Felkelőket gyilkoltatott, behívta a szovjeteket – Nagy Imrének nincs helye hőseink között!
Jánosi Katalin kikéri magának, hogy nagyapja (Nagy Imre) emlékét beszennyezze a mostani diktatórikus kormány. Az ő nagyapja ugyanis – állítja – „erkölcsös”, „tisztességes” és „hazaszerető” volt... Tényleg ideje rendet tenni Nagy Imre-fronton. Mára ugyanis odáig jutottunk, hogy az ötvenhatos szabadságharcosok statáriális kivégzéséért, sortüzekért, szovjet csapatok Budapestre hívásáért, több százezer német nemzetiségű magyar honfitársunk deportálásáért, koncepciós perekért, parasztok kifosztásáért felelős véreskezű kommunista hazaárulót avatnák szentté a kommunisták ivadékai, szellemi és anyagi örökösei. Elég volt ebből! Ez az ember nem való nemzeti hőseink panteonjába!
Mindjárt az elején rögzítsük: senki nem tehet arról, milyen családba pottyantotta a gólya. Van, akinek csupán egy hazaáruló, tömeggyilkos nagyapa jutott. A baj ott kezdődik, amikor a leszármazott betüremkedik a nyilvánosságba, és véreskezű elődje „szent emlékével” takarózva elkezdi hirdetni az igét. Elkezdi magyarázni, milyen egy erkölcsös politikus (olyan, mint nagyapó) és milyen egy erkölcstelen (olyan, mint a mai kormány). Kioktat arról, hol kezdődik a diktatúra (itt, most). S ezzel hibázik, magára rántja az egész véres cugehőrt, amit nagyapa ráhagyott.
Ez történt a minap Jánosi Katalinnal, Nagy Imre néhai miniszterelnök unokájával, aki a HVG-nek nyilatkozott arról, ki mindenki szégyellje magát nagyapja emlékének megsértése miatt, de azonnal. Ilyeneket mondott:
Már az úgynevezett ’56-os „emlékév” is egy cserbenhagyásos gázolással ért fel nagyapám hírneve, személye, történelmi szerepe ellen. Olyan sok gyalázatosságot követtek már el nagyapám emléke ellen, nem is idézném, mert nem süllyedek olyan mélyre, amilyen mélyen ők vannak.
Úgy tűnik, még sokszor, nagyon sokszor kell leírnunk, elmondanunk, hogy mindenkihez eljusson a hír: Nagy Imre egy kommunista vezető volt, aki halála pillanatáig hitt a kommunizmusban. Abban a tömeggyilkos, emberellenes, eszement eszmében, amely világszerte százmillió ember halálához vezetett. Már önmagában ez kizárja, hogy ép ésszel bárki példaképként tekintsen rá. Ha pedig végignézzük életútját, „történelmi szerepét”, világossá válik, ez az ember bizony vállalhatatlan. (Egyetlen apró momentumot leszámítva.)
Míg Nagy Imre hazájának egészét szolgálta – vezető beosztásban mindig a pozitív változás irányába igyekezett hatni, így 1953-55-ben és 1956-ban is –, a mai vezetők saját hatalmukért saját egójukat szolgálják. A botrányos korrupcióról már nem is beszélve. Nagyapám számára az adott szó szentség volt, és bár többször szégyenteljesen megcsalták őt politikustársai, én mérhetetlenül tisztelem politikai és magánemberi erkölcsösségét, feltétlen tisztességét – közölte Jánosi.
Mégis milyen erkölcsről tetszik prédikálni? Annak az embernek az erkölcséről, aki orosz hadifogsága után, 1920-ban belépett az Oroszországi Kommunista Pártba, majd 1921-ben csekista kiképzést kapott? (A Cseka az orosz kommunisták első, 1917-ben létrehozott, közrettegésnek örvendő titkosszolgálata.) Aztán 1930-ban belépett a szovjet titkosrendőrséghez, az OGPU-hoz (az NKVD és a KGB elődjébe). A jobboldali elhajlással nehezen vádolható Charles Gati történész Vesztett illúziók című művében azt írta:
Nagy Imre számos, a szovjet titkosrendőrségnek írt jelentését, amelyekben beárulja emigráns társait – de legalábbis a kézírásos dokumentumokat – hitelesnek kell tekintenünk. Ezek között szerepel három névsor, amelyekben a
Az első ilyen besúgó jelentést 1936 táján, a másodikat 1939. április 20-án, a harmadikat 1940. június 15-én juttatta el az NKVD-nek. Gati szerint e három lista összesen 203 nevet tartalmazott, akik közül „több tucatnyian lettek a Szovjetunión végigsöprő tisztogatási hullám áldozatai”.
„Politikai és magánemberi erkölcsösség”, ugye, kedves Jánosi Katalin? Pedig ez a több tucat besúgott és kivégzett ember csupán egy apró szeletkéje a maga nagyapja csodálatraméltó életútjának!
Vologya jól feküdt Sztálinnál
Félix Péter 2008-ban a Magyar Narancsban háromrészes cikksorozatot írt Nagy Imre ismeretlen élete címmel. (Itt olvasható az első, a második és a harmadik rész.) A második részben rámutat egy igen lényeges tényre:
Nagy Imrének a legsötétebb sztálini terror éveiben, amikor a becslések szerint tízmillió embert gyilkoltak meg politikai konspirációk során, a haja szála sem görbült. Pedig a magyarokat nemigen kímélték: Rainer M. János becslése szerint a szovjet kommunista párt körülbelül 1500 magyar származású tagja közül legalább 1250-en
Kiváló moszkvai beágyazottságát mutatja, hogy Magyarország szovjet megszállása után Nagy 1945 márciusától előbb földművelésügyi miniszter lett (az általa beterjesztett eszement, „földreform” adta meg a kezdőlökést a hazai nagybirtokrendszer szétverésének, életképtelen törpebirtokokat létrehozva), majd a '45-ös választás után a Kreml javaslatára ő lett a belügyminiszter – noha Rákosi Mátyás kommunista pártfőtitkár Rajk Lászlót akarta. Mint Félix rámutatott:
Máig nem tudható, miért volt akkora támogatottsága Nagynak Sztálin környezetében, hogy az sokszor Rákosival szemben is elégségesnek bizonyult. Így történhetett, hogy bár Rákosi följelentette Nagyot Moszkvában, megfúrni nem tudta.
Belügyminiszterként aztán Nagy Imre terjesztette a kormány elé 1945. december 22-én a német nemzetiségű magyarok kollektív jogfosztásáról, kitelepítéséről szóló rendelettervezetet és annak végrehajtási utasítását is. Csaknem 200 ezer német nemzetiségű magyar honfitársunkat fosztották ki, majd deportálták Magyarországról, szörnyű körülmények között. Charles Gati szerint ebben a kérdésben Nagy komoly nézeteltérésbe került Bibó Istvánnal, a Belügyminisztérium akkori közigazgatási osztályának a vezetőjével. Bibó a zsidók deportálásához hasonlította a szégyenteljes akciót. Ám Nagyot ez nem hatotta meg: ez a külsőre, nagyapós, joviális öregúr mind a félmillió német nemzetiségű magyart deportálni akarta!
És akkor arra most bővebben ki se térjünk, hogy belügyminiszterként az ő hatáskörébe tartoztak a „háborús bűnösök” mellett a kommunisták ellenfeleivel is leszámoló népbíróságok, és fontos szerepe volt több, kommunisták által elkövetett gyilkosság eltussolásában.
Hogy is mondta az Unoka? „Politikai erkölcsösség” és „feltétlen tisztesség”...
Nagy Imre beszédet mond a parlamentben 1953-ban (Fotó: AFP)Koncepciós perek, padlássöprések
Bár 1946 márciusában Rákosi kiszorította őt a belügyminiszteri székből, a kudarc nem törte le: aktívan bekapcsolódott a kisgazdapárt szétverésébe. 1947. február 22-én egy Szabolcs megyei konferencián például így uszított Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkára ellen:
A helyzet kiélesedett akkor, amikor bizonyossá vált, hogy Kovács Béla is részese az összeesküvésnek. (...) Ha a kisgazdapárt nem adná ki Kovács Bélát, ezzel elismerné, hogy nemcsak a kisgazdapárt egyes vezetői a bűnösök, hanem az egész kisgazdapárt az összeesküvők mögé áll.
Végül a parlament nem függesztette föl Kovács mentelmi jogát, ezért három napra rá a Szovjetunióba hurcolták őt. (Ez a nap – február 25-e – a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja 2000 óta.) Nagy Imre aktív szerepvállalásával több száz kisgazda vagy nem kommunista politikus ellen indult koncepciós per; volt, akit kivégeztek (Donáth György), mások súlyos börtönbüntetéseket kaptak. Gati szerint Nagyot megbízható, önkritikára mindig hajlandó hithű kommunistaként kezelték a Kremlben. Mint fogalmazott:
Néma maradt az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején végrehajtott tisztogatások alatt, amikor nyomtalanul tűntek el a rendőrállam ártatlan áldozatai – egyházi vezetők, baloldali politikusok, s a Rákosi, esetleg Moszkva által kényelmetlennek, vagy fölöslegesnek ítélt kommunisták.
De nézzük csak tovább ezt az „erkölcsös” életművet! 1951 végén élelmezési miniszterré nevezték ki, majd rákövetkező évben már mint begyűjtési miniszter vállalta a parasztok, „kulákok” legkegyetlenebb kizsigerelését. A nevével fémjelzett rendelet szerint a sertésbeadási kötelezettség elmulasztása „közellátás érdekét veszélyeztető bűncselekmény”, amely öt évig terjedő börtönnel büntetendő. 1948-1956 között a közellátás veszélyeztetéséért 193 826 embert ítéltek el a bíróságok, csak 1951-53 között pedig több mint 120 ezret!
- Nagy Imre begyűjtési miniszterségei alatt tehát százhúszezer gazdálkodó ellen indítottak büntetőeljárást, s ezek közül legalább száz halálos ítélettel zárult!
1952 volt a „padlássöprés éve”: ekkor már a cséplőgéptől egyenesen a raktárba kellett szállítani a gabonát. Nagy József A parasztság helyzetének változása az első Nagy Imre kormány idején (1953-1955) című művében azt írta: „1950-53 között több mint 600000 termelő hagyta el a mezőgazdaságot, de közülük 220000 1952-ben hagyott fel a termeléssel.”
Jurij Andropov, a Szovjetunió budapesti nagykövete és Nagy Imre miniszterelnök 1956-ban (Forrás: Origo)Szabadságharcosok vére tapad a kezéhez
1953. március 5-én meghalt Sztálin. Három napra rá Nagy Imre hosszú és könnyfakasztó beszédben méltatta a Nagy Vezér és Bölcs Tanító munkásságát, és felszólította az Országgyűlést a diktátor emlékének törvénybe iktatására:
Sztálin elvtárs elhunyt. Kiragadta közülünk a halál, de tanításában és alkotásában örökkön élni fog. Emlékét a népmilliók forró szeretettel zárták szívükbe és legszentebb örökségként hagyják jövendő nemzedékekre, nagy ügye folytatóira. (...) Soha el nem tántorodunk Sztálin hadseregétől, a párttól: még többet, még jobbat kell tennünk, a Sztálin teremtette szép új életért: továbbra is Sztálin elvtárs vezet bennünket, mert örökké ott él szívünkben.
Satöbbi. Ezt mondta az alaphangon tízmillió embert (javarészt honfitársait) kiirtó Sztálinról a „mi” Nagy Imrénk...
Sztálin halála után félreállították Rákosit, és Nagy Imre lett a miniszterelnök. Nem a szép beszéd miatt, hanem mert – mint arra már utaltunk – jól feküdt Moszkvában. Ezután engedélyezték a kilépést a kolhozból, amit a magyar nép Nagy Imréhez kötött – tévesen, hiszen ez moszkvai utasítás volt! A joviális, nagyapós külső mellett egy-egy ilyen tévképzet volt az oka, hogy a magyarok egy része 1956-ban úgy tekintett Nagy Imrére, mint egy emberarcúbb vezetőre.
Ám ő ízig-vérig internacionalista kommunista maradt, aki irtózott a nemzeti gondolattól. Egyetlen pillanatig sem volt az 1956-os szabadságharc miniszterelnöke, ő kizárólag a kommunista rendszer fennmaradását tartotta szem előtt. Ami engedményt tett, azt az utca nyomására tette, a pesti srácok hősies ellenállása kényszerítette ki belőle.
Nagy Imre és köre magát pártellenzéknek tartotta, és nem fogadták el az egyetemisták október 22-ei 16 pontját az általános, egyenlő, titkos választásokra, többpártrendszerre, teljes vélemény- és szólásszabadságra. A Budapestre érkező Mikojan és Szuszlov szovjet kommunista elvtársak október 27-i jelentésükben így idézik a Nagy Imrét: „A lázadás fegyveres elfojtása mellett a megbékélést, az értelmiség és a néptömegek megnyerését szolgáló politikát fogunk folytatni, elébe megyünk a népi mozgalomnak és a nemzeti érzéseknek, hogy élére álljunk, és ezáltal szétverjük az ellenforradalmárokat, és megőrizzük a népi demokratikus rendszert.”
Nagy Imre ellenforradalmároknak tartotta Pongrátz Gergőéket. Ehhez nem szükséges további kommentár.
Jánosi Katalin és Ungvári Tamás az 1946. február 1-jén kikiáltott köztársaság 63. évfordulója alkalmából szervezett parlamenti konferencián 2009. január 30-án (Fotó: MTI/Beliczay László)Az Unoka és a diktatúra
Onnan indultunk, hogy Jánosi Katalin nagyapja dicső emlékéről, politikai erkölcsösségéről, tisztességéről értekezett. Meg azt is mondta: harminc évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy még lesz egy olyan hatalom Magyarországon, amely „megszabja jelenünket és jövőnket, meghamisítja múltunkat. Hogy lesz egy új önkényuralom, amely az emberi jogokat negligálja, és olyan országot teremt, amelyben nem születnek egyenlőnek az emberek. Ez számomra elfogadhatatlan. A diktatúra a nyakunkba liheg.”
Ha itt valaki hamisít, az éppen Jánosi Katalin. Itt érdemes idézni Horváth Miklós hadtörténészt, aki néhány éve a VS.hu-nak úgy nyilatkozott Nagy Imréről:
Kegyeletsértőnek tartom, hogy az utolsó szó jogán átörökített politikai végrendeletét – „remélem egyszer a magyar nép felment azok alól a súlyos vádak alól, amelynek következményeként nekem az életemet kell áldoznom” – figyelmen kívül hagyva, Nagy Imrét évente többször azzal büntetik, hogy emlékező beszédekbe foglalva ismertetik az élete végéig visszautasított hamis vádpontokat. Nagy Imre igazat mondott! Ő védte a rendszert, elrendelte a statáriumot, amelyre hivatkozva elfogott szabadságharcosokat végeztek ki helyben, nem tiltakozott a szovjet csapatok bevetése ellen, sőt október 25-én újabb szovjet hadosztályok Budapestre rendelését kérte, és miniszterelnökként nem lépett fel a sortüzek megakadályozása érdekében, amelyeknek október 29-ig körülbelül 220 ártatlan személy esett áldozatául.
Már hogy lehetne a „szabadságharc miniszterelnöke” az, akinek statáriuma alapján felkelőket lövetnek agyon? Aki saját maga további megszálló szovjet csapatokat hív Budapestre? Ez minősített hazaárulás. A fegyvertelen tüntetőkre lövetés pedig egészen konkrétan háborús bűncselekmény. (Még ha nem is ő adta ki a parancsot – ám ő volt a miniszterelnök, az ország elsőszámú vezetője.)
Ha a téma nem lenne ennyire komoly, az ember jót röhögne, amikor Jánosi azt mondja: „a mai politikusok hűséget és hazaszeretetet tanulhatnának Nagy Imrétől”.
Hogy micsodát? Hazaszeretetet? Még Rákosiban is több nacionalizmus volt, mint Nagy Imrében. Mint arra Sebes Gábor tavalyi írásában a Mandineren rámutatott: „Rákosiék nemzetközi fórumokon igyekeztek felvetni a romániai magyar kisebbség és a magyarok Csehszlovákiából történő kitelepítésének ügyét. Nagy erről így írt: .”
Újratemetése óta eltelt harminc év, az idealizált, sziruppal leöntött Nagy Imre-kép helyett a valóságot kell megismertetni a magyarokkal! Egyedül amiatt illetheti őt tisztelet, hogy kirakatperében nem kért kegyelmet. (Úgyse kapott volna.) Ezen túlmenően viszont egész politikusi életpályája egy tömeggyilkos, emberellenes, eszement rendszer, a kommunizmus elvtelen kiszolgálásáról szólt. 1956-ban további szovjet erők Budapestre hívásával minősített hazaárulást követett el. Felelős többek között a német nemzetiségű magyarok deportálásáért, a gazdálkodók földjeinek elvételéért, tömeges kifosztásáért, kirakatperek tucatjaiért, a politikai ellenfelek likvidálásáért, fegyvertelen civilek elleni sortüzekért, magyar emberek százainak haláláért. A statárium bevezetésével szabadságharcosok vére tapad a kezéhez. Ez az ember egy kommunista belharc áldozata, semmi keresnivalója a magyar nemzet hőseinek panteonjában!
