Egy mondat az Apró-klánról
Csak egy tánc volt, Apró és Dobrev / Fotó: Facebook
Össze lehet foglalni egyetlen mondatban a múlt századunkat? Múltat és jelent, azt a nyomasztó érzést, amely ránk, erre az országra, erre a nemzetre telepedett? Megpróbáltuk, ez egy dühös és fájdalmas, terápiás jelegű mondat. A szerző magánvéleménye.
„Húsz forint a forró lángos, éljen soká Kádár János”, énekelte Apró Piroska fiatalon, amikor Balatonszéplakon pihengetett és megfigyelt a KGB-hez tartozó üdülőben, akkor még nem sejtette, hogy nemsoká mérnökbőrbe öltözött bolgár elvtárssal fog enyelegni a baráti Szófiában, egy bizonyos Petar Dobrevvel, az Izotimpex későbbi budapesti igazgatójával, akit már csak azért sem szabadna kémnek neveznünk, mert nászuknak gyümölcse, Dobrev Klára a posztkommunisták jó szokása szerint imád pereskedni, csakúgy mint mondjuk Juszt László, a kezitcsókolomos tévéügyvédje, aki nemrégiben már előre beígért egy pert nekem, amennyiben és úgy-ahogy, nem átállok majd állítólagos bekötöttségére célozgatni, komoly szovjet-orosz kapcsolataira vagy édesapja, Juszt Lajos miniszter-helyettes elvtárs becses személyére hivatkozva, akiről nem is annyira köztudott, hogy hogyan emelkedett fel,
ahogyan sokáig azt sem tudtuk, ki ez az Apró Piroska, mit csinált a Videotonban, a külügyben, aztán Horn Gyula mellett, aki szintén, mit adj Lenin, szóval szintén Szófiában tűnt ki először, ha a pufajkás intézkedéseit nem számoljuk, hiszen Horn, miután elvégezte a szovjet iskolát, majd segédkezett az ötvenhatos megtorlásban, szinte jutalmul Bulgáriába mehetett,
ahol „Harcos” fedőnéven ügyködött a nagykövetségen, amely amúgy tele volt szt-tisztekkel és állambiztonsági tisztekkel, ilyen-olyan fokozatú és címkéjű hálózati emberkékkel, köztük az ifjú Hornnal, aki akkor csak egy volt a sok kádernyalonc közül, az ostoba spanyolos veterán, Cséby Lajos nagykövet elvtárs egyik csicskása,
amit Horn már akkor sem szeretett, úgy értem, másnak lakájkodni, azt meg főleg nem, hogy ne ő, hanem őt jelentsék fel,
mert Cséby elvtárs ezt tette, felnyomta a buzgómócsing ifjú Hornt, őt és egy Boros Róbert nevű állambiztonsági tisztet, aki ezután szt-tiszt, majd a Művelődésügyi Minisztérium főosztályvezetője lett, szóval ő is, meg Horn is szépen emelkedett, meg Apró Antal is, aztán Apró Piroska, majd Dobrev Klára,
ez az emelkedés, ez mindig folytonos és megállíthatatlan, bolsevik-globalista törzsfejlődés,
de ne feledjük, hogy közben a papa, Petar Dobrev Magyarországra jött, mint impexes, tudjuk, hogy mit jelent, igen, kacsintok, a most már demokrataként tetszelgő Balázs Péter is impexes volt, meg az MNVK-2. embere, de ez nem tartja vissza attól, hogy most is a demokráciáról pofázzon, meg külügyminiszter legyen, miután zavartalanul lépkedett fel a rendszerváltás előtt és után is, ahogyan mondjuk Vágó Pista bácsi, a DK „politikai biztosává” lett egykori kvízmester, aki szintén impexesként kezdte és szintén pereskedni akart, saját szövege szerint árgus szemekkel kutatta, hol hibáztam, de nem talált hibát, sajnos, ahogyan Balázs Péter sem, vagy korábban Aczél Endre, Várkonyi Tibor bácsi és a többi hálózati ember, nem baj, valaki majd fog,
mert felettébb zavarja őket, ha le vannak meztelenítve, ezek az örök csókosok, ezek az örök támogatottak, ezek a hatalmas tehetségek, akik mások kárára akkor és most is ki voltak emelve, hogy most harsogjanak a diktatúráról, miközben a valódinak nyertesei voltak, az átmentés, a békés átmenet arcai,
akárcsak Horn, aki már „Harcosként” is a pia miatt bukott le, mert inni azt tudott, egyetlen értékelhető szereplése is egy nagy berúgáshoz kötődik, amikor nyilván bevodkázva vagy bekonyakozva évődött utódjával, Gyurcsány Ferenccel, a mi Fletókánkkal, aki még nála is nagyobb görény lett, mert Hornnak talán voltak elvei, volt, hogy a túlzásba vitt privatizációból és tolvajlásból még neki is elege lett, néha még szólt is, magam is láttam ennek példáját,
szóval benne még volt és maradt valami kommunista, valami pironkodás a meggazdagodás, az országkifosztás miatt, amíg Apró és utódai csak azt tanulták meg, hogy mindig engedelmeskedjenek valakinek, hogy mindig benyaljanak az aktuális Nagy testvérnek, hogy mindig az ellen harcoljanak, ami magyar, ami saját, ami ezt a népet segítené, elárulva mindent és mindenkit,
és most vegyünk egy nagy levegőt, mert 2021-ben még mindig itt tartunk, nyanyókák és papókák, fiatalok és idősek támogatják Dobrev Klárát, akit kifestettek és lefogyasztottak erre a harcra, ami nem lehet a végső, akiről így vagy úgy, de leválasztották kényelmetlenné vált férjét, Fletó bácsit,
aki most már végre az lehet, akinek szánta a sors, egy szánalmas bohóc, aki a kiskocsmák és a lebujok helyett az internet nyáját boldogítja, amíg szerencsétlen apja pár felesért és sörért bizonyítottan biciklit lopott, meg pénztárcát, addig Fletó bácsi a mi zsebünkből emelte ki a lóvét,
de nem csak úgy, ahogyan itt mindig szokás, hanem úgy, hogy közben a csőd felé kormányozta az országot, hazudott, pojácáskodott, táncolt és bohóckodott,
és amíg egy kocsmában csak simán leütötték volna ezt a nyomorultat, itt újra és újra visszatér, egyre pirosabb képpel és egyre összefüggéstelenebbül beszélve, de mindig visszatér, itt marad velünk, mint egy kiírhatatlan kórság, mint egy legyőzhetetlen rák, ahogyan a felesége, az anyósa és ez az egész posztkommunista banda,
ezek az egyenlőségről, népek barátságáról, transzokról, rasszizmusról és európai nyugdíjról hazudozó nyomorultak, milliárdos „baloldaliak”, örökkön aggódók, Alföldikkel, Karácsonyokkal bábozók, mintha tényleg, tényleg nem érne véget ez a történet soha, és már látjuk, hogy a Krasznahorkaik is beállnak a sorba, a híres, jórészt kiválogatott, lepecsételt, majd ezután megfuttatott és így zsebre vágható értelmiség, akik Gyurcsányék alatt kussoltak, de most hirtelen fasizmust álmodnak és nem hiszed el, hogy mi ez, közös pszichózis, közös megtervezett rémálom, és most őszödi évforduló és tényleg, mi lett az egészből,
mi lett a megtisztulásból, az újrakezdésből, mert csak visszaosonnak, új sereget toborozva, amerikai támogatással, ahogyan Amerika és a Nyugat támogatta azt is, hogy a posztkommunisták a kivéreztetés után újra ellopják az országot, mert nem velünk vadásztak ugye, ahogyan most sem vadászik velünk senki, nem mintha vadászni akarnánk, mert a vadászatból és az elvtársi lakomákból már rohadtul elegünk van, menjenek helikopterrel vagy Kalasnyikovval az őzekre, nem kell nekünk őzgerinc, megelégednénk a parizerrel is, a sörvirslivel, ha nem jakabpéterek préselnék a szánkba, szélsőjobboldaliból lett bazári seggfejek,
megelégednénk már a lángossal is, akkor is, ha már csak fokhagymakrém jutna rá, csak tűnjenek már el, ébredjünk már fel, próbáljuk már újrakezdeni, megszabadulva ettől a retkes hálózattól, a jobboldalinak, baloldalinak, patriótának vagy demokratáknak festett kisgömböcökből, akik pre-Kádár és poszt-Kádár is felfalják a lelkünket, amíg végül semmi sem marad, hiszen tudtuk előre, hogy így lesz,
tudtuk, hogy Bibó István, Hamvas Béla vagy Déry Tibor végül már nem fog érdekelni senkit, mert az internet népének még mindig Juszt Lászlók, Vágó Istvánok és Hajdú Péterek, Puzsérok és Balázs-sók osztják az észt, a finomság, visszafogottság, a kultúra eltűnt valahol a fenében, befalta a Kádár-kor és az elbaszott kilencvenes évek, az egyre keményebb és olajosabb lángossal együtt, nagy néhai mesterszakácsunk megszórta porrá tört citrompótlóval, mi meg lapátoljuk befelé, csak Kőbányai helyett Lövenbraút böfögünk kifelé és hiányoljuk az olcsó, tablettás bort, a régi szép időket, az építőtáborokat és ’68-at, amikor még Balatonszéplakon jelentettünk egymásról,
azt álmodva, hogy az egyikünkből névtelen alkoholista, a másikból félőrült, a harmadikból meg nem született gyermek lesz, mit adott Kádár, valahogyan mégsem én vagy te, hanem Apró Piroskából lett Apró Piroska, ő kötött ki Horn mellett, az ő veje lett miniszterelnök és az ő bolgár-magyar Klárácskája,
a Клара akar miniszterelnök lenni, mintha nem lett volna elég hazaáruló a családban, kell még egy, a lehányt műanyag abroszt majd szivárványosra cseréli, odaültet egy feketét, egy cigányt, meg két meleget és akkor minden rendben lesz,
minden kivirul, mindenki megkapja az ezer-eurós ingyenfizetést, mert dolgozni azt nem szeretünk, azt megtanította a jó Kádár, csak semmi munka, az csak megront, inkább trécseljünk, szívjuk ki a másik, a feleségünk, a barátunk, a kollégánk erejét,
húsz forint a forró lángos, dögöljön meg Kádár János, dúdolták mások,
de hiszen meghalt, előtte még behúzták a csőbe, saját elvtársa, az NKVD-s Nagy Imre miatt rettegett, már szenilisen, saját emberei által szembesítve, élhetetlen rendszerének végnapjait végignézve, mert ezt azért megérdemelte az öreg, hogy lássa, mint hull minden darabokra, hogy egykori kollégái és tanítványai persze átvegyenek és megtartsanak mindent és meg nem történtté tegyék az egész rendszerváltást,
amit nyilván csak álmodtuk, ahogy a Vico és Fenyő János ránt tukmált B-filmjeit, Az amerikai nindzsát, meg a többi szart, A Tenkes kapitánya helyett, mert mondom, hogy minden jobb volt régen, parizer és piros arany is volt az asztalon, a tévében meg a megnyugtató, negédes és tudálékos Vitray bácsi, akiről akkor még nem vagy nem elegen tudtuk, hogy mekkora komcsi, törleszkedő, kollégáit kicsináló alak,
pláne azt, hogy hírszerző iskolán tanult, Kisneufeldként katonaruhában flangált a forradalom alatt, ami neki és Apróéknak ellenforradalom volt, ahogyan Nagy Imrének is, ez is csak mostanában derült ki, ha valakinek, ahogyan az is, hogy Popper bácsi is gépfegyverrel állt ki az ötvenhatosok ellen, eddig elhallgatták, hogy ezek mind ugyanazok,
törzsfejlődő komcsik, nyilasok, bolsevikok, világmegváltók, mintha egyetlen beteg elme egyetlen beteg gondolata lenne, hogy mindig megmondják nekünk, hogy hogyan lehetünk jók és amíg vígan énekeljük az éppen aktuális dalt, internacionálét vagy egy zsidóirtásra ingerlő slágert, közben szépen kipakolják a szobát, az egész lakást, még a lángost is elviszik előlünk,
igen, a rohadt lángost, amit annyira ünnepeltünk, amit magunkba tömtünk a balatonszéplaki strandon, azon tűnődve, hogy annak a Piroskának miért is van ilyen szép fürdőruhája, miért nem ilyen szar mint az enyém, mert külföldről hozták neki és akkor még nem tudtuk, hogy nincs esélyünk Piroskánál, na nem mintha akartuk volna, mert a Piroskák és a Petarok örökkön örökké megtalálják egymást, kommunista a kommunistát, hálózati ember a hálózatit, hogy aztán összehozzák nekünk ezt a Klárácskát,
aki valaha legalább szép volt, meg nagy marxista, ahogyan a Fletó meg nagy KISZ-vezető, hogy aztán ’89-ben hirtelen váltson, és már a KISZ-vagyont akarja szétosztani, ne röhögj, ezen csak sírni lehet, hogy Fletó a pénzt osztaná, aztán persze már főtanácsadó a privatizációs cégnél,
de amúgy osztana, ő osztana, mint a neje az európai átlagbért vagy minimálbért vagy maximumot vagy mindet együtt,
de te meg elfogadnád, mert minden jól jött, ami látszólag ingyen jött, mert a gyárból csak pár dolgot vittél el és az nem lopás, csak egy kanna benzint, csak két zsák cementet, mert megdolgoztál érte, persze nem, mert valójában nem dolgoztál, csak álltál a sor mellett és vártad a sört, meg a lángost és hülyének nézted, aki nem vitt haza semmit, elvek, te, barom, röhögtél rajtuk,
aztán vártad, hogy utolérjük Ausztriát, aztán azt vetted észre, hogy nincs már pénzed Balatonra,
szemét Antall, üvöltötted, hőzöngve nézted, hogy nincs már pénzed semmire sem, antiszemita veszélytől rettegve álltál a pénztárnál és nem tudtad megvenni a téliszalámit, azt hallottad, hogy IMF, de nem tudtad, mi a franc az, az új KGST, mondta a Józsi, röhögtetek és hálás voltál, hogy meghívott egy újabb tüskére, körte, nem mindegy, mind ugyanolyan
és néztél ki az ablakon, és akkor elment egy nagy nyugati autó, benne sofőr, hátul Piroska, akinek majdnem megfogtad a fenekét ott Balatonszéplakon, de aztán észrevetted, hogy rács van közöttetek, nem a berlini fal, csak egy rohadt kerítés, de azért nem jutottál be, csak nézted,
ahogyan koktélozik az NSZK-s házaspárral, Herr Zachariassal és kedves nejével, akikről majd feljegyzést készít, hogy néhány évtizeddel később, ha nem is ők személyesen, de az NSZK és komcsi párt emberei majd megegyezzenek a privatizációról, hiszen csak látszólag voltak ellenségek, exnáciként is vígan üzleteltek,
’89-ben meg már mindenki demokrata volt, te is, én is, a Horn is, az Apró is, a Berecz is, meg a Von Ferenczy is, és ha megéli, nyilván a Goebbels is, kár volt olyan elhamarkodottan kinyírni saját magát, pont, amikor elkészült a friss lángos, avas olajból, de már francia sajttal,
Hitler is leülhetett volna Sztálin bácsival, újra felosztani K-Európát, lezsírozni az újragyarmatosítást, kinevezni Dobrev Klárát a DK első titkárának, hiszen annyit harcolt érte, annyit küzdött érte, olyan ellenszélben élt egész gyerekkorától, annyira nehéz lehetett az elrabolt villában felcseperedni, félig bolgárként és félig magyarként, de ízig-vérig internacionalistaként, ez legalább olyan borzasztó lehetett, mint Bulgáriában magába tömni a tengeri herkentyűket,
a bolgár és magyar és szovjet elvtársak között, akikből nem sokkal később öltönyös üzletemberek lettek, lemosták magukról a kommunista szagot és megújultak és még mindig itt vannak, látjátok feleim szümtükkel, ezt a mondatot nem lehet abbahagyni,
mert rátekeredik a nyakunkra, akár egy polipcsáp és fojt és fojt és fojt, egészen addig, amíg elsötétül a világ és tanulság sincs, csak csend és ősz és halál, és ez a megemészthetetlen, befejezetlen mondat, ami belénk égett, mint A sebhelyesarcúból a neonfényes szöveg, The World is yours, A világ a tiétek, igen, igen, sajnos nem a miénk.
