Megnyugtatásul közlöm Kárpátaljáról... (Helyszíni tudósítás!)
Az életben kell egy kis izgalom, ezért mikor is utazna Beregszászba az elvándorolt kárpátaljai magyar, ha nem akkor, amikor kitör a háború. Itt viszont egyelőre nyugalom van, és bár érezteti a hatását a kétezer kilométerre dúló harc, a beregszászi emberek nem aggódnak jobban a szokásosnál.
Kárpátalján érződik a feszültség, de a háborús hangulattól messze állnak az emberek. Látszólag minden ugyanúgy megy tovább, mint az átlagos hétköznapokon. Az emberek munkába járnak, a fiatalok nem aggódnak. Igaz, a helyi magyarok szinte kivétel nélkül a magyar okmányaikkal járnak mindenhová, főleg a férfiak.
Ne beszélj ukrániul!
Beregszászba jövet útitársam anyai lehordásban részesített, amikor az ukrán határőr kérdésére, miszerint hány éves vagyok, ukránul válaszoltam.
Te hülye vagy? Hadköteles vagy! Ha kérdezik, nem tudsz ukránul, nem jártál itt soha, magyar vagy!
– mondta és elrángatott a vámzónából. Később belegondolva jogos volt az aggodalma, de a reflexek nehezen változnak; ha ukránul kérdeznek, úgy válaszolok. A legfontosabb és első dolgom a hazatérés után az volt, hogy a családommal mindent tisztázzak, megtudjam, hogy jól vannak-e. A személyes találkozások elmaradtak. Az unokaöcsém bentlakásos gimnáziumát ma lezárták, nem mehetek be, ő nem jöhet ki. A hadkiegészítő keresi a katonakorú férfiakat, ezt mindenki a maga módján oldja meg. Nehány barátommal találkozva azt láttam, hogy ők viszont nem félnek jobban a szokottnál. Már évek óta tudják, hogy háború van, az, hogy most kicsit forróbb lett a helyzet, nem sokat változtatott a világlátásukon. Megértem, én is voltam így, az áttelepülés előtt egy cipőben jártunk, hiszen az első behívómat 2014-ben kaptam meg.
Azt várom, hogy kitörjön a háború és másnap vége legyen
A legtöbb embert Kárpátalján nem a – tőlük egyébként eléggé távol zajló – harcok aggasztják, hanem a bizonytalanság.
Én csak azt akarom, hogy tényleg kitörjön a háború, jöjjenek az oroszok és másnap legyen vége az egésznek
– mondta a taxis, akivel Beregszászba jöttünk. Az útitársunk egy néni volt, akinek azért kellett visszajönnie, mert a fiát el kell rejteni a hadkiegészítő elől. A férfi ötvenhat éves, le van százalékolva, de orvosi végzettsége van és szolgált az afgán háborúban. Természetesen az ukrán hadseregnek pont rá van szüksége. Talán el sem vinnék a frontra, talán csak értesítést akartak adni neki az állományba vételéről, de senki nem akar kockáztatni.
Ha akarnék, sem tudnék most hazamenni
Nem akarnak kockáztatni az ukránok sem. Amint csütörtökön reggel megjelentek a mozgósításról szóló hírek, a határ azonnal megtelt. Ha most azonnal indulnék vissza Magyarországra, akkor legalább négy–öt órát kéne várakoznom az átkelőnél, de valószínűleg többet. Ami viszont érdekes, hogy nem a kárpátaljaiak menekülnek: a szállodánkban a recepciós azt mondta, hogy tegnap este óta minden szobát kiadtak, a vendégekKijevből jöttek és egy éjszaka után már indulnak is tovább. Nem kérdés, hogy merre. Aki csak teheti, Magyarországon keresztül menekül.
A beregszásziak viszont nem akarnak elmenni. Barátom nővére kijelentette, hogy lőjék le inkább, de nem adja a házát az ukránoknak. A bátyám szintén marad, bármi is lesz, a kislányának nincs útlevele, most nem is készíthetnek. Ellentétben tehát a szír agysebészekkel, a kárpátaljai magyarok nem mennek el a családjuk nélkül. Ruszin barátommal este egy sör mellett beszéltünk a helyzetről. Ő azt mondta, hogy ha ideér a háború, akkor majd aggódni kezd, addig nincs rá oka. Mint mondta, az országban az emberek kilencven százaléka azt várja, hogy az oroszok oldják meg a helyzetet – Putyinban bíznak nem Zelenszkijben.
De ha ezt a nevemmel írod meg, engem lelőnek
– tette hozzá. A figyelmeztetés a bizonytalanságban mindig elkel.
Rengetegen aggódnak, megkerestek engem is, jól vagyok-e. Őszintén szólva, mielőtt Beregszászba értem aggódtam, kértem konzuli védelmet, sok mindenre felkészültem, de ha az itteniek kitartanak, akkor nekem fölösleges félnem.
Fotó: a szerző felvétele
