Kutyaláncon tartott asszonyok, Himnuszért legyilkolt magyarok – Megrázó interjú az elhallgatott újvidéki mészárlásról
1990-ig szólni sem lehetett róla. Aki ezt kutatta Jugoszláviában, azt egyszerűen eltüntették. Letagadták itthon is. A mai kutatások szerint negyvenezer magyart mészároltak le a jugoszlávok (jórészt a szerbek) Délvidéken. Megölték azokat a kislányokat, akik virággal fogadták Horthy Miklóst. Legyilkolták azokat, akik hangosan énekeltek a Himnuszt a miséken. Eltüntették a német lakosságot, voltak asszonyok, akiket rabláncon tartottak a kertben a partizánok. Mit tett a jó Göncz Árpád? Kitüntette azt a kommunista Brankovot, aki saját maga is részt vett a népirtásban. Egy kegyetlen témáról, a máig elhallgatott délvidéki mészárlásról beszélgettünk Andrási Attilával, az Udvari Kamaraszínház igazgatójával, akinek nagyapja túlélte ezt a gyalázatot, de a barátai sorban eltűntek.
Andrási Attilával, az Udvari Kamaraszínház vezetőjével valamikor nyáron megbeszéltük, hogy némi történelmi ismeretterjesztést tartunk az 1919-es évről a portálunkon. A rendező egyfajta küldetésének tartja a magyar történelem elhallgatott, másként tanított, tabuként kezelt eseményeinek az ismertetését (vele készített interjúnk első része itt olvasható), és mivel a Hálózat rovatra is jellemző az eltitkolt, szőnyeg alá söpört vagy korábban nem ismert témák boncolgatása, ez nem esik nehezünkre. Andrásiék az 1918 című darab után a közeljövőben bemutatják az 1919 című előadásukat, amely a bolsevizmus térnyeréséről szól. Ennek kapcsán beszélgettünk el Borvendég Zsuzsanna történésszel Lenin felépítéséről, illetve arról a hálózatról, amelyben a nácik, a kommunisták, a KGB és a CIA is felbukkant. Most az Andrási Attilával készített interjú második részét publikáljuk, amelyben a délvidéki mészárlás volt a témánk a szabadkai születésű rendezővel.
<És egy fontos megjegyzés elöljáróban: amennyiben Önnek is van a délvidéki mészárlással kapcsolatos története, saját vagy családi emléke, és szeretné megosztani velem, kérem, írjon a [email protected] címre. A témában további kutatásokat tervezünk.>
Folytassuk egy évtizedekig elhallgatott, a széles magyar közvélemény által még ma sem ismert témával, a délvidéki mészárlással, keményebben fogalmazva: népirtással. Ennél komolyabb tabutéma nem sok volt, Magyarországon, de főleg a volt Jugoszláviában...
Az volt, de most már lehet róla beszélni.
Korábban írtunk arról a Brankovról, aki Rajk Lászlóhoz hasonló kommunista „mártír” volt, és akit Göncz Árpád köztársasági elnökként kitüntetett. Azt a Brankovot, aki személyesen is részt vett a mészárlásban... Mit gondol, Göncz ebben az esetben aljas volt vagy teljesen tudatlan? Akkoriban ugyanis már tudni lehetett Brankov dolgait, már megírta a sajtó.
Vagy nagyon ostoba volt vagy még rosszabb a helyzet. Az az igazság, hogy a szocialista-liberális ideológia szinte hipnotizálta ezeket az embereket. Természetesen magam is foglalkoztam a témával, családomat, barátaimat, ismerőseimet is érintette. Főleg a nagyapám barátainak a nagy részét. Ő csak azért úszta meg, mert nem Bajnokon volt a kommunisták bevonulása idején, hanem Szabadkán „lapult”.
Tudatosan? Tudta, hogy ez lesz?
Nem lehettek illúziói. 1941-ben a nagyapám és két ismerőse várta a magyar honvédokat a határon. Az egyik első beszédet is ő tartotta. És azt, aki beszédet tartott, azt mind megölték. Már akit megtaláltak. Kész csoda, hogy megúszta. Az egyik barátja ékszerész volt, előbb elvitték a készletét, majd szóltak, hogy másnap menjen be, mert megkapja az elismervényt a rekvirálásról. Azóta sem jött haza. Tényleg nem volt kegyelem.
Kivégezték azokat a kislányokat, akik Horthynak átadták a virágcsokrot 1943-ban, amikor Szent István ünnepén hozzánk látogatott. Döbbenetes. Megölték azokat, akikről tudták, hogy a misén hangosan énekelték a magyar Himnuszt.
Dobozokat raktak ki mindenhová, oda kellett bedobni a feljelentő cédulákat.
Kik döntötték el, hogy kinek kell meghalnia?
Bizottságok voltak, amelyeket a helyiekből állítottak össze. A bajmokiban nagyapám egyik szomszédja is benne volt. Érdekes a tagok sorsa. A nemrég elhunyt Mojzes Antal helytörténész írt meg egy vérfagyasztó történetet. Annak a bizottságnak mindegyik tagja a vízbe fúlt.
Az egyik alkoholista lett és egy pocsolyában végezte hazafelé, a másik kútba ugrott, a harmadik a Dunába, a negyedik a Tiszába. Mindegyik a vízben lelte a halálát, különböző időszakokban. Különös a sors.
Egészen döbbenetes, amit a szerbek műveltek, és nem csak velünk. A németekkel, a horvátokkal is.
A horvátok hiába adták meg magukat az angoloknak, azok kiadták őket Tito partizánjainak. Felkoncolták őket.
Ugyanaz lett a sorsuk, mint a szintén a nyugatiak által felkínált fehéroroszoknak, akiket a szovjetek gyilkoltak le.
Gondolom, a nagyapja sem beszélhetett erről. Megérte a rendszerváltást? Vagyis az újabb háborút?
Igen, 1903-ban született és kilencvennégy évesen halt meg. Amikor már összeomlott a kommunizmus, akkor beszélt róla először. Addig mindenki hallgatott.
Mi történt volna azzal, aki ezzel foglalkozik?
Az eltűnik. Elmondok egy érzékletes példát. Gyerekkorunkban diszkót csináltunk, Újvárosban megbíztak egy jugoszláv partizánt, ő felügyelt ránk. Ott volt a pultnál, elvileg 11-ig lehettünk nyitva, de ha vettünk neki sört, meg mást, akkor éjjel egyig is.
Amikor már eláztatta magát, akkor magyarázni kezdett. Egész jól beszélt magyarul, egyszer elmesélte, hogy elkaptak két csendőrt, amikor bevonultak. Az egyiket egy zsákmányolt BMW motorhoz kötözte egy lánccal, és addig húzták Szabadka utcáin, amíg el nem vérzett.
És ezt ő így elmesélte? Kedélyesen, akár egy „anekdotát”? Vagy fenyegetésként?
Egyik sem. Mint egy tényt. Nem anekdotaként, ami valahol jópofáskodás lett volna, és akár kimoshatta volna magát, hogy parancsra tette. Nem, száraz tényként mesélte el. Amikor a csendőr meghalt, akkor felakasztották a holttestét a lámpavasra. Ahonnan lógtak az emberek. Én később négy és fél évig jártam a délszláv háború után a menekülttáborokat. Sok mindent láttam, hallottam, beszélgettem feleségekkel, akik arról meséltek, hogy a férjeik éjjelente még mindig harcolnak. Álmukban. Ők mind érzelemmel meséltek, átélve, fájdalom volt bennük, természetes fájdalom.
De ebben a partizánban nem volt semmi. Száraz tényként közölte. Az ilyen ember megteszi a legborzalmasabb tettek valamelyiket, most mindegy melyiket, és aztán elvágja magától. Nem érez bűntudatot.
Így működtek a „jó” SS- és ÁVH-s pribékek.
Igen. Ez a mai korban már nehezen érthető. Hála az Istennek, hiszen már nem olyan korban élünk. De akkor ez a réteg volt az uralkodó. Bármit el lehetett követni, azt aztán eltoltad magadtól, elvágtad, és nem volt lelkiismeret furdalásod.
Ez jó ajánlólevél volt akkoriban.
Persze. Futtatták ezeket az embereket. Korábban
Mikor kezdte kutatni a témát?
Az iskolában ugye azt tanultuk, hogy milyen kegyetlen nép vagyunk. Az egész történelmünk erről szólt. Persze nem vettük be, mert otthon mást hallottunk. Én is vittem be az iskolába a könyveket, vitatkoztam a tanárokkal.
Ezt hagyták? Nem jelentették fel?
Nem, hiszen magyar tanáraink voltak. Pontosan tudták, hogy hülyeséget, hazugságot kell tanítaniuk. Nekik is égett az arcuk. Én meg vittem be a könyveket és égettem őket, zavarba hoztam, mert nem lehetett mást tenni. Ez volt a dolgom. Aztán a rendszerváltás után elkezdett kiderülni, hogy mit műveltek a szerbek. Bajmokon a lakosság egyharmada német volt valaha. Volt két gyár, ők működtették. Mi történt velük? Mi lett a precíz német munkássággal? Nyomtalanul ki lettek radírozva.
Nem csak kitelepítés volt, hanem kiirtás. Haláltáborokat működtettek. Az egyik ismerősöm édesanyját és nővérét kutyalánccal kötötték meg, és rabszolgaként tartották a betelepültek. Nem azok a szerbek, akik már régen ott éltek, hanem akiket odahoztak.
Ezek a szerencsétlen rabszolgák német származásúak voltak?
Igen. Nem lehet mit mondani, az ember esze megáll. Úgy gondolom, hogy a huszadik század párhuzamba vonható a vallásháborúk korával. Kegyetlenségében, elvakultságában, az elvakultak vakhitét tekintve. Ebben teljesen egyívásúak voltak a nácik és a kommunisták.
<És egy fontos megjegyzés az interjú után: amennyiben Önnek is van a délvidéki mészárlással kapcsolatos története, saját vagy családi emléke, és szeretné megosztani velem, kérem, írjon a [email protected] címre. A témában további kutatásokat tervezünk.>
Vezetőkép: Vajdasági kiscserkészek ünneplik augusztus 20-t (MTI)
