Hogyan lehet megfelelni Tacitus történészekhez intézett gondolatának: sine ira et studio, azaz harag és részrehajlás nélkül írni? Hogyan lehet elhagyni az érzelmeket, indulatokat akkor, ha az ember a Gulágról és az ott szenvedőkről gyűjt anyagokat? Minél mélyebbre ástam magam a borzalmakban, annál inkább tűnt egyre reménytelenebb vállalkozásnak a „kívül maradás”. Ráadásként tudjuk, a felelősök példás büntetése elmaradt, s a témát kutatva azzal is szembesülnünk kell, hogy a mai napig számtalan közéleti személyiség és történész igyekszik relativizálni a kommunizmus rémtetteit. Erőn felül igyekeztem egy „steril” dolgozatot elkészíteni, ami végül szerencsére nem sikerült, ám kiállta a tudományosság próbáját, s bízom benne, méltó azokhoz, akikről szól. A dolgozatot tematikus részekre bontva adjuk közre, így a PolgárPortál olvasói hétről hétre nyomon követhetik a Gulág magyarországi áldozatainak útját.
A szovjet hadbíróságok 1944 és 1952 között 40129 főt ítéltek el. A szovjetunióbeli táborokból két transzportban érkeztek vissza Magyarországra a túlélők. Az első csoport, mely 1953 novemberében érkezett haza 1503 főből állt, a 370 személyből álló második csoport pedig 1955 novemberében lépte át a magyar határt. További 271 ember a hazaérkezést követően a jászberényi börtönbe került, róluk úgy ítélték meg a magyar hatóságok, hogy „szabad” állampolgárként továbbra is túlságosan nagy veszélyt jelentenének a fennálló államrend számára. Naivitás és súlyos tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy az az 1873 fő, akik a hosszú rabság után Magyarországra hazatérhettek, valóban szabadon élhettek a későbbiekben.
Menczer Gusztáv orvostanhallgatóként tanult a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen nem sokkal azelőtt, hogy a háború végéhez közeledve leventeként átdobták őt a fronton társaival együtt, majd ezt követően szovjet fogságba esett. Mint ahogyan az az 1945. november 17-i ítélet hirdetésekor kiderült, őt is a szovjet büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa alapján ítélték el, annak is a 9. pontja szerint, tehát mint német diverzánst. Kilenc év Magadanban letöltött kényszermunka után, 1955. november 15-én bekövetkezett szabadon bocsátását követően tért vissza Magyarországra és próbálta meg folytatni tanulmányait az orvosi egyetemen. Az egyetemi titkárságon közölték vele, hogy közel tíz évre megszakadt tanulmányait az első félévvel kezdheti újra, s a döntéssel kapcsolatban fellebbeznie értelmetlen. Így történt, hogy a valamikori orvostanhallgató kezdetben szenes vagonok kiürítéséből élt, majd családi kapcsolatai révén tudott magának állást szerezni a Pest Megyei Kőbányaipari Vállalatnál, mint éjjeli szállításvezető.
Tarthatatlan helyzetüket felismervén, Gusztáv sorstársával, Cservény Józseffel, egy levél megírása mellett döntött, amelyet egyenesen Rákosi Mátyásnak címeztek. Megkeresésük lényege az volt, hogy Rákosi legyen szíves segítséget nyújtani nekik ahhoz, hogy visszatérhessenek a Szovjetunióba, ugyanis biztosak abban, hogy még ott is könnyebben álláshoz jutnának, mint Magyarországon. Meglepetésükre pár hét múlva válasz érkezett Rákosi titkárságáról, melynek értelmében külön időpontban mindkettőjüket behívatták. A találkozó során közölték velük, hogy tervükről tegyenek le és azt is tudtukra adták, hogy lesz állásuk. Menczert a Fővárosi Tanács Egészségügyi Osztályának vezetőjéhez hívták be és hatalmas szerencséjére az egyik szobából egykori egyetemi csoporttársa üdvözölte. Így sikerült magának tisztességes állást szereznie, mint a fővárosi egészségügyi szakiskolák egyik vezetője.
Menczer Gusztáv 1960 tavaszán újra kézzelfoghatóan szembesült lezáratlan múltjával. Ekkor már az egyik kerületi kórházban dolgozott mint vezetőhelyettes és egy újonnan kiadott rendelet értelmében beosztásához erkölcsi bizonyítványt kellett csatolnia. A nyomtatványra nyugodt szívvel írta rá, hogy büntetlen előéletű, majd pár héttel később a kórház igazgatója sápadt arccal közölte vele, hogy a bizonyítványában az szerepel, hogy 1945-ben a szovjet hadbíróság háborús bűnökért tíz évre elítélte. Felháborodásában a hazatérésekor Sóstón kapott tilalom ellenére elmesélte az igazgatónak a vele történteket, ő azonban, bár megértette, miről volt szó és hitt is neki, nem tehetett mást, mint hogy elbocsájtja. Menczer ekkor felhívta a Belügyminisztériumot és sikerült felvennie a kapcsolatot azzal az emberrel, aki Sóstón kiadta a hallgatásról szóló utasítást. Az illető megtette a szükséges lépéseket, minek következtében tévesnek nyilvánították az erkölcsi bizonyítványt és pár nap múlva megérkezett az új, amely immáron tiszta volt.
Újabb pár hét elteltével az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet katonai ügyészségen kellett megjelennie, ahol egy tábornok közölte vele, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága lefolytatván a hadbírósági felülvizsgálatot arra a következtetésre jutott, hogy nem követett el Szovjetunió elleni bűncselekményt, így az 1945-ös büntetőeljárást bűncselekmény hiányában megszüntették, a hozott ítéletet pedig semmisnek tekintették. Mindez pedig történt 1960. szeptember 30-án.
Olofsson Károly letartóztatása, majd hazatérése utáni sorsa is kristálytiszta képet fest a kommunista rendszer működéséről. Letartóztatása idején, 1946 júniusában, a pannonhalmi apátságban élt és dolgozott bencés szerzetesként. Őt is a hírhedt 58. paragrafus alapján ítélték el, s az eljárás lefolytatásának elején tájékoztatták arról, hogy egy Dálnoki Miklós Bélával történt megegyezés értelmében ítélkezhet fölötte a szovjet hadbíróság. Az egyik vádpont, melyben bűnösnek találtatott, a szovjet törvénycikk második pontjába ütközött, mely szerint antibolsevista propagandát folytatott. Ennek alapját az képezte, hogy az 1945-ben részt vett a Keresztény Női Tábor választási kampányában. Bűnlajstromát sokasította a terrorcselekmény vádja, mely egy választási beszéd utáni, hallgatóság kérdéseire adott válasza kapcsán merült fel. Egy másodéves jogászhallgató azt kérdezte meg tőle, hogy mi a véleménye arról, ha reggel az utcára menvén lelőtt szovjet katonát lát az utcán; mert ilyesmi akkoriban még előfordult. Placid atya a tárgyalás során már nem emlékezett pontosan, milyen választ adott erre a kérdésre, de szembesítették az illető egyetemi hallgatóval, aki elmondta, hogy azt a választ kapta, hogy ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére. Az ítélet indoklásában ezt az incidenst meglehetősen sajátos módon értelmezték: tanúk igazolják, hogy azt állította, egy katona megölése nem módszer a rendszer megdöntésére, ebből adódóan tehát nyilvánvalóan tömegmészárlásra uszította a hallgatóságát.
Placid atya 1955. szeptember 24-én írta alá a repatriálásról szóló dokumentumot. A hithű katolikus szerzetes hazatérését követően édesanyjához ment először, majd onnan első útja Pannonhalmára vezetett, ahová azonban dolgozni nem térhetett vissza. Ezt követően – három diplomájával – megélhetését úgy biztosította, hogy egy ládagyárban helyezkedett el, ahol körfűrésszel dolgozott. Itteni munkája azonban nem tartott sokáig, mert egy munkahelyi balesetben levágta az ujját a körfűrésszel, amiért természetesen fegyelmit is kapott, hisz gondatlanságával hátráltatta a dicső szocializmus épülését. Ekkor került át az SZTK-ba, majd innen az Országos Reumatológiai és Fizioterápiás Intézetbe, ahol a mosoda vezetője lett.
Oloffson Placid 1975-ig csak titokban misézhetett, ettől az évtől kezdve a budai Szent Imre templomban segédkezett. A rendszerváltást követően nem tért vissza Pannonhalmára, maradt Budán. Pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából rendezett aranymiséjét 1989-ben már nyilvánosan tarthatta Pannonhalmán.
Végezetül, ismerkedjünk meg Rózsás János kevésbé tipikus, de annál tanulságosabb sorsával, aki nem kevésbé híres személlyel, mint magával Alexandr Iszajevics Szolzsenyicinnel raboskodott együtt a kazahsztáni Ekibasztuz sivatagi lágerében. Az élet közös érdeklődésüknek, az olvasás és az irodalom szeretetének köszönhetően hozta őket össze a láger könyvtárszobájában. Szolzsenyicint megindította, hogy egy szovjet fogságban lévő magyar ember ily mértékben érdeklődik az orosz irodalom iránt. Szárnyai alá vette őt, és mesélt neki az akkori orosz irodalmi kánonból kitagadott szerzőkről, kettejük kapcsolata végül barátsággá mélyült. Szolzsenyicin 1953 februárjában szabadult, és mivel Jánosra száműzetés várt ítéletének letöltése után, címet nem cseréltek.
Rózsás János hazatérte után olvasta az egyik szovjet folyóiratban, hogy Szolzsenyicinnek 1962-ben megjelent egy kisregénye Ivan Gyeszinovics egy napja címmel. Ekkor határozta el, hogy a folyóirat szerkesztőségén keresztül felveszi vele a kapcsolatot, ismét levelezni kezdtek. 1974-ben jelent meg Szolzsenyicin Gulag szigetcsoport című műve, amiért el kellett hagynia a Szovjetuniót; majd ugyanezen év decemberében Stockholmban irodalmi Nobel-díjat vehetett át. A ceremóniát követő sajtótájékoztatón név szerint említette magyar barátját, akiről elmondta, üldözik őt hazájában és arra próbálják rávenni, hogy nyilatkozzon ellene.
Budapesten épp Jánosnál tartózkodott Szolzsenyicin első felesége látogatóban, aki a szerző életrajzán dolgozott, amikor megkereste őt a moszkvai APN kiadó főszerkesztő-helyettese és arra kérte, írja meg nekik az emlékiratait. Azt szerették volna, hogy mutassa be fejlődésének történetét: hogyan került a fronton szovjet fogságba és hogyan vált a szovjet nép ellenségéből az orosz nép barátjává. Nem sokkal ezután érkezett a megkeresés a magyar elvtársaktól is, akik szintén emlékiratokat kértek tőle: írja meg az anti-Gulágot. Végül 1974 és 1978 között valóban megírta emlékiratait, azonban közel sem úgy, ahogyan az elvtársak elvárták tőle, hanem kizárólag a lelkiismeretére hallgatva. A magyar hatóságok a kéziratokat olvasván elkobozták tőle az anyagot, a szerző pedig a KGB folyamatos fenyegetéseit szenvedte el. Ekkortájt vette fel a kapcsolatot ismét az akkorra már világhírűvé vált orosz íróval, aki arra kérte, ha úgy érzi, súlyossá válik a helyzet, azonnal értesítse és ő telekürtöli a világot azzal, hogy hogyan bánnak az ő egyik nagyon jó barátjával. A magyar hatóságok nem tudhatták biztosan, hogy kapcsolatban van a két szerző, de abban egészen biztosak voltak, hogy Szolzsenyicin barátját nem érheti semmiféle „véletlen baleset,” mert abból esetleg baj származhatna.
A fenti példák kiválóan bemutatják a hazatértek általános helyzetét. Megbélyegzett emberekként éltek Magyarországon, megfigyelték őket, gyanús személyek voltak büntetett előélettel. Megszakadt tanulmányaikat nagyon sok esetben nem, vagy csak elfogadhatatlan feltételekkel folytathatták, saját pályájukon való elhelyezkedésük, mi több, általánosságban a munkavállalás során is számtalan akadályba ütköztek. Hiszen ki akart volna egy priuszost foglalkoztatni, aki ráadásul vélelmezhetően szabadulását követően is a hatóságok figyelmének középpontjában állt?
Ezen gyakorlati nehézségek mellett pedig nem szabad megfeledkezni a hallgatás kötelezettségéről sem. Önmagában irtózatos teher, hogy a velük történtetekről nem beszélhettek, ami pedig Rózsás Jánossal történt, nevezetesen, hogy arra akarták őt rábírni a hatóságok, hogy pozitív fényben igyekezzen feltüntetni a tőle elrabolt kilenc év során szerzett tapasztalatait, egészen arcpirító.
Nehéz elképzelni, hogy a sok százezer áldozatot, akik a GUPVI és GULAG kényszermunkatáboraiban szenvedték el a kommunista diktatúra időszakának legsúlyosabb túlkapásait, bármilyen módon lehetséges volna kárpótolni. Az elveszett éveket, a testi-lelki megnyomorítást, a szétszakított, tönkretett családokat, közösségeket, az évtizedeken át tartó lappangó feszültséget, hallgatási kényszert, félelmet nem lehet utólag eltörölni. A rendszerváltozást követően történtek kísérletek arra, hogy az áldozatokat valamilyen módon kárpótolják, a következőkben ezen törvények bemutatására kerül sor.
*
Szakirodalom:
MENCZER Gusztáv: A Gulág rabtelepei – A bolsevizmus népirtásának színtere. Budapest, 2016.
Menczer Gusztáv rehabilitációs bizonylatának másolata
Olofsson Placid rehabilitációs bizonylatának másolata
SÁRA Sándor (rend.): Nehézsorsúak. 2004.
KOVÁCS Emőke: Olofsson Placid. In: Rubicon. Budapest, 2017. VIII. évfolyam, 304. szám.
RÓZSÁS János Lágeréletről és Szolzsenyicinről. In: Rubicon. Budapest, 2017. VIII. évfolyam, 304. szám.
**
De miért épp a Gulág? – 1. rész
A Gulág kialakulásának történeti áttekintése – 2. rész
Letartóztatások, ítéletek és az 58. paragrafus – 3. rész
A magyar polgári lakosság tömeges elhurcolása – 4. rész
Semmisségi és kárpótlásra vonatkozó törvények – 7. rész
Vezető kép: Placid atya / Oloffson Károly / Forrás: gyertyagyujtas.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS