Hoppál Hunor: Martin Schulz tündöklése és bukása
Párját ritkítja Martin Schulz pénteki bejelentése: igencsak ritkán fordul elő, hogy egy politikus beiktatása előtt lemond még nem létező tisztségéről. A hajdani EU-s főbürokratának ez is sikerült. (PolgárPortál-publicisztika)
A német szociáldemokraták vezetője szerdán jelentette be, távozik SPD-elnöki tisztségéből, mivel a negyedik Merkel-kormány külügyminisztereként folytatja munkáját, és a jövőben ezen feladataira kíván koncentrálni. Két nap múlva újból összehívott egy sajtótájékoztatót, hogy tudassa a közvéleménnyel: korábbi nyilatkozatával ellentétben mégsem lesz külügyminiszter. Két szék között a pad alá – nincs visszaút, Martin Schulz végleg megbukott. És mindezt oly módon érte el, hogy tavaly ilyenkor még úgy tűnt, ő lesz Németország következő kancellárja.
Lássuk, hogyan sikerült a felettébb bájos szocdem ikonnak bő egy év leforgása alatt célba érnie a politikai megsemmisüléshez vezető úton!
A német szociáldemokraták 2017. január 24-i elnökségi ülésükön Schulzot javasolták a távozó Sigmar Gabriel alkancellár helyére a párt új elnökének, valamint kancellárjelöltnek. A hír bejelentése után jelentősen megnövekedett a politikus népszerűsége. Egy márciusi kutatás szerint a szavazók 50%-ának szimpátiáját élvezte Merkel 34%-ával szemben. Schulz ekkoriban nyeregben érezhette magát. „Innen szép veszíteni.” – gondolhatta. De még milyen szép.
Valamennyi tavaszi tartományi választáson súlyos vereséget szenvedett a baloldal. Ekkor kezdődött a szocdemek lejtmenete és Schulz hattyúdala. Májusban mélypontra került az SPD támogatottsága, a szeptemberi parlamenti választásokon pedig ennél a népszerűségi hullámvölgynél is sikerült lejjebb jutniuk: a szavazatok mindössze 20,5%-át szerezték meg. Ekkor megnyílt egy lehetőség Schulz számára, amellyel bebiztosíthatta volna erős politikai jelenlétét a jövőre nézve: a baloldali ellenzék vezetői szerepe. Nem túl hálás feladat ez, hiszen legfeljebb Merkel migránspárti álláspontjára tudott volna rálicitálni, de az ember mégiscsak többet ér el aktív belpolitikai tényezőként, mint megszűnt közéleti entitásként. A valami ugyanis kézzelfoghatóbb a semminél.
Schulz a történelmi vereség után bejelentette, nem kíván egy Merkel vezette kormányban szerepet vállalni – ez lett a veszte. Ugyanis ezt a mondatot kérhették számon rajta párttársai, miután a befuccsolt Jamaica-koalíciós tárgyalások után megkezdett nagykoalíciós egyeztetések hajnalán bejelentette igényét egy miniszteri posztra. Schulz tehát nem ellentmondását feloldandó, vagy a pozíció betöltésére való alkalmatlanságának beismerése által jutott arra a döntésre, hogy visszalép. A politikus körül saját pártjában fogyott el a levegő, miután hataloméhsége felülírta korábbi fogadalmát. Martin Schulz csak saját magának köszönheti csúfos bukását: az Európai Parlament élén megszokta a magas tisztségeket, és úgy gondolta, pártja kormányzati szerepvállalása esetén az SPD elnökeként mégiscsak igényt tartana egy miniszteri bársonyszékre, annak ellenére, hogy 4,5 hónapja még azt nyilatkozta, nem lenne tagja az új Merkel-kabinetnek. Schulz nagyon eltaktikázta magát, feloldhatatlan ellentmondása pedig nem maradt következmények nélkül – végül vesztesen jött ki a szituációból.
Szijjártó Péter most bizonyára szomorkodik, hogy nem a fedettpályás demagógkodás örökös világbajnokával kell a következő évek német-magyar kétoldalú találkozóin bájcsevegnie.
A magyar emberek fellélegezhetnek, az Európai Egyesült Államok ideájának egyik szellemi tábornoka már nem fogja ezt az őrült ötletet az EU-tagállamokra ráerőszakolni. Nem garázdálkodik majd az új német kormányban egy luxemburgi külügyminiszter 2.0; nem lesznek hazánkat az unióból és a demokratikus világból kiátkozó nyilatkozatok. A többségi akarattal és a tényekkel közismerten rossz viszonyt ápoló Martin Schulz most a rögvalóságtól kapott méretes pofont: a történet végére már nemcsak a választók, de saját párttársai is megvonták tőle a bizalmat.
Schulz csatlakozott az Európai Unió politikai hulláinak klubjához: a képzeletbeli szalonban már ott poharazgat a jelentéstevő Rui Tavaressel és a súlyos Orbán-fóbiában szenvedő Daniel Cohn-Bendittel. A csapatnak még van hova bővülnie a jövőben: én a magam részéről előre megajánlanék egy klubtagságot Jean-Claude Junckernek is.
(Vezető kép: Martin Schulz - Fotó: Emmanuele Contini / AFP)
Szerző:
