Vidnyánszky Attila: Nagyon komoly kultúrmaffia diktál
Úgy tűnik, még a hozzánk lojális lapok újságírói is igyekeznek megfelelni valamiféle külső elvárásnak. Alig találni kivételt. A színikritikusi körben nagyon komoly kultúrmaffia diktál. Pusztán arra volna szükség, hogy a színházban látottakról mindenki őszintén írja meg a véleményét, anélkül, hogy bármiféle elváráshoz igazodna - mondja Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója a Magyar Hírlapnak adott interjúban. Vidnyánszky szerint semmi értelme a másik oldallal folytatott vitának: "Olyannal, aki engem korábban lefasisztázott, nem ülök szívesen egy asztalhoz. Olyan mély ideológiai szakadék van közöttünk – és ők túlontúl egy irányba sorakoznak fel. De a kritikusok szakmai felkészültsége is nagyon sok kívánnivalót hagy maga után. És ha őszinte akarok lenni, például a színháztörténész vagy a marketingszakember számomra egyértelműen értelmezhető szakma. A színikritikusi viszont önmagában nehezen definiálható."
Az igazgató a független társulatok finanszírozása körüli vitáról azt gondolja: "Ki az, aki nem kapott pénzt közülük, és hol van még olyan támogatási rendszer, ahol többet kapnának, mint nálunk? Több orosz művészbarátom hazaköltözött például Németországból – amely tizenöt éve még maga volt az előadó-művészeti Kánaán –, mert ott sincs már annyi pénz, mint korábban. A szlovákok, lengyelek, csehek, románok nem is igazán értik, hogy miről beszélünk, mivel náluk nem létezik ilyen finanszírozás. A legnagyobb baj ott van, hogy mindenféle tévhit, hazugság terjed velünk kapcsolatban a világban. Igencsak megkérdőjelezném az innovációt, a színházújító jelleget bizonyos »független« színházak kapcsán, amelyre hivatkozva érvelnek a legtöbbször. Emellett egyes meghatározó egyéniségeik a konkrét politikai állásfoglalásaikkal már régen túllépték a színházművészet kereteit. Lehet, hogy akkor nem a kulturális tárca által, hanem a pártok kasszáiból kellene őket finanszírozni. Még az is lehet, hogy így történik. (A témáról a PestiSrácok.hu is közölt interjút korábban.) Van az a négy-öt társulat legfelül, ők mindig is kaptak támogatást, most is. De hogy mi történik alul? Óriási dzsumbujt látunk. Én a személyre szabott kifizetéseknek nem vagyok híve, az inkubátorházaknak és a befogadóhelyeknek viszont igen. Na de azzal, hogy az egész független szférát mindenek fölé helyezzük, figyelembe se véve, hogy a színházba járó közönség kilencvennyolc százalékát nem ő szolgálja ki, nem értek egyet. Téboly, hogy annak idején minimális sajtóvisszhanggal be lehetett zárni például az ország legnagyobb színházát, az Erkelt, ahol esténként többen néznek színházat, mint az összes függetlenben együttvéve.”
