Avatás előtti gondolatok - Emléktáblát állítanak Csurka Istvánnak
Budapest, 2008. június 27.
Csurka István, a Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) elnöke beszél a Hõsök terén tartott nagygyûlésen, amikor a 20 évvel ezelõtti, az erdélyi falurombolás ellen ugyanott tartott tüntetésre emlékeztek.
MTI Fotó: Kovács Attila
Pénteken délután a pesti Hazatérés Temploma Szabó Dezső Színházának előterében, szellemi elődje örökbecsű idézete mellett avatják fel a drámaíró-politikus emléktábláját. A eseményre a PestiSrácok olvasóit is várják.
Aligha vitatható, hogy a rendszerváltozás évtizedeinek egyik legnagyobb gondolkodója Csurka István volt. A drámaíró-politikus egyes esetekben évtizedekkel előre látta a folyamatokat, a magyarságra leselkedő veszélyeket, amelyekre rendre fel is hívta olvasói figyelmét. Sajnos, életében csak kevesen vették komolyan figyelmeztetéseit, ma viszont már egyre többen és egyre gyakrabban idéznek tőle, elismerve egyre-másra valóra váló igazságait.
Senki sem lehet próféta a saját hazájában, tartja a bibliai eredetű közmondás, amely magától Jézus Krisztustól származik. Krisztus Urunk akkor mondta ezt, amikor Názáretbe érkezett, ám szülőhelye lakói nem az élő Isten egyszülött fiát, hanem az „ács fiát” látták csupán benne. Ha Jézussal is megtörténhetett mindez, akkor miért volna más a sorsa az egyszerű halandóknak? Se szeri, se száma a történelemben azoknak a különleges személyiségeknek, akiket saját koruk, saját kortársaik nem értettek meg, sőt, akár még üldöztek is, hogy aztán – rendszerint már haláluk után – felismerjék, mekkora hiba is volt az értetlenség.
Nekünk, magyaroknak is szép számmal akadnak ilyen gigászaink. Sőt, ha jobban meggondoljuk, szinte csak ilyenek akadnak, mert talán nem is tudnánk olyan nagyságokat felsorolni történelmünkből, akiket már életükben is dicsfény övezett, akik hőstetteikért, a nemzetért tett szolgálataikért felhangok nélkül megkapták az őket megillető elismerést.
A XX. század telis-tele volt magyar sorstragédiákkal. Minden elé és mindenek fölé kívánkozik ezek közül Trianon, amelynek ország- és nemzetcsonkítását ma is érezzük, utóhatásait pedig soha el nem múlóan viseljük. De a két világégés, a bolsevizmus kétszeri térnyerése, majd a félresikerült rendszerváltozás egyaránt terhelte ezt az amúgy is sanyargatott sorsú nemzetet.
A két világégés között, 1934-ben született Csurka István – számmisztikában hívők, figyelem: éppen ugyanazon a napon, március 27-én ünnepelte a születésnapját, mint vezérlő fejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc –, aki a sorstragédiákkal tarkított XX. század végén, és az új évezred első tizenkét évében egyike lett a nemzet lelkiismereteinek.
A gyermek Csurka István Észak-Erdély visszatérésétől egészen tízéves koráig Nagyváradon élt, ott történt az eszmélése, majd onnan kellett menekülniük a front megérkezésekor. Elmondható tehát, hogy családi vonalon hozta magával az irodalom szeretetét és a Trianon iránti személyes kötődését is. Rövid budapesti élet után Békésbe került a család. Békés fantasztikus magyarok keltetője, hiszen a „Könyves ember”, Püski Sándor, a „Fekete bojtár”, Sinka István, vagy éppen Féja Géza is erősen kötődött Békéshez. Közülük akad, akit apja révén Csurka István már gyermekkorától ismerhetett. A békési Szegedi Kis István Református Gimnáziumban érettségizett, igaz, az érettséginél jóval több az, amit ebben a nagyszerű intézményben kap, amelyről évtizedekkel később így nyilvánul meg:
„Mindent, ami ma jellemez engem, innen hoztam, innen gyűjtöttem!”
Csurka István 2012. február 4-én bekövetkezett halálát követően nagyon sok nekrológ, visszaemlékezés jelent meg. Mind közül az egyik leginkább figyelemreméltó Alexa Károly író, publicista emlékírása volt, mert tömörségében talán a leghűebben adja vissza azt, hogy ki is volt valójában Csurka, és mit jelentett ő a magyar irodalmi- és közélet számára a Kádár-korszak utolsó évtizedeiben, valamint a rendszerváltozás korában.
Morogtam rá, de nem restelltem beismerni, hogy megint és megint és újfent igaza van, lett, bejött, amit előre jelzett. Azt mondják most, hogy meghalt: egész élete merő szerepválság volt. Politikus, író, publicista? Soha egységesebb életmű, mert rend volt benne, a lelkében. Ezért lehetett támadhatatlan, noha mindig és minden irányból lőttek rá egész életében. Vagy visszalőttek. Oly mindegy. Írásai a Magyar Fórumban az új Magyarország történetének leghitelesebb krónikás darabjai.
(részlet Alexa Károly Csurka Istvánról írt nekrológjából)
Telitalálat Alexa Károly jellemzése. Életműve egységességére és a lelkében lévő „rendre” mi sem jellemzőbb, mint az, hogy az 1956-ban, még a forradalom előtt írt, egyik legelső novellájában – A mélység vándora – a főhős, Pásztor Mihály a történet végén, a magyar népléleknek oly sokat jelentő déli harangszóval egy időben, Szalontán „szenderül el”. Ezzel kapcsolatban a következőket mondta:
Ebben az írásban először jutottam el a gondolatig, képben és utalásban a szétszabdalt és elveszett, említeni sem szabad hazába, és a gondolatig, hogy Magyarország nem annyi, amennyit szögesdróttal körülvettek, hanem több.
(Csurka István visszaemlékezése; Forrás: Az esztéta)
Vagyis irodalmi szinten már ekkor, 1956 nyarán megjelenik Csurkánál a Trianon kérdéskörére való utalás, amely aztán következetesen visszaköszön, nem csupán az írói, de a politikusi ténykedésében is. Ezért fogalmazhatott úgy a Széchenyi-díjas irodalomtörténész, a szélsőjobboldali elhajlással igazán nem vádolható Réz Pál, hogy
Csurka előtti Csurkáról nem beszélhetünk, ő már a kezdetektől a maga hangján szólt. ... Ezért lehetséges, hogy Csurka István munkásságában nem láthatunk törést, szemlélete gyakorlatilag megszakítások nélkül ezt a folytonosságot tükrözi.
Politikai tevékenységén túl Csurka István az 1990-es években egy korszakalkotó mozgalmat (Magyar Út Körök Mozgalom) és egy hiánypótló civil szervezetet (Bocskai István Szabadegyetem és az ennek égisze alatt működő Bocskai Színpad) is létrehozott. Az 1993-ban alapított Magyar Út Körök Mozgalom nagyon sokat tett a nemzeti érzületű magyarok összefogásában, különösen az 1994 és 1998 közötti években, amikor a posztkommunista/balliberális erők közel háromnegyedes többségben voltak a parlamentben. A nemzeti gondolat ébren tartásában oroszlánrészt vállalt a Magyar Út. A MIÉP 1998-as parlamentbe kerülése pedig lehetőséget nyújtott arra, hogy a kultúra és az oktatás területén is megjelenhessen a nemzeti gondolat, hiszen az ekkor alapított Bocskai István Szabadegyetem és annak irodalmi színpada sok tekintetben képes volt betölteni az itt tátongó hatalmas űrt. Sajnos a MIÉP parlamenti kiesésével szép lassan ezek a szervezetek is elsorvadtak.
A leginkább hátborzongató, hogy most, 2026 tavaszán egy megrázó választási eredményt követően Csurka, ha élne, ismét megírhatná „Az elfogadhatatlan realitást”, vagy felhívhatná a figyelmet arra, hogy „Ébresztő, magyarok, jönnek a Kun Bélák”. A baj csak az, hogy amíg az 1980-as évek közepén-végén ezt mindenki értette, az is, aki ezért epét okádott rá, a mai fiatal generáció nagy többsége – tisztelet a kivételnek – sajnos azt sem tudná, miről beszél Csurka… Ami – ki kell ezt is mondani – nem kis részben a mi generációnk felelőssége is.
Éppen ezért fontos, hogy emlékezzünk rá, akár gondolatainak újra és újra történő felidézésével, akár azzal, hogy emléktáblával tisztelgünk különleges írói munkája előtt, amelyben az első helyen mindig a magyarság sorsa állott. Csurka István életútja abban is példát mutathat számunkra, hogy milyen feladatok várnak ránk az elkövetkező időkben. Meg kell szerveznünk aktuális Bocskai Színpadjainkat, Magyar Út Körök Mozgalmainkat, amelyek makacs tisztességgel és kérlelhetetlen következetességgel őrzik-, hirdetik- és terjesztik- a nemzeti gondolatot.
A pénteki esemény is ennek egyik előfutára lehet, amelyben külön öröm, hogy a Szabó Dezső Színházban, vagyis azon a helyen avatnak most emléktáblát a tiszteletére, ahol annak idején annyi szép előadást tartott Csurka István édes gyermeke, a Bocskai Színpad. A színház névadójának örökbecsű idézete („Minden magyar felelős minden magyarért!”) mellett méltó helye lesz a rendszerváltás Váteszének.
