Minden nő legyen egyformán randa!
Minden látszat ellenére az elmúlt hét legfontosabb eseménye az a balhé volt, amit Boris Becker megjegyzése keltett. A heteroszexuális fehér férfi ugyanis a wimbledoni negyeddöntő szakkommentátoraként felfedezte és megállapította újfent azt a közismert ténykörülményt, hogy a magyar nők a legszebbek. Erre a következtetésre egyébként Fucsovics Márton barátnőjének megtekintése során jutott. Aztán angolhonban és itthon is felbukkantak valamiféle lények, akiket születésük után nőnek gondolt a genderműveletlen szülész, és nekimentek Beckernek.
Nekünk magyaroknak ez nem nagy felfedezés, a magyar férfiak ezt általában serdülőkoruk környékén észreveszik. Különösen azok, akik külországok nőkoszorúit is megtekinthetik. Azok meg, akik ezen tények ismeretében külföldre szakadnak, meg is érdemlik sanyarú sorsukat.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy másfelé nincsenek szép nők, csak hát az kit érdekel. Pontosabban, akit érdekel, az menjen a francba.Minden ellenkező híreszteléssel szemben ugyanis minden magyar férfi kötelessége elsősorban a magyar nők boldoggá tétele. És persze ez fordítva is igaz. Kezdek hajlani a genderideológia némely felvetésének meggondolására.
Hiszen kétségtelen tény ebben az esetben is, hogy a történetben szerepelnek nők és férfiak, illetve valamiféle valamik
. Ez utóbbiakat a gondolkodásmódjuk alapján abszolút tudománytalan lenne nőnek osztályozni. Még férfinak is túl bunkók és agresszívek, nőnek túl hisztisek, boszorkánynak meg nem elég kedvesek és jóindulatúak. A külsejükről való nyilatkozást meg mellőzném, a szépség relatív, ahogy az undorítóság is az. Először valami angol jellegű képződmény háborodott fel Becker szavain. Miután még a kőoroszlán is felnevetne annak a fonémának a hallatán, hogy "Az angol nők a legszebbek.", kénytelen volt hát valami más miatt nekiállni hisztizni. Ennél még az is jobb lett volna, hogyha kijelenti, Angliában tessék az angol nőket dicsérni, akkor is, ha közismerten randák. Tudományos értelemben a női szépségnek a férfiak nélkül semmi értelme nincs. Ha a férfiatlanított emberiség, a 7. hullámos feministák kívánsága szerint, már technológiai alapon szaporodik, vagyis a nők között nincs verseny a férfiakért, minden nő olyan randa lehet majd, amilyen csak tud.
A feministák ugyanis szeretnek undorítóan kinézni és valljuk meg tudnak is.
Be sem neveznek abba a versenybe, amelyet aztán be akarnak tiltatni. Férfikörökben közismert tény, hogy szinte minden nő tud jól kinézni életének egy szakaszában és ez a régi szép időkben elégnek is bizonyult a férfiak becserkészéséhez.
A szépség a férfiak számára is relatív, a végső kétségbeesés, vagy a kellemes tapasztalat sok férfit lökött már bele nem klasszikus szépségek karjaiba. Igaz, ezek a nem klasszikus szépségek igyekeztek kedvesek és jóindulatúak lenni és őket ezen tulajdonságaik miatt érte kellemes meglepetés.Ebben az összefüggésben feminista az a nő, akit sosem ért kellemes meglepetés, sőt semmilyen meglepetés sem.Ezért aztán szomorú egyéni életsorsa, illetve a feminista propaganda hatására arra teszi fel az életét, hogy mással se történjen semmi jó az életében.
Meg kell hogy állapítsuk, elé szép eredményt sikerült felmutatniuk az elmúlt 60 évben ebben a tárgyban. Soha ennyi boldogtalan nő és férfi nem téblábolt az életben, mint mostanában.
Az LMBTQ+-lobbi, az eltörlés kultúra és a feministák akarategységben igyekeznek minden örömöt és pozitív lehetőséget, a heteroszexuális szextől a gyerekvállalásig, a szülőségig és nagyszülőségig kitörölni az életünkből.
A pszichés állapotuk már addig romlott, hogy szerintük egy fehér, sikeres heteroszexuális férfi nyilvánosan nem dicsérheti meg egy másik fehér, szintén sikeres heteroszexuális férfi barátnőjét.
Boris Becker egyébként azért lett célpont, mert túl jót cselekedett. Megdicsérte Fucsovics barátnőjét, ezzel megdicsérte Fucsovicsot is, a magyar nőket, lányokat, asszonyokat és értelemszerűen minket magyar férfiakat is, hiszen eme szépséget, bájt és kellemet legnagyobbrészt mi élvezzük, bármennyire is fáj ez minden agyhalott feministának.
Hiszen mi magyar férfiak, bármennyire is tisztában vagyunk a magyar nők értékeivel, majdnem olyan szívesen hallunk jót a magyar nőkről, mint a magyar nők.
Azért csak majdnem, mert ez egy lényeges különbség a férfiak és a nők között. A nőknek sokkal nagyobb szükségük van az éltető dicséretre, mint a férfiaknak. Pedig a férfiakra is ráfér.Valamikor a nyolcvanas évek második felében három haverommal ültünk egy lakótelepi presszó kerthelyiségében. Rekkenő nyár volt, munkanap és délelőtt, sikerült valahogy ellógnunk valahonnan, ahol hivatalosan lennünk kellett volna. Könnyen megjósolható hatást tett ránk az az egy sör is, amit addig megittunk. Feltehetőleg az élet értelméről beszélgettünk, mert nem vettük észre a lányt, aki épp elment a járdán a presszó kerthelyisége előtt.
Forrónadrág volt rajta, pont olyan hosszú, hogy egyszerre lehessen kijelenteni, mindent takar, illetve semmit sem. Fehér pólója pont annyira volt bő, hogy pontosan megállapíthassuk, a kor szokása szerint nem visel melltartót.Egy pillanat volt az egész, már tova is tűnt, pedig jó kilátásunk esett az utcára, mindkét irányba, de egyszerűen nem figyeltünk. Ihletett pillanat lehetett vagy inkább motiváló, mert az egyik, egyébként nem gyors gondolkodásáról ismert haverunk felugrott, és a lány után rohant.
Csak néztünk utána, nem az a típus volt, aki az utcán úgy meg tud szólítani egy lányt, hogy az nem hív segítséget.
Ámulva figyeltük, hogy a lány és ő vidáman, felszabadultan beszélgetve jönnek visszafelé. A haver, újabb meglepő elmeműködést produkálva, nehogy valami hülyeséget mondjunk, azonnal megmagyarázta a helyzetet, kifejtve, hogy mivel is hozta vissza a lányt a köreinkbe.
Elmondtam neki, hogy egyszerűen nem figyeltünk és ez megbocsájthatatlan, nem vettük észre, hogy itt fog elmenni előttünk és csak egy pillanatra láttuk, csak a szemünk sarkából. Pedig sokkal jobban szeretnénk emlékezni erre a pillanatra, ahogy elmegy mellettünk és mi nézzük. Ezért megkértem, hogy jöjjön vissza és menjen el újra. Megígértem, hogy udvariasan fogtok viselkedni.
A lánynak nagyon szép mosolya volt (egy lánynak nagyon sokat kell dolgoznia azon, hogy ne legyen nagyon szép mosolya) és megvolt az a képessége, hogy élvezze négy enyhén szalonspicces későkamasz lelkes, de fegyelmezett udvarlását. A sört visszautasította, de egy üdítőt elfogadott, és negyed órát elcsevegtünk, velünk egykorú volt, éppen felvették az egyetemre és azt is elmondta, hogy most éppen elkésik valahonnan.
Aztán amikor tényleg mennie kellett, visszament vagy hat métert és újra elsétált előttünk, nem sietve, de nem is lassan, mosolyogva, de nem kinevetve bennünket.
Amikor a látóterünk széléhez ért, visszafordult, ránk nevetett újra és aztán eltűnt. Azt hiszem aznap már nem beszélgettünk az élet értelméről.
Kértünk még egy sört és testületileg megállapítottuk, hogy Szocsó becenevű haverunknak a szemünk láttára megjött az esze.
Én is tanultam az esetből, azóta mindig nagyon figyelek. Fotó: Instagram (Böszörményi Anett)
