Hogyan szerezte meg Európa-szerte a közművállalatokat két francia multicég, a Suez és a Veolia? Miként árasztották el embereikkel a világszervezeteket, Európa vezető kormányait, vagy magát a brüsszeli adminisztrációt? Milyen módszerekkel korrumpálták a döntéshozókat és hogyan verték fel mindenütt a szolgáltatás árát? – ezekre a kérdésekre ad választ a magyar felirattal elsőként a PestiSrácok.hu-n bemutatott, világszerte nagy sikert aratott dokumentumfilm, a Water Makes Money. A leleplezésnek komoly magyar vonatkozása is van, hiszen miközben a választási kampányban vadul dúl a “rezsiwar”, kiderül: a Suez és a Veolia itthon az MSZP-SZDSZ-kormányok kiemelt üzletfele volt. Feltűnnek a pécsi vízművitában, csakúgy mint az új csepeli óriás-szennyvíztisztító botrányában. Sőt: információk szerint már a teljes magyar vízműágazatot felosztották egymás között, ám a franciák terveit végül keresztülhúzta a 2010-es politikai fordulat. A filmet jegyző páros, Leslie Franke és Herdolor Lorenz személyesen engedélyezték portálunknak a film első hazai vetítését, stílszerűen a magyarok tüzes vizéért, egy üveg barackpálinkáért cserébe.
SZABÓ FRUZSINA ANNA- PestiSrácok.hu
Felkavarta Nyugat-Európa túlprivatizált huszonegyedik századi állóvizét az elismert dokumentumfilm rendező páros, Leslie Franke és Herdolor Lorenz, akik 2010-es „Water makes money” (A víz pénzt csinál) című alkotásukban a nagy gazdasági világszervezetek által erőltetett közműprivatizáció kártékonyságát mutatja be francia, német és belga példák segítségével. Nem kisebb világcégeket vesznek górcső alá, mint a hazánkban a villamosenergiával, és a gázellátással operáló Suez, illetve az a Veolia, amely többek közt a Szegedi Vízmű 49 százalékos tulajdonhányadát és a Fővárosi Csatornázási Művek részvényeinek 25 százalékát tudhatja magáénak.
Hogy is csinálják?
Jean-Luc Touly, a Veolia egykori adminisztratív igazgatója
A filmben szereplő szakértők, mint a Veolia egykori adminisztratív igazgatója a víz multinacionális gazdasági kisajátítását vezetik le átláthatatlan pénzügyi szerződéseken keresztül, a helyi önkormányzatok és magánvállaltok titkos és korrupt egyezségén át a lakosságra kirótt jelentős pluszterhekig.
Az alkotás kifogásolja a nagyvállalatok által akár 130 százalékkal felsrófolt vízárakat, a hálózat karbantartási munkálatainak ritkulását. A szereplők szerint a lelkiismeretlen, jogosulatlan profitszerzés pénzügyi, könyvelési technikája országtól függetlenül mindig ugyanaz.
Hivatalos dokumentumok bemutatásával bizonyítanak eddig csak városi legendának tartott fogalmat, a belépési díjat. Ez a tisztességesnek nem nevezhető pénzügyi tranzakció egyfajta ellenszolgáltatás, amelyet a vállaltok fizetnek ki a városoknak a hosszú távú szerződésért cserébe. Ám ez a valóságban nem más, mint egy hitel, amely a vízfogyasztóknak kell a megnövekedett számlájukon keresztül visszafizetni. Franciaországban jelenleg törvény tiltja a belépési díj alkalmazását, ám a világ több országában is szerződési záradékként alkalmazzák.
A közműszolgáltatások állami kézben tartása mellett kardoskodó politikusok, így München polgármestere szerint a privatizáció rövid lejáratú, csak az elején kifizetődő tranzakció, ám gyorsan jelentkeznek a vele járó negatív hatások, mint a befolyás és a szabad mozgás megszűnése. A későbbi szükséges fejlesztésekről távoli székhelyeken döntenek, többé nem lehet beleszólni sem az árakba, sem a környezetvédelembe.
A nagyvállalatok új céltáblája, a rendezőpáros Leslie Franke és Herdolor Lorenz
Fotó kernfilm.de
Lehangoló észrevétel, hogy a magánvállaltoknak nem áll érdekében több évszázadra szóló közműépítmények megvalósításába invesztálni, mivel a szerződésük maximum 30 évre szól, míg a vízszolgáltatási ágazatba befektetett pénz csak 30-60 év alatt kezd megtérülni. A magáncégek tehát csak ritkán fektetnek be saját tőkét a csatornázási hálózat építésébe, illetve a karbantartás sem érdekük, mivel a hálózatban elszivárgott víz fogyasztásnak számít, amit ráterhelhetnek a fogyasztókra. A közszolgáltatás azonban nincs alárendelve ennek a logikának, ugyanis évtizedekre meg tudja tervezni befektetéseit annak érdekében, hogy a vízforrást szigorú takarékossággal aknázzák ki.
A film megjelenése után számos támadás érte mind a rendezőpárost, mind a mozi szereplőit, főként a Júdásnak kikiáltott egykori adminisztratív igazgatót. A Veolia pert is indított, amelyben a film betiltását kezdeményezték, valamint jelentős kártérítést szerettek volna kicsikarni az alkotókból. A vállalat semmilyen eszköztől nem riadt vissza, ugyanis egyes feltételezések szerint vízmogul a felelős azért a hacker támadásért, amely az alkotáshoz, a filmgyártó céghez köthető négy weboldalt tett tönkre. Az okozott vírustámadást több ezer eurós helyreállítási költséget vont maga után, de az igazi tetteseket soha nem találták meg.
A film végén bemutatott ábra jól szemlélteti, hogy a Veolia befolyása behálózta az egész EU-t.
Kép: watermakesmoney.com
Egy jó adag hungarikum – a választás tétje is ez!
A mozizás előtti felütésben persze a magyar szálakról sem lehet megfelejtkezni. A filmeben emlegetett két cégmogul a Csepel 2005 FH konzorcium tagjaként leányvállalatainak (Degrémont S. A. és OTV France) háta mögé bújva az egyik legnagyobb budapesti beruházásból, a Csepeli központi szennyvíztisztító telep megvalósításából sem maradhatott ki. A csepeli szennyes bűze az Európai Bizottságig elért, mivel annak ellenőrei megállapították, hogy a főváros 2005-ben szabálytalanul bonyolította le a telep tervezésére, építésére és négyéves üzemeltetésére kiírt tendert. Torzító tényezőnek minősítették, hogy nem volt nyílt az eljárás, és a végső szakaszban egyetlen “versenyző” közül került ki a Csepel 2005 FK konzorcium győztesként. Furcsa egybeesésnek nem nevezhető, hogy az irányítottnak tűnő közbeszerzési döntésben az akkori vízügyi tárca is részt vett, noha a minisztérium kohéziós alapért felelős főosztályvezetője 2004-ig a Veolia egyik magyarországi csúcsvezetője volt.
Az Index egy korabeli cikksorozata szerint is az akkori Gyurcsány-kormány a Suez, illetve a Fővárosi Csatornázási Műveket ellenőrző Veolia között egy (minden szereplő által harsányan cáfolt) háttér-megállapodás születhetett a hazai vízpiac felosztásáról. Eszerint Kelet-Magyarországon a Veolia, Nyugaton a Suez juthatott volna hozzá a regionális közművekhez.
A legnagyobb “százéves” privatizációs háború nem olyan rég ért véget Pécsett, amelynek kirobbantó oka az volt, hogy a Suez a baranyai megyeszékhely lakóira terhelte dunántúli terjeszkedése költségeit. Ekkor az új fideszes városvezetés úgy döntött, hogy einstandol és visszaveszi a vízmű felügyeleti jogát. Természetesen a Suez ezt nem hagyta szó nélkül és tízmilliárdos fájdalomdíjat követelt Pécstől, amelyet aztán 2013-ra tavaszára egy három milliárd forintos peren kívüli megegyezésre sikerült lealkudni Páva Zsolt polgármesternek.
A hazai nézők számára külön tanúságként is szolgál a Water Makes Money-ban bemutatott, a fél világot behálózó korrupt mechanizmusok leleplezése, hiszen az áprilisi országgyűlési választás fő tétje is ennek a hálózatnak a magyarországi térnyerése lesz. Az MSZP-SZDSZ kormányok (jól felfogott magánérdeküktől vezérelve, de engedve a Nemzetközi Valutaalap nyomásának is) 1994 óta folyamatosan privatizálták az energiaellátást és a közművállalatokat, míg a Fidesz-kabinetek igyekeztek megfékezni a magánosítást, reprivatizálni a már eladott szolgáltatójat. A Bajnai-kormányt csak a 2010-es bukás akadályozta meg a teljes hazai vízszektor kiárusításában, míg a jobboldali adminisztráció 2010 után számos céget visszavásárolt, például a Fővárosi Vízműveket, vagy éppen az emlegetett pécsi vállalatot. A Water Makes Money alkotói bebizonyították: a közműprivatizáció kivétel nélkül rosszabb és drágább szolgáltatást eredményezett, miközben az államok és önkormányzatok lemondtak az emberiség legfontosabb stratégiai kincsének, az ivóvíznek a birtoklásáról.
Vezető karikatúra: polyp.org.uk
Facebook
Twitter
YouTube
RSS