GEOrgPOLITIKA – Ágyúzás helyett iskolacsengő szól Mariupolban
A másféléves halálos vakációnak vége. A front már messze, nyugatra van, és csak az esti csendben lehet néha az ágyúzást hallani. A civilek végre nem az óvóhelyekre igyekeznek, hanem a papírboltba füzetekért és iskolaszerekért. Mindenki izgatottan várja a tanévet, hiszen sokan a háború kitörése óta nem látták iskolatársaikat, tanáraikat. A béke utáni vágy és a jövőbe vetett remény az, amivel egy mariupoli iskolában találkoztam.
Az iskolában friss festékszag terjengett, vadiúj ablakok csillogtak keretükben a nyári napfényben. Még tart a másfél éves kényszervakáció, de a rommá lőtt városban már vásárolják a füzeteket és az iskolatáskákat. Az 50-es számú iskolát nehezen találtuk meg, internet alig-alig van, a GPS nem működik, végül egy görögdinnyeárus néni segített. Kis kanyargós utcákon megyünk, romos, de részben már újjáépült kis családi házak között. Sofőrünk ügyesen kerülgeti az aknavetők belövéseinek „bombatölcséreit”, de így is nagyokat huppan az autó hármunkkal. A kertvárosi suli igazgatónője izgatottan vár minket a kapuban. Az orosz RT televízió munkatársnője és én, mint egyetlen külföldi újságíró, aki engedélyt kapott, hogy több napot eltöltsön a Donbasszban, komoly vendégeknek számítunk. Az iskola aulájában több szülő és tanuló üldögélt, és várták, hogy interjút adhassanak az átélt borzalmakról. Szeretettel vártak minket, de senki sem mosolygott – a szemek sok mindent elmondanak, mielőtt még az emberek megszólalnának.
Nem értem, mindez hogyan történhetett
– kezdte egy édesanya, akihez kisfia szorosan odabújt.
Mindig is voltak ukrán katonák a városban, de jól kijöttünk velük, beszélgettünk, viccelődtünk, voltak, akik ide házasodtak és semmi bajunk nem volt egymással. Miután Zelenszkij lett az elnök, minden megváltozott. Idegen katonákat vezényeltek ide, akiket ismertünk, azok elmentek. Az újak már nem voltak kedvesek, belekötöttek az emberekbe, lökdösték vagy meg is verték őket. A helyzet egyre romlott, majd eldördültek az első lövések is.
A fiatal nő zokogni kezdett, alig bírta folytatni a beszámolót.
Az azovosok voltak a legborzalmasabbak. Horogkeresztes emblémákkal az egyenruhájukon, úgy viselkedtek, mint anno a náci német katonák. Egy nap a férfiaknak elegük lett és visszalőttek. Hamar elszabadult a pokol. Még ide, a kertvárosba is bejöttek a tankok, gyorsan szétlőttek pár házat, majd visszavonultak, mielőtt a mieink megjöttek a páncéltörő fegyverekkel. Később az Azovsztalból már gránátvetőkkel is lőtték a környéket. Majd nehéztüzérséget is bevetettek. Három éven át lőtték a várost, de látjátok ti is, hogy mit műveltek.
Ez igaz, mintha a második világháború elevenedett volna meg szemünk előtt. Sehol egy ép ház, amelyben ne tettek volna kárt a lövedékek. Az egyik fiatal lány is szót kért.
A legrosszabb az volt, hogy nem volt már áram, telefon és víz sem. Ami néha egy-két órára jött a csapból, az szennyezett volt, ezért voltak vízelosztó pontok. Az ukrán mesterlövészek ezeket vették célba. Én gyors futó vagyok. Felkaptam a vizespalackokat és rohantam haza, de aki nem volt elég ügyes, azt agyonlőtték. Idős embereket gyilkoltak le, akik csak egy-két palack vizet szerettek volna.
Elmondták azt is, hogy nem volt mobilszolgáltatás sem, így senki nem tudta, mi van a családtagjaival a város másik részén. Most lassacskán kezd helyreállni a normalitás és mindenki nagyon várja a tanévet is. Végre újra oroszul folyik a tanítás. Az ukránok ezt megtiltották, holott a tanárok kérvényezték, hogy maradhasson az orosz nyelv, hiszen ők maguk sem beszélnek ukránul, hogy úgy tudnák elmagyarázni a tananyagot, ám ez nem érdekelte Kijevet. Most megjöttek az új tankönyvek és szép lett az iskola is. A tanárok, a szülők és a tanulók együtt takarították el a harcok nyomait és festették ki a termeket.
Olyanok vagyunk, mint egy nagy család
– mondta az igazgatónő. Újra van jövőképük a tanulóknak is. Az egyik lány elmondta, hogy ő is újságíró szeretne lenni, ha elvégezte a gimit. Nehéz szívvel köszönünk el tőlük. Igazi kis hősök, még ha ezt nem is tudják, hiszen túlélték a háború borzalmát, pedig nem katonák, nincsen repeszmellényük, kevlársisakjuk és fegyverük, csak tiszta szívük, amelyben rengeteg szeretet lakozik. Együtt mentünk ki a parkolóba, ahol a legtöbben régi Ladákba szálltak és elindultak egy békésebb jövő felé.
