Spanyolország – a nyugati hatalmak közül egyetlenként – katonailag is hajlandó lett volna támogatni a magyar szabadság ügyét 1956-ban – derült ki Ricardo Ruiz de la Serna spanyol jogász és történész előadásából. A madridi San Pablo Egyetem docense a XX. Század Intézet meghívására mutatta be a Franco vezette állam párját ritkító hozzáállását a magyar szabadságharc ügyéhez. A magyarok iránti rokonszenvet akár tevékeny segítséggel is kifejezte volna a katonából lett államfő, annak ellenére, hogy országa akkoriban éppen csak kilépett a nemzetközi elszigeteltségből.
Spanyolországot 1939 óta Franco tábornok irányította, aki a polgárháborúban legyőzte a szovjetek által is támogatott köztársaságiakat. A sokféle ideológiai hátterű köztársasági táborban jelen volt, és letette névjegyét a kommunisták nemzetközi csapata is; magyarországiak is csatlakoztak, sokan közülük azonban már a Szovjetunióból érkeztek. A történész rávilágított a Terror Háza Múzeumban tartott előadásában, hogy a Rákosi-zászlóaljban háromszáz magyar kommunista harcolt Rajk László irányítása alatt, és az egységben ott volt a majdani magyarországi kommunista diktatúra belügyi apparátusának, tehát a terror fő letéteményeseinek több prominens tagja, mint például Gerő Ernő Komintern-ügynök. Ők már Spanyolországban sem a humánus hozzáállásukkal szereztek hírnevet.
A polgárháború 1939-as vége után csak földalatti kommunista mozgalom létezett Spanyolországban, a törvény tiltotta a kommunista tevékenységet, és börtön, esetleg kivégzés járt érte.
„Franco nem volt demokrata, nem volt liberális, nem volt libertariánus (…) valóban szörnyű intézkedéseket hoztak a polgárháború után a kommunisták, szocialisták, anarchisták ellen”
– szögezte le Ricardo Ruiz de la Serna, ám hozzátette, hogy Franco pontosan ismerte a kommunisták működését, és ennek tudható be a szigor. Világnézete a spanyol katolikus konzervativizmusban gyökerezett, ami magába foglalta a határozott antikommunizmust is.
A spanyol–magyar kapcsolat
A polgárháborús győzelem után Franco nemzetközi elszigeteltségben maradt, amelyből a hidegháború miatt tudott kitörni mint akinek végig igaza volt a kommunistákkal kapcsolatban. Az 1952-es eucharisztikus világkongresszus, az amerikai hadsereg támaszpontjait beengedő 1953-as egyezmény, majd az 1955-ös ENSZ-csatlakozás – ez a három fő mozzanata volt az elszigeteltségből kitörésnek. 1956-ra tehát Spanyolország már elérte a nemzetközi elfogadottságot, de még nem volt tagja az európai közösségeknek és a NATO-nak.
Ricardo Luiz de la Serna (Fotó: KKETTKA)
„Az USA-nak voltak fenntartásai a Franco-rendszerrel kapcsolatban, még ha a kommunisták elleni küzdelemhez jól is jött neki”
– magyarázta a spanyol történész. Magyarországhoz viszont mindvégig rendkívüli viszony fűzte a tábornok Spanyolországát. Hazánk már 1937-ben tett diplomáciai lépéseket Franco kormányának elismerésére, és ez a polgárháború vége előtt, 1938-ban meg is történt. A spanyol vezető a Világ Igaza-díjjal kitüntetett zsidómentő diplomata, Ángel Sanz Briz révén figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket a háború végén. A háború után a Spanyolországban tevékenykedő Habsburg Ottónak köszönhetően tudta, mi folyik a „népi demokráciákban”, és a térségünket illetően mindig a kommunisták által elnyomott népekről beszélt.
Magyar menekültek és kivándorlók sokasága kapott spanyol tartózkodási engedélyt, illetve ösztöndíjat, egyetemi vagy kutatóintézeti állást, a spanyol rádió magyar nyelvű műsorokat sugárzott.
A kommunista hatalombitorlástól kezdve Spanyolország megszakította a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal, de Habsburg Ottó közreműködésével, 1949-ben újra kinyitott Madridban, és egészen 1969-ig működött a magyar antikommunista diaszpórát képviselő Magyar Királyi Követség. A menekült honfitársait előbb magánszemélyként, majd 1949-től a félhivatalos Magyar Királyi Követség vezetőjeként segítő Marosy Ferenc – de la Serna szavai szerint – rendkívül művelt, intelligens, kifinomult nemesember, a szó legvalódibb értelmében vett européer volt. Marosy befolyást szerzett a francóista hatóságok és egyes döntéshozók körében, és sok magyarnak segített; ilyen volt például a Spanyolországban 1951-ben letelepedő Kubala László, majd 1956-ban Puskás Ferenc.
A Magyar Királyi Követség azóta lebontott épülete Madridban (Fotó: ABC)
Franco magyar emigránsokat és spanyol önkénteseket akart felfegyverezni
Marosy Ferenc – Habsburg Ottóval együtt – a legmagasabb körökig, egészen Alberto Martín-Artajo külügyminiszterig és José Félix de Lequerica ENSZ-nagykövetig eljutott. Marosy először október 26-án kereste meg a spanyol hatóságokat segítségért. Franco annak ellenére az ENSZ Biztonsági Tanácsához fordult Moszkva agressziója ellen tiltakozva, hogy Spanyolország ekkor még egészen új ENSZ-tag volt, hosszas csatlakozási egyezkedések után. A BT-határozat nem a szovjetek vétójoga, hanem az amerikai kormányzat túlzott óvatossága miatt hiúsult meg – fejtette ki de la Serna. Már októberben világossá vált, hogy kormányszintű spanyol politikai akarat van Magyarország megsegítésére. Az osztrák határon át, az első pillanatoktól kezdve humanitárius segélyeket küldtek, a sajtó terjedelmesen foglalkozott a magyarországi eseményekkel, miséket, nyilvános imákat tartottak a magyarokért, sőt, még tüntetések is voltak, pedig a Franco-rendszerre nem volt jellemző a társadalmi mozgósítás.
A november 4-i szovjet invázió hírére, még aznap éjjel felmerült a katonai segítségnyújtás is.
Önkéntes alakulat megszervezését tervezték, amelyben nemcsak a magyar diaszpóra tagjai, hanem spanyolok is harcoltak volna Magyarországon. Rövid idő alatt 13 ezer önkéntes jelentkezett, köztük egy diákcsoport a valladolidi egyetemről, benne a külügyminiszter két fiával, az alakulat parancsnokának pedig Agustín Muñoz Grandes, a tárcájáról ezért lemondó hadügyminiszter jelentkezett be, aki az orosz polgárháborúban a kommunisták ellen harcoló spanyolok tábornoka volt. Kétezer, Nagy-Britanniában tartózkodó magyar is kérte Spanyolországot, hogy juttassa el őket a magyar határra, mert harcolni akarnak.
Marosy Ferenc 1956 őszén adományt vesz át egy iskolában (Fotó: ABC)
Franco tízezer karabélyt, valamint páncéltörő fegyvereket, lőszert és gránátokat, pénzt, sőt amerikai hadianyagot ajánlott fel a Magyarországra küldendő harci alakulatnak.
Spanyolországból viszont nem volt közvetlen út Magyarországra, ezért a müncheni amerikai katonai légitámaszpontról lehetett volna közúton eljuttatni az önkénteseket és a felszerelést Szombathely környékére, a határra. Miközben azonban a Szabad Európa Rádió bátorította az ellenállást, és nyilvánosságra hozta az ÁVH ügynökeinek nevét, a Fehér Ház mindenféle beavatkozást megvétózott – mondta a spanyol történész, ennek okait is végiggondolva. A félelem egy újabb világháborútól, az USA európai befolyási övezetének szovjet elismerése, a szuezi válság mind a beavatkozás ellen hatott. Az amerikaiakra nézve ráadásul az sem lett volna hízelgő kép, hogy Spanyolország az egyetlen ország, amely tényleges segítséget nyújt a magyar hazafiaknak.
„A magyar forradalmárokat cserben hagyták”
– zárta előadását a történész.
„A szabadságharcosok leckét adtak a világnak bátorságból és méltóságból (…) Azt gondolom, hogy a Nyugat nem tett meg eleget.”
Facebook
Twitter
YouTube
RSS