A tiszások megszakértették, hogy ha mindenünket eladják, az nekik jó lesz
A rablóprivatizáció egyszer már taccsra rakta a magyar gazdaságot, ezért az úgynevezett szakértők most ismét ugyanezzel az ötlettel álltak elő: adjunk el mindent, mert a befolyó bevételből stabilizálni tudjuk a költségvetést. Egyszer. Jövőre pedig, amikor szembesülünk azzal, hogy a stratégiai ágazatokban tevékenykedő, egyébként a gazdaság számára hasznot termelő állami vállalatok (Mol, reptér, stb) kiesése miatt kevesebb az államkassza bevétele, az így keletkező lyukat pedig akár be is lehetne tömni egy kis privatizációval. Jövőre, amikor a közműszolgáltatók eladása miatt két-háromszorosára nőttek a rezsiárak, és a lakosságnak kevesebb elkölthető jövedelme van, ezért csökkentek az áfabevételek, akkor mit adnak el a kedves baloldali szakértők?
Két állandó gazdasági toposz kering a jelenlegi kormánnyal kapcsolatban: az egyik, hogy fölöslegesen vásárolt (vissza) állami tulajdonba egy csomó stratégiai vállalatot, a másik pedig az, hogy összeszerelő üzemet csinál az országból. Hogy miért hülyeség mindkét érvelés, az tulajdonképpen össze is függ.
2010-ben a munkanélküliségi ráta meghaladta a 12 százalékot Magyarországon, vagyis minden hatodik munkaképes korú ember munkanélküli volt. Ezzel az adottsággal kellett valamit kezdeni. Nemcsak azért, mert annak, aki eddig munkanélküli volt, most meg nem az, annak ez jó, hanem azért is, mert pusztán a foglalkoztatás bővítésével nő az államkassza irányába befizetett adó- és járulékalap, arról nem beszélve, hogy ha nő a lakosság összesített elkölthető jövedelme, akkor az összes befizetett adó (áfabevétel) is növekedni fog.
Gazdaság, stratégia
Ennek eléréséhez először valamilyen munka kellett. A társadalom egy jelentős hányada ráadásul olyan régóta szorult a munka világán kívülre, hogy nekik külön reintegrációs programra volt szükség, ez volt a közmunkaprogram. Értelemszerűen egy olyan munkaerőpiacon, ahol magas a munkanélküliség, vagyis a társadalom egy széles rétegének nincs releváns (vagy bármilyen) szakmai tapasztalata, elsősorban az alacsonyabb hozzáadott értékű tevékenységek jelenthetnek belépőt, ahonnan el lehet indulni.
Ezek az úgynevezett összeszerelő üzemek azonban nemcsak erre megfelelőek. A nyomukban számos olyan kis családi vállalkozás pattant ki, amely részt vesz a beszállítói láncban, és 15 év alatt kis garázscégből már nemzetközi exportőr, vagy logisztikai vállalat lett. Ez már a nemzetgazdaság számára is fontos fejlődést jelent.
Ugyanakkor ha nem lennének a nagy „összeszerelő üzemek”, ezek a cégek sem létezhetnének. Magyarország egy mindössze 9,5 milliós piac, vagyis nem Kína. Az állami szubvenciókkal megtolt ipari beruházások, mint a keleten minden sarkon felpattanó helyi autógyárak, egyszerűen nem rendelkeznek elegendő felvevőpiaccal. Magyarország tehát az ipari termelés terén nem képes kizárólag az állami protekcionizmusra és szubvenciókra hagyatkozni a vállalatok inkubálásához. Ehhez szükség van olyan nagy felvevőkre, mint a nemzetközi cégek üzemei.
Hogy ez a gondolkodásmód egyébként mennyire sikeres volt, az nemcsak a 8 százalékponttal csökkenő munkanélküliségben tetten érhető, hanem abban is, hogy mindez úgy sikerült, hogy mára- a KSH adatai szerint- Magyarországon magasabb a szellemi foglalkozásúak száma, mint a fizikai munkát végzőké. Az összeszerelő üzemek mítosza tehát tényszerűen hamis, de ha igaz lenne, akkor se lenne szégyenkezni valónk: ezeknek az üzemeknek köszönhetően rángatta ki magát saját hajánál fogva a pocsolyából a magyar gazdaság.
Az állami cégek hozzájárulása a magyar gazdaság stabilitásához ennél egy fokkal talán jobban ismert. A Mol profitja az államkasszát, az extraproitja a rezsivédelmi alapot hízlalja, míg az állami közműszolgáltatók lehetővé teszik, hogy a lakosság valóban nyomott áron jusson hozzá a gázhoz és a villanyhoz.
Éppen az teszi a külföldi befektetők számára ennyire érdekessé a magyar közműszektort, hogy ennyire fontos szociális feladatot végeznek, nevezetesen a rezsicsökkentés fenntartását. Az olyan alapkezelőknek, mint a Kapitány Istvánt a tiszás csatlakozása után is foglalkoztató Stonepeaket éppen az ilyen jóképű közműszolgáltatók érdeklik: az MVM -ben bőven van profitmaximalizációs potenciál, hiszen a cég piaci értéke az alacsony áron továbbított energia miatt csökkenő bevételek következtében relatíve alacsony, míg ha a privatizáció sorsára kerül, értelemszerűen már piaci áron fogja szolgáltatni az áramot. Vagyis a Tisza Párt, amelynek 600 oldalas programja, és gazdasági tanácsadói is állandóan a privatizációról beszélnek, a villamos művek és a gázszolgáltató privatizációján keresnék a legnagyobbat. És ez a kettő fájna a legjobban a lakosságnak.
De persze itt vannak az olyan cégek is, mint a reptér és a Mol, amelyek nettó befizetői voltak az államkasszának, hiszen profitot termeltek. Ezt a befizetést pedig az állam- hasonlóan az adóbevételekhez- a saját feladatainak ellátására tudta fordítani. Ha az ilyen befizető cégeket eladjuk, abból a kilencvenes és kétezres évek privatizációs tragédiájának megismétlődése következik. Persze egy darabig akkor is van még mit eladni abból a rengeteg visszavásárolt állami cégtől. Ha az is elfogy, jöhet a konfiskálás.
