Kőposta – Amikor a szláv vasutas „hazacsempészte” a magyar Gulag-rab levelét
Kirepül egy kő. Bent halottak, haldoklók, élők. Emberek, álmok, remények összezsúfolva. Éheznek, szomjaznak, rettegnek, fáznak. Sokan úgy halnak meg, hogy a nevüket sem tudja senki. Nincs, nem maradt nevük, még azt is elvette ez a láthatatlan kéz: a hatalom.
Kirepült egy kő. Egy himlőhelyes bőrű ember arra sétál. Ukrán vagy orosz, ki tudja. Csak a himlőhelyes bőrét, magas termetét látjuk, ócska, szakadt ruháját. Körbenéz. Félve, óvatosan, de olyan alapossággal, amit mi már nem ismerünk. Sehol senki. Lehajol a kőért, lefejti róla az összegyűrt papírt. Egy cementes zsákból lett letépve. Rajta ákombákom betűk. Nem érti, mit jelent ez a pár mondat, de azt látja, hogy magyarul van.
A magyarokat most gyűlölni kellene. Fasiszták. Náci-kollaboránsok. „De hát én is az lennék” – gondolhatná akár, de nem gondolja, vagyis ki tudja, mit gondol. Van egy atyai jóbarátja, Lembergben vasutas. Vagyis nekik: Lvivben. Benne bízik meg egyedül. Két héttel később, amikor találkoznak, a második pohár vodka után odaadja neki. Nem szólnak. Nézik egymást. A vasutas alig észrevehetően bólint.
A fiatalasszony önmaga árnyéka csupán. Megfakult, akár egy régi fotó. A két gyerek már alszik. Az anyjuknak már sírni sincs ereje. Halkan kopognak. Az ajtóban egy testes férfi áll. Nem látni az arcát. Valahogy úgy áll, hogy ne láthassák az arcát. Némán bólint és átad az asszonynak egy gyűrött cementlapot. Mire ő felnéz, a férfi már eltűnt. Mint egy álomkép.
A cementes papíron néhány sor. De a könnyeitől csak annyit lát: „élek”.
Vezető kép: Hazatérés a Gulágról. Forrás: NEB
