Ellenforradalom volt 1956-ban, amelyet gonosz, nyugati ügynökök és még alávalóbb magyar csendőrtisztek, osztályellenségek, földbirtokosok irányítottak – ez az üzenete Berkesi András első propaganda-könyvének, amely még ma is kapható az egyik kiadó jóvoltából. Berkesi és jóbarátja, Kardos György a hírhedt Katonapolitikai Osztály tisztje volt, számtalan koncepciós ügyet, kémhistóriát építettek fel, amelynek végén több katonatisztet és civilt kivégeztek. Ötvenhatban az ÁVH-val védték a Belügyminisztérium épületét, majd civil pályára helyezték őket. Kardos a Magvető Kiadót vezette, ahol mások mellett korábbi beosztottja, Berkesi könyveit is megjelentette, aki a Kádár-diktatúra egyik legnépszerűbb írójaként, ma már tudjuk, történelem-hamisítójaként volt ismert. Kardos és Berkesi, avagy két velejéig romlott, a rendszerváltás után is érdemein túl kezelt elvtárs története (1. rész).
Előző cikkem alatt az olvasók egy része joggal fejtegette, hogy miért Király Béla eddig meg nem írt (vagy talán néhány kutató részéről inkább elhallgatott) ügynöki tevékenységével foglalkozom az őt bábmesterként irányító Berkesi András helyett. A felvetés részben jogos, ha a Frankenstein által életre keltett homunculus bűneivel foglalkozom, akkor valamikor sort kell kerítenem az Istent játszó doktorra is. Ez amúgy is régi adósság, a hetvenes, nyolcvanas években ármánykodó állambiztonsági tisztekről nem véletlenül írunk ilyen keveset: az igazán érdekes iratokat még idejében eltüntették. A Katonapolitikai Osztályon (továbbiakban Katpol) koncepciós ügyek garmadát felépítő Berkesiék pályafutását azért ismerjük jobban,
mert egy belsős hatalmi harcban letartóztatták és elítélték őket.
Berkesi András / Fotó: PS
A Katpol aljas és fantáziadús tisztjéből regényírónak álcázott propagandistává változott Berkesi karaktere azután kezdett jobban érdekelni, miután felfedeztem, hogy még mindig mennyire népszerű. Könyveit újra és újra kiadják, így az ifjabb olvasók is felfedezhetik. Személyisége jóval összetettebb a diktatúra ostoba, gyakran nyilasból kommunistává vedlett verőlegényeinél és a Péter Gáborhoz hasonló pszichopatáéktól.
Berkesi – egykori feletteséhez Kardos Györgyhöz, Komlós Jánoshoz vagy éppen Janikovszky Bélához hasonlóan – értelmes, sokra hivatott ember volt, ezért szerintem bűne, bűnrészessége, felelőssége is nagyobb.
Még akkor is, ha sokan – ezt ebben a cikkben is látni fogjuk – abban érdekeltek, hogy a verőlegényeket sötétebb skatulyába pakolják a parancsokat osztogató alvezéreknél, vezéreknél.
Komlós János már “humoristaként” / Fotó: Fortepan.hu
Berkesi és jóbarátja, Kardos bár megjárták a segítségükkel kiépített diktatúra húsdarálóját, szabadulásuk után is a rezsim cinkosai maradtak. Az egyik kiemelten (T)ámogatott íróként, a másik – bár a határokat feszegetve – cenzorként dolgozott, Farkas Vladimirtől eltérően (igaz, ő volt a kakukktojás) még önmarcangoló írással (Nincs mentség) sem jelentkeztek, inkább életük végéig kiélvezték a reflektorfényt és a kommunista „csillagoknak” járó kiváltságokat.
Külön érdekes Kardos, Berkesi és Király Béla hármasa.
Amíg Berkesi a negyvenes években gyaníthatóan Kardos jóváhagyásával beszervezte, majd felhasználta a katonatisztet, a hetvenes években már az emigráns vezetővé vált egykori ügynök lejáratásásban volt érdekelt. És, hogy teljes legyen az összhang, az alább bemutatott regényt a Kardos vezette Magvető adta ki. Íme, a saját farkába harapó kígyó.
Következzen egy rövid, de jellemző idézet Berkesi Különös őszéből:
„– Mi van Király Bélával? – kérdezte.
– Holnap kinevezik hivatalosan a nemzetőrség parancsnokának – mondta Kovács.
– És az jó nekünk? – kérdezte Péter. – Király Béla angol ügynök volt.
…
– Kommunista tábornok volt – mondta Simonyi. – Legendákat mesélnek róla.
– Legendákat. Tudják, hogy lett Király Béla kommunista? Nyilas vezérkari tiszt volt. Felesküdött Szálasira. Egyébként valamilyen rokonságban állt Gömbös Gyulával. Tudják, ki volt? Nos, a felesége Gömbös lány. Király negyvenöt elején szovjet fogságba esett. Szó volt arról, hogy mint nyilas vezérkari tisztet bíróság elé állítják.
Valaki azt tanácsolta Rákosiéknak, hogy a jó képességű tisztet esetleg meg lehet nyerni. Hát így történt. Választhatott a börtön vagy a lampasz között.
Mert megígértek neki az arany váll-lapot. Hát ő választott. A börtönben sohasem tagadta, hogy kém volt. Jó lesz, ha vigyáznak rá. Ha parancsnok lesz, magával fogja vinni a haverjait is.”
Különös ősz
A fenti művet 1977-ben jelentette meg a Magvető, Berkesi ekkor már befutott, ismert lektűrszerző volt. Az egykori katpolos tiszt az ötvenes évek végétől vált a Kádár-rendszer egyik legfontosabb propagandistájává, már írói debütálása „nagyot szólt”.
Októberi vihar – ’56 Kádárék szemével
Elégedetten tapsolhattak a pártvezetők, amikor 1957-ben megírta a forradalom és szabadságharc hivatalos, ellenforradalmi változatát (Októberi vihar, Vihar után).
Berkesi nem helyezte túl magasra a lécet, a szocialista művházak színjátszókörének előadásait idézve, papírmasé hőseivel magyaráztatta el, hogyan tévesztették meg és verték át a gonosz ellenforradalmárok, külföldi ügynökök, nyilasok és fasiszták a derék munkásgyerekeket. Az írók és a kritikusok sem véletlenül közösítették ki később: akkor, amikor Déry Tiborék a kádári megtorlás börtönében ültek, és a pallos lebegett a fejük felett, Berkesi könyvében kelt ki az áruló írástudók ellen…
Regényeinek üzenete olyan egyszerű volt, hogy bárki megértette, nem véletlenül kezelte gyakorlatilag kötelező olvasmányként a Párt. Talán nem véletlenül gondolom úgy, hogy A tanu című film ürgebőrös Tuschinger elvtársát is (részben) róla mintázták, hiszen eredetileg Berkesi és Kardos is a perekhez írták meg, fújták fel a különböző koncepciós történeteket…
Tuschinger (Mezey Lajos) és Virág elvtárs (Őze Lajos), akit Péter Gáborról mintáztak / Fotó: Mezeylajosartist.blogspot.hu/
„Ez a két könyv (és sokszori utánnyomásuk) – aligha véletlenül – a Zrínyi Katonai Kiadónál jelent meg – írta remek cikkében Nyerges András az ÉS-ben. – Az elképesztően nagy példányszám pártutasítás vezérelte politikai kampány következménye volt… Egyik se más, mint az 1956-ról szóló Fehér Könyvek (volt belőlük vagy öt) bő lére eresztett >megzenésítése<.
Szinte kizárólag olyan mondatokkal vannak teli, amilyenek élő ember száját soha, semmilyen körülmények közt el nem hagynák, a párbeszédek tartalma megegyezik a pártlap 1957-es vezércikkeiből ismerős, agitációs szólamokkal.
Egyetlen funkció kedvéért a műbe szuszakolt figurák ideológiai szálra felfűzött tettei képezték cselekményüket. Párthatározatokból ismerős szempontok szerint bonyolódott a hősök sorsa. E pályakezdés ismerete nélkül nem igazán érthető a bestsellerszerző Berkesi későbbi felfuttatása. Az Októberi vihar és a Vihar után >sikerét< minden lehetséges módon fentről forszírozták, olvasásukat elvtársi körök számára majdhogynem kötelezővé tették – ez állt a ma hihetetlennek tűnően nagy példányszámok mögött.”
Nyerges írása hívta fel a figyelmemet arra, hogy az Októberi vihar – természetesen ellenkező okokból – végül Angliában is megjelent: „Ennél jóval pikánsabb tény, hogy az 1956 iránt Nyugaton nem csillapuló kíváncsiság kielégítésére 1960 tavaszán egy Lawrence and Wishart nevű angol kiadó megjelentette az Októberi vihart – föltehetően nem írói értékei, hanem a benne megnyilvánuló propaganda információértéke miatt” – fogalmazott.
Ma is letölthető, a néhány éve újra kiadott kommunista propaganda
Letölthető, megvehető / Forrás: Eletoltes.hu
Ha már a kiadóknál tartunk. Csak érdekesképp jegyzem meg: úgy tűnik, a Magyarországon piacvezető Lira.hu olyannyira nagyra tarthatja még mindig a regényt, hogy egy hosszabb részt is feltett róla az internetre. Berkesi első propagandaművét egyébként a Fapadoskönyv Kiadó adta ki újra néhány évvel ezelőtt, e-mailben megérdeklődtem, hogy miért jelentették meg a szélsőséges propaganda-kiadványt mindenféle lábjegyzet és előszó nélkül. Pár napja válaszoltak, azt írták, hogy egy figyelemfelhívást odaírnak majd. Ez is valami. (Párhuzamként: a történelmileg hasonlóan megalapozott Mein Kampfot csak hosszú, nagyon hosszú viták után adták ki, és kis túlzással nagyjából a kötet fele cáfoló, magyarázó lábjegyzet).
Az Októberi viharra sok szót nem vesztegetnék, egyik jellemző antihőse a csendőrtisztből lett forradalmi parancsnok, Faragó, aki cinikusan megtéveszti a forradalomról álmodozó gyerekeket, és nem árulja el nekik, hogy igazából ellenforradalomról van szó. Csak a regény végén vallja be dölyfösen, hogy mindenkit átvertek, amikor az egyik ellenfelével, az elvhű és egyenes kommunista őrnaggyal beszélget: „Azt, remélem, tudja, hogy ellenforradalom van. Igen, így egyszerűen: ellenforradalom. Minket is meglepett, hogy ilyen simán sikerült. Azt hiszem, kissé túlbecsültük a maguk erejét.
Az utcán persze nem ellenforradalomról beszélek… Ha elbukunk, kimegyünk nyugatra és mint szabadsághősök nagy emberek leszünk. Ha véletlenül mégis győznénk, akkor itthon lennénk nagy emberek”
– ez a beszélgetésnek álcázott szemináriumi előadás „tökéletes” lejáratása az emigrációba kényszerített ötvenhatosoknak.
Kardos és Berkesi, a katpolos, majd magvetős duó / Ill: PS
Berkesi – és a Kádár-diktatúra hivatalos narratívája szerint – ez történt ötvenhatban (most gondoljunk bele, hány százezer, millió ember nőtt fel ebben a hitben…) A visszafogottan lelkes kritikákkal, de azért elvtársi biztatással fogadott szerző később főállású író lett, és közepes, de százezres példányszámban kiadott, filmekben feldolgozott politikai krimikkel és kémregényekkel jelentkezett. A saját, katpolos koncepciós ügyükből költött Kopjásokat barátjával, Kardossal írta meg, ez és a Sellő a pecsétgyűrűn is nagy siker lett, mindkettőt vászonra is vitték.
Utóbbit nem is olyan régen vetítette a közszolgálati média…
„Berkesi neve >áruvédjegy< lett: az olcsón, könnyen, gyorsan, tömegesen fogyasztható regény >áruvédjegye<…
A Kopjások sikere ráébresztette Berkesit arra, hogy ha regényíróként hasznosítja egykori ÁVH-s tapasztalatait, azaz a belügyi és a kémszervezetek fortélyosan félelmetes világáról ír, abban senki sem konkurálhat vele az egyébként agyonszabályozott korabeli magyar irodalmi piacon.”
– írta Madarász Imre Századok, könyvek, lapok : magyar és világirodalmi tanulmányok – című könyvében. Berkesi, hogy bizonyítsa odaadását, ehhez hasonló gyöngyszemeket helyezett el regényeiben:
„És Kádár? – Őt keressük, csak benne bízhatunk.”
A jól bevált katpolos, méregkeverő-duó a Magvetőnél
Említettem, hogy a hatvanas-hetvenes években a Magvető vezetőjeként Kardos adta ki egykori cinkosának műveit, majd a kiadónál is alkalmazta Berkesit. Gyakran megtörtént – ahogyan Kardos egyik nagy tisztelője és korabeli kedvence, Moldova György írta –, hogy lektorálásra kérte korábbi katpolos beosztottját. Sőt, ennél azért komolyabb feladata volt: „Berkesi évtizedekig volt Kardos György No. 1.-es titkos házi olvasója, aki az igazi íróktól érkező, problematikus kéziratokról kimondhatta – jó esetben – a nihil obstatot, vagy a megjelenés feltételéül olyasfajta átdolgozást javasolt, amely az adott műben rejlő >bombát< hatástalaníthatta” – írta erről Nyerges András.
A hatalom embereiként együtt zuhantak a mélybe
A két katpolos ekkor, a hatvanas, hetvenes években együtt voltak a csúcson, de egyszerre kerültek a mélybe is.
Sorsszerű, hogy Kardos alezredes, Berkesi és Király egymás után kerültek börtönbe az ötvenes évek legelején, akkoriban, amikor a Péter Gábor vezette Államvédelmi Hatóság leszámolt a riválisként kezelt Pálffy Györggyel és az általa vezetett Katpollal.
Előbb utaltam arra, hogy Moldova barátjának, mentorának és támogatójának tudhatta Kardost, ezért vagy másért, a kétezres évek elején különös életrajzi kötettel jelentkezett. A sokatmondó az Aki átlépte az árnyékát című mű véleményem szerint eléggé átlátszó próbálkozás arra, hogy Kardost irodalmi szinten is rehabilitálják (nem mintha nem ezt tették volna az ismert In memoriam-kötetben). Nem célom Moldova művét szétszedni, annak összes ellentmondását, csúsztatását előhozni, csak érdekes forrásanyagként idézek belőle, mivel ez tekinthető Kardos verziójának. A Kádár-rezsim józan kritikusának, szelepének tartott (vagyis inkább ezt a szerepet találták ki neki Kardosék, Aczél Györgyék) Moldováról azért még egy gondolat.
Nem véletlen, hogy a ma Kádár legnagyobb rajongójaként ismert írót az elfogultsággal nem igazán vádolható történész-levéltáros Papp István éppen Berkesi mellé helyezte Szemek a láncban című tanulmánykötetében. Moldova ugyanis Az elbocsátott légió című regényében durva történelem-hamisítást követett el az ÁVH javára, mintegy áldozatnak mutatva az ’56 után szélnek eresztett “hősöket”. Valójában nagyon kevesen lettek elbocsátva a diktatúra zsoldosseregéből, és akik igen, zömmel azok sem fizikai munkások lettek – mint Moldovánál -, hanem munkásőrök, orvosok, vezetők, tisztségviselők.
Moldova és Kádár / Fotó: Blikk.hu
Így nézve (és művének célját ismerve) érthető, hogy Moldova szerint a Pálffy elleni per idején Kardos hősiesen, „igazi kommunistaként” viselkedett. Nem tudni, hogy a kettős melyik tagja mesélte el neki a Berkesi és Kardos közötti állítólagos párbeszédet, de az eléggé „berkesisre” sikeredett:
„Kardos továbbra sem volt hajlandó alkalmazkodni az elvárásokhoz. Bár Pálffy Györgyöt – Rajk Lászlóhoz hasonlóan és vele kapcsolatosan – rendszerellenes összeesküvéssel, politikai gyilkosságok előkészítésével vádolták, Kardos nem vette le a fényképét az irodája faláról. Berkesi megpróbálta taktikusabb magatartásra rábeszélni:
– Gyuri, te az öngyilkosságnak ezt a formáját akarod választani? – kérdezte tőle, miközben rumot ittak egy Duna-parti matrózkocsmában.
– Hát te sem érted? Előtted sem nyilvánvaló, hogy hazugságot mondanak és írnak róla?
– De igen. Csak még most sem értem, hogy mi a célja ennek az egész pernek.
– Bármi legyen is a cél, és bármi legyen is az én sorsom, nem fogok hazugságokat mondani Pálffyról!
Kardos naponta feljárt letartóztatott parancsnokának feleségéhez, együtt olvasták el és próbálták megfejteni Pálffynak a börtönből érkező, felfoghatatlannak tűnő leveleit, anyagilag is támogatta a családot.”
Moldova szerint a felettese és barátja fényképét hűen megőrző Kardos csak egy ügyes trükkel tudta elérni, hogy ne kelljen végignéznie Pálffy kivégzését. „Farkas Mihály megparancsolta Pálffy volt beosztottjainak, hogy nézzék végig a lefokozást és a kivégzést… Kardos nyíltan nem tagadhatta meg a kirendelési parancsot, de kikönyörögte Révész Gézától, hogy ezen a napon őt és Berkesit küldjék le a Fertő-tó mellé, ahol az osztrák parti Mörbischből átdobott diverzánsokat kellett feltartóztatni.” Eszerint a „munkába” menekült. Moldova szívhez szóló elbeszélésének folytatása szerint „Kardos napról napra nyomon követte, hogy hullnak el a fegyvertársai: Rajk, Pálffy, Szőnyi, Szalai után Korondy, Marshal, Villányi, Szebenyi, Sólyom, Révay, Illy, Beleznay, Porffy, Merényi és a többiek.”
Novák Tamás Cinema inferno című filmjének jelenete / Fotó: Mandarchiv.hu
A megható sorokon túl, jó, ha tudjuk, hogy a Kardos bizalmi embereként (máskor sofőrjeként) ismert Berkesi a felsorolásban is említett Sólyom László kihallgatásának egyik vezetője volt, de részt vett a szintén felsorolt Illy Gusztáv megdolgozásában is, így okkal gyaníthatjuk: akármit is mesélt később Kardos, amíg nem csukták le, maga is részt vett ezekben az ügyekben. Vagy komolyan azt gondoljuk, hogy a legsötétebb időszakát élő diktatúrában, amikor éppen feletteseit kínozzák, Kardos csak úgy félreállhatott, finnyáskodhatott, ellenvéleményt alkotott? Az az ember, aki egyébként mindent túlélt, sohasem fordított hátat sem a Rákosi-, sem a Kádár-diktatúrának, és élete végéig kényelmes állása volt? Ennél pragmatikusabb embernek tűnik. Viszont ez a részlet is beleilleszthető a derék, külföldi kémek ellen harcoló katpolosok/álnok ávéhások felállásba.
Berkesi tudta, miért kellett vallomásokat “kicsikarni”
Berkesi későbbi, sikeres perújrafelvételéhez írt vallomásában (ÁBTL-V-142776, V-142776-1) így fogalmazott vallatói szerepéről:
„Tudomásom van arról is, hogy Pétertől, illetve vezérkarától kapott szempontok szerint kellett jegyzőkönyvet felvenni és az őrizetesektől beismerő vallomást kicsikarni. [Ezekben az ügyekben a Katpol ekkor már az ÁVH alá dolgozott – MG] Rendszerint a nyomozások során este megbeszélések voltak, ahol a napi munkát kiértékeltük,
itt meghatározták, hogy a következő napra mire terjedjen ki a vizsgálat és erre vonatkozólag reggelre már beismerő vallomást kellett produkálni.
Erről konkrét tudomásom van például a Solyom üggyel kapcsolatban, amelyben dolgoztam, s a Pálfi ügy kapcsán is. A Solyom ügyben elég komoly szerepem volt, én azonban nem láttam összeesküvést fennforogni. Erről jelentést is tettem, de leintettek. [Ez ugyanaz az újra és újra előhúzott, hamisan csengő narratíva, amit Kardosnál (illetve a helyette „beszélő” Moldovánál) is látunk, ők még a legdurvább tisztogatások idején is szóltak, amikor túlkapást láttak. Arról van szó, hogy 1953 után már mindent Sztálinra, Rákosira, Farkas Mihályra és Péter Gábor vezette ÁVH-ra lehetett fogni, s hozzájuk képest lehetett kimosdatni mondjuk Kádárt vagy a Katpolt – MG].
A Pálfi ügy kapcsán egy magarangu tiszttel , – Illivel – kellett foglalkoznom, aki mindvégig tagadta, hogy Pálfi embere lett volna, ennek ellenére róla ilyen jegyzőkönyvet kellett felvenni. Akkor ezeket a körülményeket azzal magyaráztak, hogy a régi tiszteket a hadseregből el kell távolitani, az egyéb nem megbizható elemekkel együtt. … Vezetőink, különösen Péter Gábor ilyenkor magasabb érdekekre és szempontokra hivatkoztak, és kijelentették, hogy az ilyen eljárás az osztályharcnak egy megengedett formája.
Erre való hivatkozással biztak meg például azzal is, hogy Kuti volt vezérezredestől vegyek terhelő vallomást Szakasitsra vonatkozóan ugy beállitva, mintha Kuti Szakasits megbizásából a hatalom átvételére egy katonai blokkot szervezett volna.
Megjegyzem, hogy Kuti egy vacsora ellenében erre készséggel vállalkozott.”
Érdekes, hogy bár Berkesi – utólag – megemlíti fenntartásait, azért mindent készségesen végrehajtott, ha kellett, akkor maga vette meg egy „vacsorával” az említett vezérezredest. Tény, hogy Kardos és Berkesi hiába próbálkozott, az egymásnak ellentmondó moldovai hősi ellenállás és a Berkesi-féle cinkosság végül ugyanoda vezetett: őket is letartóztatták.
Életkép a BM-ből / Fotó: Csepel.info
Mindketten az Andrássy 60-ba kerültek, ahol hirtelen az asztal másik oldalára kerültek, már őket dolgozták meg. „Kardost rendszeresen felvitték kihallgatásra, vallatói gyakran megütötték. Gumibottal verték a talpát és a kezét – mindig a bal tenyerét ütötték, hogy a jobbal, ha szükséges, tudjon írni. Ököllel csapkodták a heréjét, majd >medvetáncoltatás< és más kínzások következtek” – írta erről Moldova, majd gondolva az olvasói képzettársításra, rögvest ezután Kardos védelmére kelt. Hosszú oldalakon próbálta elmagyarázni, hogy sohasem látott semmilyen bizonyítékot arra, hogy Kardos személyesen fizikai kényszert alkalmazott volna bárki ellen a Katpolon, és bár igazságot nem kívánt tenni – amellett, hogy a Kardost veréssel gyanúsító szerző (Kubinyi Ferenc) nála természetesen „szélsőségesen kommunista-ellenes” (mintha ez bűn lenne ötven év diktatúra után) –, azért a következő végkövetkeztetésre jutott:
„Ami biztos: Kardos helyzete a katpol hierarchiájában nem indokolta, hogy ő maga közvetlen fizikai erőszakot alkalmazzon”.
Ez egyébként teljesen logikusnak is tűnhet – attól eltekintve, hogy ezekben az őrült rendszerekben a parancsnokok is szívesen részt vettek a kínzásokban –, de hamis képet fest: mintha a verésre utasítást adó parancsnok kevéssé lenne bűnös a parancsra bármire kész embereinél. Valójában csak a fantáziánkat érintené meg az a filmszerű kép, amelyben Kardos és Berkesi gyanúsítottakat kínoz.
A valóságban ugyanolyan alávaló cselekedet volt, amikor tucatjával írták meg azokat az összeesküvéseket, állították fel azokat a csapdákat, amelyeknek köszönhetően rengeteg embert kivégeztek.
Hozzátéve, hogy a különböző vallomások szerint mind Kardos, mind Berkesi részt vett a verésekben, megaláztatásokban, bár ezeket mindketten következetesen tagadták (ismét ugyanaz a narratíva: a visszafogottan, a „kommunista erkölcsnek” megfelelően vallató Katpol versus állatias ÁVH), az áldozatok egészen máshogyan emlékeztek. Sőt, volt, hogy Berkesi is elszólta magát, de erről majd következő cikkemben.
Tény, hogy a végül kivégzett Pálffyékhoz képest Kardosék olcsón megúszták, néhány éves büntetésüket természetesen nem igazán súlyos, a diktatúra érdekében elkövetett bűneikért kapták, hanem olyan ügyekért, amelyekben nem volt nyakig sáros a rezsim. A katpolos tisztek több egykori ügynöküket is lecsukták, néhányan közülük börtönspicliként folytatták. Kardosék természetesen különleges elbánásban részesültek. „Kitartása és szervezőképessége Kardost is kiemelte a szürke darócruhás tömegből, hamarosan a börtönmosoda vezetője lett, helyetteséül groteszk módon Kiss Ferencet, a nyilas színészt jelölték ki” – írta erről Moldova.
Pálffy, Rajk és a társaik 1956-os újratemetése / Fotó: Fortepan.hu
És akkor Kardost és Berkesit szép fehérre (vörösre) mosták
Kardos, Berkesi és a többi katpolos tiszt persze nem maradt sokáig rács mögött, Sztálin halála után ismét változott a széljárás, így amikor a rettegett Péter Gábor került az ítélőszék elé, a korábbi riválisok is felbátorodtak. Kardost és Berkesit 1954-ben minden korábbi vád alól felmentették.
Kedvüket a börtön sem vette el a kommunista diktatúra szolgálatától, Kardos a hírszerzésnél, Berkesi az őt megdolgozó ÁVH-nál (!) folytatta, majd 1956-ban fegyverrel védték a Belügyminisztérium épületét
– itt ismét Moldova művéből idézek:
„Október 28-tól vagy 29-től Kardos, mint már említettük a Belügyminisztérium József Attila utcai szárnyát védte a támadók ellen. Csapata alig 2-300 főből állt, nem érdektelen megemlíteni, hogy a
parancsnoki posztjával szomszédos golyószóró mögött régi barátja, Berkesi András feküdt.
Az egység hosszú napokig kitartott, csak akkor adta fel a támaszpontját, mikor az ostromlók már aknavetőket is felsorakoztattak, ezek ellen kézifegyverekkel nem lehetett állni a harcot”.
Ávéhás erődemonstráció / Forrás: Múlt-kor
Az író elbeszélése szerint tehát a későbbi kolléga és a leendő kiadóvezető hősiesen védték a diktatúra központi épületét, bár aztán ő sem tagadja, hogy a szovjetek bevonulásáig Kardos elrejtőzött, és csak azután csatlakozott a tankok árnyékában már bátran tevékenykedő „rendteremtő” alakulatokhoz. Berkesi saját bevallása szerint nem sokkal később fogott bele az Októberi vihar megírásába. Ha elárulom, hogy az ÁVH-nál – ha minden igaz – már őrnagyként dolgozott, akkor különösen cseng a regényéből korábban idézett részlet.
Akkor, amikor a cinikus Faragó az egyenes, kommunista őrnaggyal beszélgetett, akkor az alak az elméjében propagandaművét fabrikáló szerzővel diskurált.
Folytatom.
Hamvasintezet.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS