Farkasházy Tivadar érdemtelen bírósági ítélete
Nem szép dolog Farkasházy Tivadartól, hogy beperelte azokat, akik azt híresztelték, hogy a magyar válogatott ellen drukkol. Egy haladó, demokratikus, européer közegben ennek nem ez a módja, hanem az, ahogy Horn Gábor rendezte el a közelmúltban az antiszemitizmus-vádat. Az agresszív érzelmeskedés helyett Teddy bácsinak is be kellett volna érnie annyival, mint a hazug módon megvádolt magyaroknak.
Farkasházy Tivadart bizonyos tekintetben tisztázta a 24.hu-n vele megjelent óriásinterjú. Ebből kiderült, hogy nem olyan unalmas és sótlan figura, amilyennek a Hócipő elmúlt évtizedei, a Heti Hetes és úgy általában az életműve nagy része alapján gondolnánk, hanem például a fociról kimondottan szellemesen és szórakoztatóan beszél. Az is kiderült, hogy valóban nem egyszerűen szereti, hanem rajongja a focit, illetve en bloc a sportot, és káptalanként raktározza a fejében a temérdek részletet az élete során látott meccsekről, eseményekről, emberekről, focistasztorikból.
Ha egyébként Farkasházy Tivadar olyan felszabadult és szellemes tud lenni, mint ahogy a sportról meg a gyerekkoráról beszélt hosszasan Nagy Józsefnek, akkor óriási hibát követett el azzal, hogy ennyire rácsavarodott a politikára meg Orbán Viktorra. Nem Teddy az első és nem is az utolsó, aki belebolondul a túlzásba vitt politizálásba, ráadásul humoristák, humorral foglalkozók viccességére különösen pusztító hatású ez a görcsbe rándulás. Többeknél láttuk ezt, a kommunizmusban kinevelt, meg akár a Showder klubból befutott, fiatalabb humoristáknál is van rá szomorú példa.
A mémesült hazaárulás
Farkasházy keserűen sorolta, micsoda hányattatások, megaláztatások, inzultusok érték 2015 óta amiatt, hogy a kormánypárti média menthetetlenül rásütötte a bélyeget: a magyar válogatott ellen szurkol. Idegenek estek neki az utcán szidalmazva, sőt utóbb már meccsre se mert kimenni, mert amint megjelent, kapta az ívet.
Ő lett a hazaárulás mémje a magyar sport körül.
Most viszont pert nyert mindazok ellen, akik a médiában ezt állították. Aztán, hogy a bírósági ítélet mennyire fogja meghatni azokat, akik nem újságcikkekben vagy videókban, hanem nézőtéri beszólásokban fogalmazzák meg a véleményüket, az kétesélyes. Nem elég nem kommunistának lenni, annak se kell látszani – tartja a régi bölcsesség, amit az ellendrukkerségre is nyugodtan vonatkoztathatunk.
Hogyha kikapunk, akkor mindig azzal vigasztalom magamat, hogy Orbán Viktornak szereztünk egy rossz napot. (...) az boldoggá tesz
– így hangzik a csúnyán ráégett mondat, amely persze nem magától égett rá, de hát lássuk be, ordít azért, hogy ráégessék arra, aki mondta. A politikai üzeneteket mindig leegyszerűsítik, ez műfaji sajátosság, viszont akárhogy nézem, ez a gondolat sehogy se tud normális lenni. 1993 óta nézek focit, elég sok magyar vereséget láttam már, de olyankor rendre csak a nettó szomorkodásig jutottam el (korábban a szégyenkezés se volt ritka), és addig az indulatig, hogy rohadjon meg az egész világ, nem ennek az eredménynek kellett volna kijönnie.
Bevallom, még sose jutott eszembe magyar vereség esetén, hogy most legalább mondjuk Fekete-Győr Andrásnak is rossz, így ez nekem vigasztaló.
Most láthatóan nagyon örül szegénykém, mármint Farkasházy a bírósági ítéletnek, büszke rá, elégtételt érez, amiért papírja van róla, hogy nem drukkol a magyarok ellen. Aztán persze kérdés, hogy ki hiszi ezt még el, vagy kit érdekel. Sok bíró sokfélét ítélt már, de egyikük se a Jóisten, hogy feltétlenül igaza legyen.
„Tilos megsajnálni az ellenfelet”
Név szerint is szóba került Bohár Dániel, aki több szép magyar futballsiker után kéjesen hívta fel telefonon Farkasházyt, hogy megkérdezze:
most szomorú?
Tényleg nem valami kíméletes, de hát ennek a feloldását maga Farkasházy mesélte el az említett interjúban:
A Dózsa 1969 őszén a Newcastle együttesét fogadta a Vásárvárosok Kupája döntőjének visszavágóján. Kint kikapott 3:0-ra az Újpest, itthon viszont félidőben Bene és Göröcs góljaival 2:0-ra vezetett, benne volt a levegőben, hogy hatot lő a Dózsa. Előttem végtelenül szomorú angolok ültek, sajnáltam őket, szegény kohászok, bányászok, a spórolt pénzükön idejönnek, és agyonverik a csapatukat. Csakhogy a Newcastle talált egy gólt, 2:1, magukhoz tértek, lőttek még kettőt, és megfordították a mérkőzést. A közben félmeztelen vetkezett bányászok és kohászok pedig hátrafordulva hatalmas lófaszokat mutogattak felénk. Meg tudtam volna ölni őket. És egy életre megtanultam, hogy tilos megsajnálni az ellenfelet, tilos kiengedni, annyi gólt kell rúgni, amennyit csak tudunk.
Nos, úgy tűnik, Bohár rúgott egy pár gólt Teddynek anélkül, hogy megsajnálta volna. Farkasházy pedig még a nyertes per birtokában is érezhetően az elmúlt nyolc év hatása alatt áll:
Az egész életemet sportbolondként és magyarként, vagyis magyar drukkerként éltem le, ezért is méltatlan, hogy a Fidesz-média évek óta azt hazudja rólam, hogy a magyar válogatott ellen szurkolok.
Az is méltatlan, hogy például a módszerváltás óta hallgatjuk, hogy a magyarok antiszemiták. Ezt a döntő érvet rendszeresen előrángatták a jobboldallal szemben, sok-sok politikai vitahelyzetet így fordított a maga javára a baloldal. Pályafutásokat, egyéni sorsokat tettek tönkre az örökös antiszemitázással, amit – amíg el nem inflálták a fogalmat – a megvádolt személy ellenkezése vagy hallgatása egyaránt csak súlyosbított.
Az antiszemitázással tönkretettek kit pereljenek?
Egyszerű volt, hatásos volt, ingyen volt, hazudták hát nyakló nélkül az antiszemitizmus-vádat; sosem sajnálták meg az ellenfelet.
Most meg őszintén fel tud merülni a többszörösen lecsapott, gyengélkedő baloldalban, hogy őket meg kéne sajnálni?! Azért legyen már határa a pofátlanságnak!
Inkább nézzük meg, hogyan tették végül egyenesbe az antiszemitizmus-vádat! Nem kértek bocsánatot, nem hozták helyre azt a rengeteg kárt, amit okoztak vele, hanem Horn Gábor csak egyszerűen kijelentette, hogy Magyarország tulajdonképpen nem antiszemita. Olyan természetességgel jelentette ezt ki, mintha nem hazudnák több, mint három évtizede az ellenkezőjét. Innen nézve Farkasházy pereskedése nagyon visszatetsző. Annyival kellett volna beérnie, mint a leantiszemitázott magyaroknak – mondjuk ezzel:
Én magyar emberként 30 esztendeje focit nézve nem érzem azt, hogy Farkasházy Tivadar a magyarok ellen drukkolna, nincs ilyen alapélményem. Nincs nála magyarok ellen drukkolás, de igény lenne rá, mondja a nem túl szellemes vicc, de én azt gondolom, hogy kitapintható, érzékelhető, a napi életet meghatározó magyarok ellen drukkolás nincs nála.
Aztán legyen boldog ennyivel, mert több elégtétel nem járna! Akik meg emiatt zaklatták, hazaárulózták meccsen vagy az utcán, azok vagy abbahagyják, vagy nem. Hogy a bírósági ítéletet fölösleges lobogtatnia előttük, az szinte biztos. Leginkább viszont ezt az Orbán-dolgot lenne érdemes elengednie Teddy bácsinak. Ennyi idősen, betegségektől nyúzva örülni kell annak, amit az élet ad, nem pedig feszülni a megváltoztathatatlanon, hiszen Orbán akkor se bukik meg, ha Teddy bácsi nem engedi el. Sőt, attól se bukik meg, ha kikapunk fociban. Ráadásul mostanában jobbára nyerünk. Most, hogy már pecsétes papírja van róla, hátha Farkasházy Tivadar se bánja, hogy Orbánnak ilyenkor is jó napjai vannak!
