Pesti Srácok

A magas részvételi arányban bízik az ellenzék

A magas részvételi arányban bízik az ellenzék

Az ellenzéki pártok szerint vasárnap a választók több mint 70 százalékának el kell mennie szavaznia ahhoz, hogy esély legyen a kormányváltásra. A rendszerváltás óta csak egyszer voltak ennyire aktívak a szavazópolgárok: 2002-ben, amikor leváltották az első Orbán-kormányt.

Széles körű együttműködés hiányában a választók mozgósítására koncentrálnak az ellenzéki pártok. Abban bíznak, hogy ha nagyon magas lesz a részvételi arány, akkor le tudják váltani a Fideszt. Reményeiket Vona Gábor, a Jobbik miniszterelnök-jelöltje fogalmazta meg.

A rendszerváltás óta hét országgyűlési képviselőválasztást tartottak Magyarországon. 1990-ben kerekítve 46, 94-ben 55, 98-ban 57, 2002-ben 74, 2006-ban 64, 2010-ben 47, 2014-ben pedig 62 százalék volt a részvételi arány. Hetven százalék felett tehát csak egyszer, 2002-ben járt, amikor leváltották az első Orbán-kormányt és újra a szocialisták kerültek hatalomra. Az elmúlt hét országgyűlési képviselő-választás átlagolt részvételi aránya azonban a hatvan százalékot sem éri el: egészen pontosan 57,7 százalék. Az emberek majdnem felét tehát csak akkor lehet rávenni a szavazásra, ha nagyon nagy a tét, és valami ellen, nem pedig valami mellett kell szavazni. Az idei választás egyébként éppen ilyen lesz, nemcsak az ellenzék, hanem a kormányoldal szerint is. A Fidesz elnöke, Orbán Viktor azt mondta:

PestiSracok facebook image

A közvéleménykutatók azt mondják, hogy a részvételi arányt nagyon nehéz megjósolni, mert sok a rejtőzködő szavazó. A szakemberek ugyanakkor egyetértenek abban, hogy ha nagyon sokan elmennek szavazni, akkor az nemcsak a kormányoldalnak, hanem a kisebb ellenzéki pártoknak sem kedvez, mert csökkenti a bejutási esélyeiket.

Forrás: Infostart, fotó: MTI

Ajánljuk még

„Rákos daganat” – Simonyi András és a KGB-hez sorolt DIVSZ, avagy egy hálózati aranyifjú fantasztikus pályafutása

A Hálózat 2021 január 20.
Simonyi András ex-nagykövet különösen durva nyilatkozatot tett nemrégiben, amelyben „rákos daganatot” emlegetett. Pedig neki illene hallgatnia. Simonyi apja Dániában dolgozó „kereskedelmi tanácsos” volt a diktatúrában, a fiú nemzetközi iskolába járt, ahol remekül megtanult dánul és angolul. Bár egy kései interjú szerint már akkor rocker és lázadó volt, valójában hazatérve a KISZ-ben folytatta, elnyerte a támogatott fiataloknak járó AIESEC-ösztöndíjat, majd a Londonban megalapított, de a szovjetek által irányított DIVSZ munkatársa lett. Ma már tudjuk, hogy utóbbi a KGB alá tartozott. Ugyanitt dolgozott a mindig a talpára eső Fodros István vagy az az Elbert János, akit sokak szerint éppen a KGB tett el láb alól. Maga Simonyi tovább emelkedett, lázadóként az MSZMP-ben folytatta, a nyolcvanas években már az Állami Ifjúsági Bizottság „nemzetközi osztályának” vezetőjeként ment Bécsbe. Elképesztő, de rendszerszerű, hogy a NATO brüsszeli központja mellé akkreditált nagykövet lett belőle 1995-ben, hogy az szt-tiszt Medgyessy Péter miniszterelnökségének idejétől (2002) az egykori ősellenségnél, washingtoni nagykövetként folytassa. Érdekes, hogy van-e bizonyíték a beszervezettségére? Nem igazán, nem ettől volt a hálózat egyik megfutatott aranyifjúja.