképp szükség volt rá.
Talán megérdemelte Recsket az írásaiért?
Az írás közben két dolgon gondolkodtam el – úgy, hogy szeretem Faludy Villon-fordításait és nagyon nem érdekel, hogy hogyan viselkedett, kivel élt vagy bújt össze a magánéletében.
Egy: én mit tettem volna akkor, ha ott dolgozok?
Kettő: kimondható-e, hogy Faludy György tulajdonképpen megérdemelte Recsket? Hogy azok közé a kommunisták, társutasok, leszalámizott értelmiségiek közé tartozik, akik ugyan kitalált bűnök miatt, mégis bűnösen kerültek a húsdarálóba? Mert csak meghúzta a saját csavarjait a rezsim egyik vezető lapjának dolgozva, hogy aztán ő is a mélybe hulljon.
Három: milyen karakternek kell lenni ahhoz, hogy együtt parolázzak, politizáljak és kvaterkázzak azzal az emberrel, aki a letartóztatott és kivégzett apámról írta meg legfertelmesebb, legszánalmasabb, legvédhetetlenebb versét? Vagy a politika, a közös bűnök és azok takargatása mindig mindent felülírt?
Talán érdemes ezeken eltűnődni.
