Hogyan lehet megfelelni Tacitus történészekhez intézett gondolatának: sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül írni? Hogyan lehet elhagyni az érzelmeket, indulatokat akkor, ha az ember a Gulágról és az ott szenvedőkről gyűjt anyagokat? Minél mélyebbre ástam magam a borzalmakban, annál inkább tűnt egyre reménytelenebb vállalkozásnak a „kívül maradás”. Ráadásként tudjuk, a felelősök példás büntetése elmaradt, s a témát kutatva azzal is szembesülnünk kell, hogy a mai napig számtalan közéleti személyiség és történész igyekszik relativizálni a kommunizmus rémtetteit. Erőn felül igyekeztem egy „steril” dolgozatot elkészíteni, ami végül szerencsére nem sikerült, ám kiállta a tudományosság próbáját, s bízom benne, méltó azokhoz, akikről szól. A dolgozatot tematikus részekre bontva adjuk közre, így a PolgárPortál olvasói hétről hétre nyomon követhetik a Gulág magyarországi áldozatainak útját.
Az országból tömegesen elhurcolt polgári személyek három nagy csoportba sorolhatóak: a hadifogolylétszám-kiegészítésnek, az etnikai tisztogatásnak, illetve a németként való internálásnak áldozatul esett személyek csoportjaira. Az első csoportba tartozók jelentős része a dokumentumok alapján a legfelsőbb körökből jövő utasításnak köszönhette balsorsát, miszerint minden férfit, aki 1941 után katonai szolgálatot teljesített, össze kellett gyűjteni és hadifogságba kellett vetni. Nem volt jelentősége annak, ha az illető bármilyen (családi, egészségügyi, stb.) oknál fogva már leszerelt, vagy akár életét kockáztatva szökött meg az alakulatától felismerve a harc kilátástalanságát és a győzelem esélyének vészesen csökkenő mivoltát. A rendelkezésünkre álló források, beszámolók alapján azt is tudjuk, hogy nemcsak katonakorúakat gyűjtöttek össze, hanem például Baranya vármegyében 14 és 50 év közötti katonaviselt és levenetekiképzésben részt vett fiúkat, férfiakat is. (Az 1921. évi LIII. törvénycikk 12-21 éves korig kötelezővé tette a leventekiképzést a fiúknak, fiatal férfiaknak.)
Tragikus sors jutott a budapesti, valamint az agglomerációban élő polgári lakosság egy részének is, akik részben legalábbis Budapest elhúzódó ostroma miatt váltak a létszámduzzasztás eszközeivé. Malinovszkij (Rogyion Jakovlevics Malinovszkij (1898–1967) a Szovjetunió marsallja és védelmi minisztere) csapatai Sztálin elvárásaihoz képest lényegesen lassabban tudták felmorzsolni a magyar-német ellenállás fővárost védő csapatait, s ezt a marsall a meglepően nagy létszámú véderővel magyarázta Moszkvának. 180–200 ezer fős haderőről számolt be, holott a valós létszám körülbelül 79 ezer fő körül volt. A hadifoglyokat az ostromot követően át kellett adni a GUPVI-nak, így azonban nyilvánvalóvá vált volna a valós és kitalált számok közötti különbség, ezért a „hiányt” Malinovszkij a budapesti és környékbeli polgári lakosság köreiből igyekezett pótolni. Gyakran előfordult, hogy a látszat fenntartásának érdekében az összefogdosott civilekre elhunyt magyar és német katonák egyenruháit adták.
Ennek a manővernek esett áldozatul közel 3000 polgári lakos Érdről, Tárnokról, Sóskútról, Százhalombattáról, Ercsiről és Diósdról, akik az akkori érdi vásártéren jelentkeztek kétnapos malenkij robotra 1945. január 8-án. A meleg ruházat és étel nélkül érkezett személyeket ötös sorokban, lábon hajtották Bajára, majd onnan a Szegeden és Temesváron kialakított gyűjtőtáborokba vitték őket. Sokan már útközben elhaláloztak az élelem- és folyadékhiány következtében, további személyek vesztették életüket a gyűjtőtáborokban kitört tífuszjárvány miatt és más, a nem megfelelő higiéniai viszonyokból, valamint az alapvető ellátás hiányából fakadó okoknál fogva. A moldvai tranzitlágerekből túlzsúfolt marhavagonokban szállították tovább a szerencsétlen sorsúakat a Szovjetunió különböző munkatáboraiba, ahonnan 1947 májusában, Sztálin „nagyvonalú gesztusának” köszönhetően kezdték hazaszállítani az életben maradtakat. A hazatérőket Debrecenben fertőtlenítették, tiszta ruhát adtak nekik, és az ÁVH munkatársainak figyelmeztetése mellett engedték egy részüket hazatérni családjukhoz; a figyelmeztetés szerint tilos volt beszélniük a velük történtekről.
A német nemzetiségűek elhurcolása
A német nemzetiségűek elhurcolásának alapját a Sztálin személyes elnöklete alatt álló Állami Védelmi Bizottság 1944. december 16-i 7161. számú határozata képezte. A dokumentum (a teljesség igénye nélkül) többek között a következőket írta elő:
„Mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes németet – a 17 és 45 év közötti férfiakat és a 18 és 30 év közötti nőket. A fent említett mozgósítást és internálást az adott ország kormányzati szervein keresztül kell véghez vinni.”
Ezt az intézkedést a járási parancsnokok általában szóbeli utasítására a helyi szervek foganatosították, ők hívták fel a lakosság figyelmét a jelentkezési kötelezettségre. Annak a kérdésnek megválaszolására, hogy kit kell németnek tekinteni, több variáció is létezett: ugyanazon megítélés alá estek azok a személyek, akiknek német nevük volt, német volt a házastársuk, vagy egyik nagyszülőjük német nevű, vagy német származású volt. Bár a települések helybéli vezetése nem volt abban a helyzetben, hogy nyíltan ellentmondjon a szovjet utasításnak, fontos megjegyezni, előfordult, hogy az összeírást követően minden erejükkel azon voltak, hogy mentsék az embereket. Ezen kísérleteik azonban jellemzően nem jártak sikerrel; egy ilyen mentési akció kudarcáról van tudomásunk a Torontál megyéhez tartozó eleki járásból. A településre érkező szovjet államvédelmi osztag parancsnoka, egy őrnagy, elrendelte a lakosság összeírását, majd a főszolgabírót magához hívatva közölte vele, hogy a német nevű lakosságot munkára kívánja mozgósítani. A főszolgabíró abbéli igyekezetében, hogy óvja a település polgárait a végrehajtást nehezítő tisztviselői munkaerőhiányra hivatkozott, valamint biztosította az őrnagyot arról, hogy a német nevű lakosok közül számtalan személy tanúbizonyságot tett magyarságáról, illetve sokan közülük részt vettek a németellenes mozgalomban is. Egy bizottság felállítását javasolta annak érdekében, hogy az emberek személyenkénti, egyedi elbírálásban részesülhessenek. Bár az őrnagy elfogadta a javaslatot s meg is kezdődött a bizottsági munka, a parancsnok hamarosan visszavonta jóváhagyását, mert túlságosan magasnak találta a mentesítettek számát.
A kvóta teljesítésének érdekében az is előfordult, hogy színmagyar településekről hurcoltak el polgári lakosokat. Ezeken a helyszíneken a németség meghatározására nézve az volt az irányelv, hogy ha valakinek Hitlerhez hasonlóan „r” betűre végződik a vezetékneve, akkor ő szabadon elvihető. Magyarországról a szovjetek mintegy 300 ezer civil lakost hurcoltak el málenkij robotra, köztük mintegy 130 ezer főt német, vagy magyar származása miatt.
Leventék
Az 1921. évi LIII. törvénycikk értelmében minden 12 és 21 éves életkor közötti fiúnak és fiatal férfinak kötelező volt részt venni leventeképzésben. Horthy lemondatását követően 1944. október 16-án a hatalom Szálasi Ferenc kezébe került s a nyilas vezér, aki még mindig elvakultan hitt a németek győzelmében, totális mozgósítást rendelt el, mely elvileg a 14 és 70 év közötti teljes magyar férfi lakosságot, így a leventéket is érintette. Ezeket a fiatal férfiakat, kamaszokat a németekkel való katonai együttműködés ürügyén tömegesen tartóztatták le és szállították kényszermunkatáborokba a szovjet megszállást követően. Nem számított, hogy az illető hány éves, ahogy az sem, hogy volt-e egyáltalán valaha fegyver a kezében.
Dr. Keveházi Ferenc orvostanhallgató volt Budapesten, amikor a többi rákosszentmihályi leventével együtt Nyugatra vitték, és harcoló alakulatokat szerveztek belőlük. A csoportokat az oroszok közeledtével Németországba küldték, Ferenc azonban a kiutazás helyett inkább vállalta, hogy „katonaszökevény” lesz és szerencsésen hazajutott a családjához. A Nyugat-Magyarországról Rákosszentmihályra visszatért leventék 1948-ban bajtársi találkozókat szerveztek egy vendéglőben, amelyeken Ferenc elmondása szerint személyesen nem vett részt. Valaki azonban jelentette őket és megkezdődtek a letartóztatások, melyek következtében a fiatal orvostanhallgató is a szovjetek kezére került. A kihallgatások a szokásos „menetrend” alapján zajlottak, ezek során a verések és fenyegetések hatására született részleges „beismerő” vallomásokon kívül semmiféle bizonyíték nem került elő. Ahogy Ferenc fogalmaz:
„Nekik ügy kellett, ügyet kellett konstruálni. […] Azt hiszem nem tettek ők különbséget soha aközött, hogy valaki valamit csinált, vagy valakit valamivel megvádoltak.”
A szovjet 58. paragrafus 6. (kémkedés), 8. (terrorcselekmény) és 11. (csoportos szovjetellenes agitáció és propaganda) alpontjai alapján 25 év javító-munkatáborra ítélték.
Keményfi Béla 15 esztendősen, 1944 decemberében került leventeként Nagykanizsára. Őt sok társával ellentétben nem szállították Németországba, hanem a vécsey leventeképző központba vezényelték kiképzés céljából. A fiatal fiú megrémült az aknáktól és robbanószerektől, amelyeknek a kezelésére igyekeztek őt megtanítani, ezért megszökött. Egy kalandos ausztriai kitérőt követően 1945 novemberében szerencsésen hazaérkezett szüleihez Kaposvárra, és folytatta gimnáziumi tanulmányait. Azonban mindössze 12 napot tölthetett el az iskolapadban, ugyanis hamarosan eljöttek érte. A kamaszfiút a rendőrségre vitték, ahol azzal vádolták, hogy diverzáns volt. Három hónapos fogvatartása során minden éjjel vallatták, a leventőképző oktatóinak neveit követelték tőle. Béla ha akart volna sem tudott volna vallani, hiszen a fiatal fiú csak úgy ismerte őket, hogy Pista meg Jóska. Látva a rabtársakkal történteket, és hallva az ítéleteket megrémült, és negyedmagával szökést kísérelt meg a fogvatartásuk céljára börtönnek kijelölt főszolgabírói épületből. A fiúk kijutottak az utcára, ott azonban lövés érte a gerincét, fogvatartói visszavonszolták őt a börtönbe. Sebesülésére semmiféle ellátásban nem részesült, mindenki, ő maga is csodálkozott, hogy egyáltalán túlélte a sérülést. Amikor 1946. május 20-án elhagyta az országot, a 16 éves fiú mindkét lábára béna volt. Zaporozsjéban a trojka tíz év munkatáborra ítélte a magatehetetlen gyermeket. 1949. november 6-án érkezett meg Usztrimlagba, erre az időszakra már megtanult a térdén járni, s onnan 1953. január 18-án szabadult.
Nők és gyermekek
A szovjet gépezet, mely a kényszermunkatáborok számára volt hivatott felhajtani a szükséges emberanyagot, a rabszolgamunka elvégzésére a fiatal lányokat, nőket sem kímélte. Az elvárt munkamennyiséget és a körülményeket tekintve a nők nem élveztek megkülönböztetett bánásmódot a férfiakhoz képest, mi több, kiszolgáltatottságukat sokszor növelte női mivoltuk. Gyakorta megesett, hogy egy-egy táborvezető kiszemelt magának valakit a rabok közül, és hatalmával durván visszaélve mindent megtett annak érdekében, hogy megszerezze magának. Becsületének elvesztése Kürti Sándornét (született: Krechl Margit) is fenyegette. Az alig 17 éves fiatal lány kezdetben szerencsésnek mondhatta magát, mert a Donyec-medence egyik lágerében őt nem kemény fizikai munkára osztották be, hanem a borbélyműhelyben dolgozott. Azonban a magyar származású táborvezető egy nap magához hívatta és felajánlotta neki, hogy amennyiben „jóban lesz vele”, megtarthatja a munkáját és magasabb ételadagról is gondoskodni fog számára. Margit annyira fiatal volt, hogy nem is értette, mit akart a táborvezető, így másnap már kezébe is került a csákány.
Huszti Sándornét (született: Czeglédy Julianna) már útban a láger felé, az egyik vasútállomáson kiszemelte magának egy orosz tiszt. Amíg a vonat várakozott, a foglyok leszállhattak a vonatról tisztálkodni, s tőlük nem messze egy orosz tiszt integetett felé; a rájuk felügyelő őrök rendkívüli engedékenységről tettek tanúbizonyságot, amikor arra biztatták Juliannát, menjen csak oda hozzá. Ő azonban nem hallgatott rájuk, visszaszállt a vonatra és folytatja útját. Később, már a lágerben a parancsnoki barakkba hívatták, ahol az állomásról ismerős orosz tiszt várta. Julianna kétségbeesett és csupán a táborvezető jóindulatán múlott, hogy nem kötelezte a fiatal lányt, hogy akarata ellenére a tiszttel tartson.
Anne Applebaum nőkről és gyerekekről szóló fejezetében az általa készített interjúkból azt a következtetést vonta le, hogy a nők jobban tudtak vigyázni magukra, mint férfi rabtársaik. Igyekeztek foltozni ruháikat és minden lehetőséget megragadtak, hogy tisztálkodni tudjanak. Elképzelhető, hogy ez általánosságban így volt, azonban arra is vannak példák, hogy a nők és férfiak közösen, egymással összefogva igyekeztek gondoskodni egymásról. Ennek egy példáját meséli el Lerner Terézia, aki a baskíriai olajtelepen dolgozott „málenkij roboton.” A férfiak, akik szintén részt vettek az építkezésen, rájöttek, hogyan lehet megcsapolni a vízvezetéket, amely a forró vizet szállította az építkezésre, és gondoskodtak arról, hogy a nők is meg tudjanak mosakodni. A higiéniai viszonyok rettenetesek voltak a táborokban, a legtöbb helyen havonta egy alkalommal volt lehetőség tisztálkodni; pedig a rendszeres tisztálkodás élet-halál kérdését dönthette el, mert a mosakodás volt a leghatékonyabb módja a táborokban rendszeresen előforduló végzetes fertőzések elkerülésének.
A tisztálkodással kapcsolatos szörnyű élményéről számol be egy túlélő, akit feleségével együtt vittek ki Oroszországba. A szabályok értelmében a nők és férfiak nem lehettek egy században, egy barakkban. A nők fürdésére kijelölt teknőket férfi rabokkal töltették meg vízzel, és a mezítelenre vetkőzött nők a férfiaknak adták át a ruháikat is, akik azokat a fertőtlenítő kamrába vitték. A fürdő bejáratánál két oldalt tisztek álltak, és az előttük elhaladó, magukat törölközővel takarni igyekező nők melleit, nemi szerveit markolászták és a teknőket vízzel töltő férfi rabokat is erre kényszerítették.
A förtelmes körülmények között gyermekek is születtek a lágerekben. Voltak olyan szerencsétlen sorsúak, akik már állapotosak voltak elhurcolásuk időpontjában, sok nő vált nemi erőszak áldozatává s ennek következtében esett teherbe, de szerelmek is születtek a táborokban. Léber-Somogyváry Mária Tajsetben töltött tíz évet kényszermunkán, s a rendhagyó interjúkötetben, amit a Gulágot szintén megjárt unokatestvére, Somogyváry Vilmos készített vele, visszaemlékszik egy osztrák nőre, Lilianra, aki nyolc hónapos terhesen került a lágerbe. Az őrök tekintet nélkül az állapotára várandósan is ki akarták küldeni dolgozni. A rémült nő Mária határozott fellépésének köszönhette, hogy erre végül nem került sor. Lilian egészséges kisfiúnak adott életet, akit három hónapos korában elvettek tőle és egy bölcsőde jellegű intézményben helyeztek el. Az édesanya szabadulását követően, hét esztendős korában látta újra gyermekét, akinek szülőanyja teljesen idegen volt.
Ahogyan az már említésre került, a hivatalos szabályozás alapján a férfiak és a nők nem érintkezhettek egymással, és elkülönített barakkokban kellett élniük. Ennek egyik oka éppen az volt, hogy a lágerparancsnokok és úgy általában véve a rendszer, csöppet sem tartották kívánatosnak az állapotos nőket táboraikban. A várandós nőt ugyanúgy etetni kellett annak ellenére, hogy a munkában nem vett részt, amikor pedig a gyermek is megszületett, az pusztán cask még egy éhes szájként volt számon tartva. A lágerben született csecsemőket jellemzően nem is anyakönyvezték arra számítva, hogy úgysem élik túl a körülményeket, s tragikus módon ez a feltételezés gyakran igaznak bizonyult. Ha a csecsemő élve született és életben maradt, a szoptatás időszaka után (3-6 hónapos korában) elszakították édesanyjától és a lágeróvodákban helyezték el, ahol szegényes ellátásban részesültek. Ezek a gyermekmegőrzők sem gondozói létszám, sem felkészültség, sem felszereltség tekintetében nem voltak alkalmasak a csecsemők ellátására, rengeteg gyermek esett járványos megbetegedések áldozatául. Ha megérték, a gyermekeket kétéves korukban állami árvaházakba adták; kétséges volt, hogy szüleik (amennyiben megérték a szabadulást) még valaha viszontlátják őket, mivel gyakran új nevet is kaptak ezekben az intézményekben.
Terhességük előrehaladtával a nők mentesültek a kemény munka alól és kielégítőbb ellátásban, nagyobb ételadagokban részesültek. Az 1940-es években még az is elő-előfordult, hogy amnesztiát hirdettek a kisgyermekes édesanyák számára, ezért reális az a feltételezés, hogy akadtak olyan nők, akik szabadulásuk és túlélésük utolsó reményét látták a gyermekszülésben, ezért tudatosan igyekeztek teherbe esni. Naivitásra vallana azt feltételezni, hogy az édesanyák és gyermekeik hazaszállítását felebaráti szeretet vagy együttérzés motiválta volna a vezetés részéről. Egész egyszerűen mindketten „mínuszos tételnek” számítottak, hisz ellátásukért cserébe semmit sem termeltek. Hahner Józsefné (született: Fauszt Anna) visszaemlékezésében felidézi, hogy amikor a táborok vezetésének az a benyomása támadt, hogy direkt esnek teherbe az asszonyok, megszakadtak az amnesztiák, gyermekszülés ürügyén nem küldték már többé haza a nőket.
Muszbek Frigyesnét (született: Sloboda Mária) négy hónapos terhesen vitték el. Férje a határban volt, amikor Máriát begyűjtötték, így megmenekülhetett volna, ő azonban önként követte állapotos nejét a szerencsi gyűjtőállomásra abban bízván, hogy jelenlétével segítheti őt. Kislányuk, Nóra a lágerben született meg és szülei, valamint néhány segítőkész ember összefogásának köszönhetően, csodával határos módon életben maradt. Máriát és kislányát tizenkét másik magyar újszülöttel és édesanyjukkal hazaengedték. Az utazás körülményei pokoliak voltak. Nem volt pelenka, nem volt megfelelő étel, az édesanyák nem tudták táplálni gyermekeiket, a babák egymás után haltak meg. Az őrök az elhunyt kisdedeket kidobták a vagonból a sínek mellé a hóba, így a darabokra hasadt szívű édesanyáknak arra sem volt lehetőségük, hogy hazatértükkor méltóképpen eltemethessék gyermekeiket. Amikor Romániában román vagonokba tették át az asszonyokat a még életben lévő gyermekekkel, az asszonyok megdöbbenve tapasztalták, hogy az előzőleg katonák szállítására használt vagonokban lévő szalma hemzsegett a tetvektől, és az élősködők jelenléte további halálesetekhez vezetett. Mire Mátészalkára ért a szerelvény, a tizenhárom babából már csak kettő volt életben, köztük Muszbek Eleonóra.
*
GULAG – betűszó: Glavnoje Upravlenyije Lagerej (Táborok Főigazgatósága)
GUPVI – betűszó: Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih (Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatósága)
**
Szakirodalom:
APPLEBAUM, Anne: A Gulag története I. Budapest, 2005.
Dr. BOGNÁR Zalán: Malenkij robot, vagy a polgári lakosság tömeges elhurcolása Magyarországról Szovjetunióbeli kényszermunkára 1944/45-ben, különös tekintettel a németként deportáltakra. In: Malenkij Robot. „Egyetlen bűnünk a származásunk volt…”: német és magyar polgári lakosok deportálásra ‘malenkij robot’-ra a sztálini lágerekbe, 1944/45-1955. Szerk.: Dr. BOGNÁR Zalán. Pécs, 2009. 13-72.
Dr. FÜZES Miklós: Modern rabszolgaság. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban 1945-1949. Budapest, 1990.
GEREBEN Ágnes: Beszélgetések a Gulagról. Budapest, 2008.
KATONA Szabolcs (rend.): Szabadulás nélkül. 2017. (Youtube) – Utolsó elérés: 2018. február 9.
KORMOS Valéria: A végtelen foglyai. Budapest, 2017.
LÉBER-SOMOGYVÁRY Mária–SOMOGYVÁRY Vilmos: „Ahol én voltam, ott nem voltak hősök…”. Budapest, 2003.
MÁRKUS Beáta (szerk.): „Messze voltam én fogságban, nagy Oroszországban…”. Magyarországi németek szovjet kényszermunkán 1944/45-1949. „Málenkij robot” interjúkötet. Pécs, 2013.
ROMSICS Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 2010.
SÁRA Sándor (rend.): Nehézsorsúak. 2004.
***
De miért épp a Gulág? – 1. rész
A Gulág kialakulásának történeti áttekintése – 2. rész
Néhány szó a Gulág magyarországi áldozatairól – Letartóztatások, ítéletek és az 58. paragrafus – 3.
Vezető kép: Grafika – Danzig Baldaev
Facebook
Twitter
YouTube
RSS