„Sötétséget árasztanak mint a tintahal [...] sötétségbe gubóznak, mint a hernyó” – Déry Tibor kommunista „fajelmélete” Pócspetriről
![„Sötétséget árasztanak mint a tintahal [...] sötétségbe gubóznak, mint a hernyó” – Déry Tibor kommunista „fajelmélete” Pócspetriről](https://cdn.pestisracok.hu/2025/05/Z_M5R8oOGcm2BRcA-ffKtRrq5-Y-cWQQW4doFbtc22g/fill/1347/758/no/1/aHR0cHM6Ly9jbXNjZG4uYXBwLmNvbnRlbnQucHJpdmF0ZS9jb250ZW50LzQyMDQ5NjY3NDE3NjQxMjliZTVmZTJjYjU4Yzc5OWM1.jpg)
Kevesen tudják, hogy Déry Tibor is nagy szerepet vállalt abban a lejáratásban, amelyet a pócspetri koncepciós üggyel párhuzamosan épített fel a kommunista propaganda. Déry Tibor már a Péter Gáborral odautazó Vásárhelyi Miklós után érkezett a faluba, előbb vállalhatatlan [de Rákosiéknak nyilván nagyon is tetsző] riporttal jelentkezett a Csillagban, majd egy novellát is írt. Utóbbi ma is olvasható – mindenféle lábjegyzet, értelmezés nélkül. „Sötétséget árasztanak magukból, mint a tintahal, sötétségbe gubóznak, mint a hernyó. Nem a nézeteikkel antidemokratikusak, hanem az exisztenciájukkal” – írta Déry a falu vallásos lakóiról, majd az igazi bűnöst is megnevezte: természetesen a plébánost. De nem ő, hanem a vallás, a hit volt az eszme legnagyobb ellensége, és Déry elvégezte a feladatát: „S véletlen-e az, hogy minden, ami aznap – s jóval előbb is – a faluban történik, minden a templomból indul el egyenesen a bűn felé?” – tette fel az álkérdését.
„A Csillag című irodalmi folyóiratban József Attiláról szóló cikksorozatot kerestem – meséli Ember Judit, akit Pócspetri patrónájának is nevezhetünk akár –, ott bukkantam rá Déry Tibor irodalmi riportjára, amely Pócspetriről szólt. Gyönyörűen volt megírva, minden szavát elhittem.
Az író az emberi lélek mérnöke, ezt tanították akkoriban, Déry Tibor ’56-os helytállásáról, börtönbüntetéséről tudomása volt mindenkinek, nekem is. Miért ne hittem volna neki?
Gazdag Gyulával közösen készített dokumentumfilmünket, a Határozatot akkoriban tiltották be. Pozitív művet vártak tőlem ezután. Arra gondoltam, elindulok Pócspetribe pozitív filmet csinálni. Jöttem-mentem a faluban, s akárhová kerültem, arra kellett rádöbbennem, hogy amit Pócspetriről olvastam, abból egy szó sem igaz.”
A fenti írás a Magyar Hírlapban jelent meg 1998-ban. Ember Judit azt elevenítette fel, hogyan talált rá Pócspetri történetére, hogy később legendás filmet készítsen a koncepciós ügyről. Korábbi cikkemben megírtam, hogyan építették fel az ügyet, hogyan ment Vásárhelyi Miklós Péter Gáborral és Kádár Jánossal a faluba, hogy aztán minden a terv szerint történjen. Azt is publikáltam, hogy Faludy György – aki Déry Tibort kárhoztatta – maga is kivette a részét a lejáratásból. Most következzék Déry szerepe.
Először egy novellájából idéznék.
A tolvaj pap legendája
„Te Jóska – kérdezte, az egyik, egy irdatlan hosszú ember, akinek az, ádámcsutkája úgy bukfencezett a se vége se hossza, nyakában, mintha minduntalan ki akarna ugrani – te Jóska, igaz-e, hogy a főbíró megszúrta a papot?
– Igenis, nem igaz, — mondta a kisbíró. — csak kilökte az iskolából.
– Azt mondják, hogy bicskával ment neki , a hátába szúrt.
– Miért?
– Mert ellopott a község pénzéből kétezer forintot – mondta egy másik mezítlábas, ifj. Beliczer János, egy alacsony, tömzsi ember, ugyancsak újgazda. – Az államtól kapta, hogy kitatarozza rajta az iskolát. Azért is akarják elvenni tőle.
A felesége mellette állt, szoknyájába kapaszkodva egy három-négyéves, halkan nyöszörgő gyerek. – Jaj, ne nyögj már, mert széttéplek! — mondta az asszony. – Ha leteszem, zörög, ha a karomba veszem, akkor sem nyughat, hogy az Isten tegyen akárhová...
Felvette a gyereket a földről, aki mind a két karjával átölelte a nyakát s még hangosabb sírásba fogott. – Maradtál volna otthon vele! – dörmögte a férje.
Hogyne! Maguk meg itt agyonverték volna egymást! – Újra letette a síró gyereket a földre. – Megfojtom ezt a kölyköt!
– Hogy ellopta azt a pénzt, az meglehet – mondta a nyakigláb gazda – de azért az iskolát nem lehet tőlünk elvenni. Mert akkor a papnak jogában áll, hogy mindenkit eltiltson a szentségektől.
– Sem meg nem gyóntatja, sem el nem temeti az embert – mondta egy asszony olyan sírós hangon, hogy a kisbírónak is rögtön elfutotta a szemét a könny.”
Tudatlan, tanulatlan embereket látunk magunk előtt. A pap a háttérben marad, a szereplők csak beszélnek róla. Kiderül, hogy a „főbíró” kihajította az iskolából – hiszen a lelkész ellopta a felújításra szánt állami pénzt
Pedig
Déry a gyilkosság után érkezett a faluba
Déry Tibor – már a Péter Gáborral leutazó Vásárhelyi Miklós után – maga is feltűnt 1948 nyarán Pócspetriben. „Kedden reggel a Pócspetribe utazó újságírók csoportjában feltűnt Déry Tibor, a kitűnő magyar író alakja is. Déry Tibor szintén a Szabolcsmegyei faluba utazott, ott környezettanulmányt akar végezni és élményeiről novellát ír a közeljövőben” – írták a Szabadság 1948. június 10-i számában
Maga Déry nemcsak novellával, de kínzóan hosszú, manipulatív „riporttal” is jelentkezett. Az is – mint később a „novella” – a Csillagban jelent meg. Ez a kommunisták propaganda-irodalmi folyóirata volt. Németh Andor szerkesztette.
„Másfél napot töltöttem Pócspetriben. Június 8-án értem oda, a gyilkosság után napra. A falu rendőri zár alatt volt, 60-80 tagú készültség tartotta megszállva, az utcákon éjjel-nappal fegyveres járőrök, a falu határán se ki, se be, dolgozni a földekre is csak az járhatott, aki a készültség parancsnokától külön engedélyt szerzett.
Mindez érthetővé teszi, hogy az emberek hét lakat alatt tartották a nyelvüket, ami kevés szót mégis kiengedtek, az mindig máshova talált, mint ahová látszólag küldték s inkább takarni volt hivatott, mint felfedni. Amit magukról mondtak vagy elhallgattak, az ugyanolyan célzatos volt, mint amit másokról vallottak: mindig a legközvetlenebb egyéni érdeket szolgálta. Mindenki veszélyben érezte magát és védekezett. Az elmondottakat ki kellett egészítenem az elhallgatottakkal s mindkettőt értelmeznem, hogy kibuktathassam alóluk az igazságot.”
Az igazi tettes nem Pócspetriben él
Szóval az író elment a megfélemlített faluba – ahol már megtörténtek a letartóztatások, és ahol több ember belehalt végül a „kihallgatásokba” –, és látszólag meglepődött azon, hogy nem mindenki akar vele szóba állni.
A Budapestről odaruccant kommunista íróval. Sunyi hallgatásról, egyéni érdekekről írt, de megígérte: majd ő kiegészíti az elhallgatott információkkal. Azaz: hozzáírja azt, amire a Rákosi-diktatúrának szüksége van.
„<...> Indulatok nélkül figyeltem, az áldozatokat megillető részvéttel. Az igazi tettes nem Pócspetriben él” – jegyezte meg. Az olvasó nagyjából sejthette, kire gondol. Egyrészt a „bűnös” egyházra, szűkebb értelemben meg a legnagyobb ellenfélre, Mindszenty Józsefre. És persze Barankovics István neve is előkerül majd – a Demokrata Néppárt elnöke és pártja már régóta célkeresztben volt. Abban az időben járunk, amikor a kommunistákon kívül már mindenki ellenség volt, de saját magukat még nem kezdték „ledarálni”.
Bár a megszólaltatott emberek kedvesek az íróval, ő átlátott a szitán:
„<...> Kalap alóli, vagy kendő mögül szúró, sunyi tekintet ritkán éri az embert, inkább csak az öregebbje részéről, a legtöbben, ismétlem, nyíltan tekintenek az ember arcába, ha megszólítja őket s a nyílt tekintetet nyílt, öntudatos, meggyőzően őszinte beszéd folytatja.
Másfél nap után arra a meggyőződésre kényszerültem, hogy nyíltságuk álarc, magabiztonságuk konokság, őszinte szavuk hazug.
Természetük látszólag csupa ellentmondás, színéről sohasem lehet a fonákjára következtetni. Ahogy emberről emberre, sorsról-sorsra haladtam tovább, egyik meglepetés a másik után ért. Nem akadtam egyetlenegy emberre sem, aki szavával meg ne hazudtolta volna, létével ugyanakkor ne igazolta volna a másikat. Valamennyien egyetlen hatalmas ellentmondás mozgásában vesznek részt: egy évszázados rabság és egy szabadság összeütközésében.
Eszük minden porcikájával, eszméletük minden mozdulatával, idegeik minden rostjával egy megmerevedett közösséghez tartoznak, amelynek a külvilággal szemben első s egyetlen ösztönös reakciója: a védekezés. A külvilág minden szavára sötétséggel felelnek.”
Déryt olvasva mintha egy külön fajt látnánk magunk előtt.
Sötétségben élő lényeket, akik folyvást hazudnak. Tulajdonképpen már a létezésükkel is. Az író – avagy az áruló írástudó – a totalitárius propagandáknak megfelelően
De ki vezényli a hernyókat?
Fejtegetése már patologikus.
„Sötétséget árasztanak magukból, mint a tintahal, sötétségbe gubóznak, mint a hernyó. Nem a nézeteikkel antidemokratikusak, hanem az exisztenciájukkal. Korunk forradalmát nem azzal tagadják meg, hogy szembehelyezkednek vele, hanem azzal, hogy nem tudnak róla és amit tudnak, azt nem veszik tudomásul. Az újgazdák éppoly kevésé, mint a régiek.”
Déry riportjában a pap természetesen iszik, kocsmázik és tartozása van. Arról az Asztalos Jánosról beszélünk, akit halálra ítéltek, majd kegyelmet kapott:
„Nem az olcsó ellentét kedvéért említem meg, hogy a plébánosnak a havi ital- és édességszámlája a Hangyánál 7–800 forintra rúgott és, hogy 12.000 forint adósság maradt utána a boltban, hanem annak a kérdésnek a tisztázására, mi bírta rá az embereket, hogy kapát, kaszát ragadjanak megmentésére, fellázadjanak és gyilkoljanak. Faluhelyen mindenki ismeri annak a pohár bornak az ízét is, amit a másik felhajt s a plébános méltatlan magánélete mégsem riasztotta el az embereket attól az eszmétől, amelyet képviselt?”
Déry az olvasó helyett is feltette a kérdést, hogy miért ragaszkodnak egy ilyen
„Különválasztották benne e papot az embertől? Az évszázados meggyőződésnek féktelen ereje, vagy a gyávaság és szolgalélek hajtotta fejüket Asztalos igájába? S hadd vessem itt fel rögtön a szomszédos kérdést is: mi az oka annak, hogy 1944-ben a falu kisgazdapárti, tehát ellenzéki volt, s ma is ellenzéki, tehát Barankovicsra szavazott? S egy újabb ellentmondás! – hogy ennek dacára, korgó gyomorral s üres kamrával, százszázalékosan teljesítette beszolgáltatási kötelességét és első helyen áll a megyében? (Bár ezt mondják magukról a kislétaiak is.) Milyen láncszem köti össze a gyávaság s az ellenzéki bátorság két ellentétét.”
Déry mintha saját kommunista meggyőződésével vitatkozna.
Bűnként, ellentmondásként sorolja a falu erényeit: hogy mind a világháború végén, mind a diktatúrában ellenzéki maradt. Hogy annak ellenére is teljesítette a beszolgáltatást, hogy ezzel „magát” is megkárosította . De Barankovics István említése is fontos. Mindszenty után ő következett volna a sorban. Ha nem menekül az emigrációba a pártja betiltása idején.
A zsírorgazda bűnös imája
De folytassuk a „riporter” elmélkedését:
„A gyilkos lövés eldördülése pillanatában Szmolinka János, a község legnagyobb gazdája a templom előtt álldogál. Vaksötét éjszaka van, a szomszédos községháza felől, száz lépésnyire jajongás, vad szitkozódás, üvöltés hallatszik. Szmolinka János, aki – ismétlem – száz lépésnyire áll a községházától, hírül veszi, hogy egy rendőrt megöltek, többen megsebesültek. Vallomása szerint erre betér a templomba, imádkozik s csak akkor megy el, amikor a gondnok kizavarja s bezárja a templomot.
Jelképes erejű számomra ennek a hatvanholdas, jól táplált, egészséges zsírosparasztnak az alakja, aki faluja válságos percében, hátat fordítva halottnak, sebesülteknek, gyilkosnak s a saját tette iszonyatában kavargó népnek, a templomba tér be imádkozni, ahelyett, hogy segítségére sietne a rászorulóknak.”
Hát persze, hogy jelképes. Hiszen zsírosparaszt. Egész léte az önzésről szól: nyilván imádkozni megy, ahelyett, hogy? Mi helyett? Hogy agyonveretné, agyonlövetné magát a „csődületben”?
Persze, hogy ő bújtatta a papot!
De Déry kétségtelenül képes a nagyvonalúságra: „Sok egyéb motívum mellett szívesen helyet szorítok annak a lehetőségnek is, hogy a gyilkosság hírére, keresztényi megrendülésében szükségét érezte annak, hogy az Úr színe elé járuljon. De amikor már megerősödött az imában, miért nem élt az erejével s ment sebesülteket kötözni, ijedelmet csillapítani, rendet teremteni a rémületben?
Miért ment haza vacsorázni? S miért találta házában a papot, akit majd el kell bujtatnia? Véletlen-e, hogy a pap épp hozzá menekült, a nagygazdához, aki maga természetesen nem vesz részt a zendülésben, száz lépéssel a tömeg háta mögül figyeli az eredményeket, a gyilkosság hírére imádkozik, majd hazamegy? A pap is a nyáj háta mögül figyeli az eseményeket.
Természetüknek valamilyen hasonlatossága hozta-e össze ezt a két embert? Vagy alkati hasonlatosságukon túl érdekeik még mélyebb egyezése?
S véletlen-e az, hogy minden, ami aznap – s jóval előbb is – a faluban történik, minden a templomból indul el egyenesen a bűn felé?”
Látjuk, mire jók a kérdések, a „riporter” elmélkedése: csak „kiderül”, hogy minden bűn a templomból szivárog szerteszét. A „tintahalak” és „hernyók” csak táplálkoznak belőle.
„A szó és a tett. A felbujtó és a gyilkos”
– vonja le a következtetést Déry. Megvannak már a szerepek. És a tömeg? A nép? Avagy a „hernyók”?
Folytatom.
